Huszonkilencedik fejezet

Sziasztok!

Itt is van a fejezet, ahogy már kommentben ígértem. Ha nem haragszotok, most nem dumálnék túl sokat, mert telefonról pötyögök.

Azt viszont még el szeretném mondani, hogy hálás vagyok az előző fejezet alá érkezett megjegyzésekért. Szeretlek titeket. <3 mindig eléritek, hogy egyre jobban szeressem írni ezt a történetet. ^^

Ölel Titeket,

MIRacIe M.

___________________________________________________________________________________________

Huszonkilencedik fejezet

„A kezdet általában mindig ijesztő, a befejezés általában szomorú;

de ami a kettő között van, az számít igazán.”

Majd elválik c. film

Nem könnyű úgy erősnek látszani, hogy közben belül mardos a kétség. Nehéz játszani a nemtörődömet, ha minden egyes szó beléd mar és elcsíp egy darabot belőled. Még ha tudod is, hogy hazugság az egész, beléd lopózik a gondolat, hogy mi van, ha mégsem.

Minden egyes alkalommal, mikor ránézel, eszedbe jut minden szép, minden gonosz pletyka és feledhetetlen emlék. Érzed a szeretetét a mozdulataiban, a szavaiban, a tetteiben, a becézgetéseiben. A szeme csillogásában, mikor rád néz, ahogy rólad beszél, mikor azt hiszi, nem hallod. A lopott csókokban, de még abban is, mikor a piszkálódásaival a plafonra küld.

És mindezek mellett tisztában vagy vele, mennyire megmásíthatatlanul belé vagy szerelmesedve. Tudod, hiszen ha nincs melletted, úgy érzed, elvesztettél valamit. Mindig ott van a gondolataidban, a tárgyakban, de még a szavakban is. Viszont ha ez még nem lenne elég, mindenben őt keresed. Az emberekben, a dalokban, még a mozdulatokban is. Folyton hozzá hasonlítasz másokat. „Az Ő szemei barnábbak.” „Ő nem ezt tenné, nem ezt mondaná, de még csak nem is gondolna rá.” „Ő más.” „Ő jobb.” Úgy érzed, soha nem tudnál betelni vele. Soha nem unod meg a csókját, az apró puszikat, amikkel megajándékoz. Azt tartja a mondás, hogy a szerelem szépít. És ott, mellette, az ölelő karjaiban úgy érzed, te vagy a legszebb nő a világon. Azt gondolod, soha senki nem állhat közétek, mert ti örökké együtt lesztek. Ám az igazság az, hogy el sem tudnád képzelni nélküle az életed.

De az egész nem ilyen egyszerű, ha a nagy Alexander Armstrong barátnője vagy. Hallasz dolgokat, mások csak az eszedbe jutnak, vagy éppen ő poénkodik vele az egyik „viccesebb” pillanatában. Bármerre mész ítélkező tekintetek követik minden mozdulatodat a hibáidat keresve. Kutatnak a múltadban, hátha találnak valami szégyellni valót. Pletykákat terjesztenek, hazugságokkal szennyezik meg a gondolataidat, megaláznak, kicsinálnak. Igyekszel nem figyelni a rájuk, de elhallgathatatlanul visszhangoznak szavaik a fejedben. „Nézd már, hogy néz ki!” „Ribanc.” „Biztos vagyok benne, hogy Alex csalja. Csak nézz rá.” „Csak kihasználja.” „Pff...” „Alex jobbat érdemel.” „Kurva” „Alex csak játszik vele, hamarosan úgyis dobja.” „Tegnap láttam Emmát csókolózni Alexszel.”

Minden porcikáddal azon vagy, hogy ne mutasd ki, mennyire összetörnek ezzel. Nem akarod, hogy bárki tudja, hiszen mélyen belül te is tudod, mekkora hülyeség törődni velük, de nem tehetsz ellene. Mélyen beléd ég minden rossz, amit látsz, hallasz.

Aztán meglátod őt. Szokásához híven a padon beszélget a haverjaival, talán éppen egy bulit szerveznek, vagy megbeszélik az egyik meccset, amit előző nap láttak a tévében. Eszedbe jut, mennyire féltékeny voltál, mikor abban a csaknem két órában nem tudhattad magadénak a figyelmét, pedig valami eszméletlen fontos dolgot szerettél volna elmondani neki – habár igazából csak láttál egy annyira, de annyira menő ruhát az egyik butikban, amit végül nem vettél meg és megbántad.

Figyeled az arcvonásait, amiket már olyan jól ismersz. Messziről látod, mennyire izgatottan és lelkesen mesél, még a felháborodottságot is felismered gesztikulálásában. Elmosolyodsz, mert tudod, hogy a bíróról beszél, aki természetesen nem vett észre egy szabálytalanságot, és a mérkőzés további részében végig ezért szidta.

Majd feléd fordítja a fejét és meglát téged. Hirtelen el is felejti befejezni a megkezdett mondatát – ezt onnan tudod, mert mindenki más körülötte értetlenül néz rád. Széles mosolyra húzza tökéletes ajkait és minden lépésedet követi gyönyörű gesztenyebarna szemeivel. Ekkor jössz rá, mi is számít igazán.

Nem akarom tovább csinálni. Többé nem. Ha igazak is a pletykák, ha már csak egy rövid ideig lehetek mellette így, mint most, nem akarok úgy visszagondolni ezekre az időkre, mintha csak szenvedéssel és kételyekkel teli lenne. Ha egyszer tényleg vége lesz, azt akarom, hogy csak a szép dolgokra emlékezzek, hogy kiélvezzem minden másodpercét. Nem számít semmi, csak az, hogy szeretem Őt és Ő viszont szeret engem. Nincsenek hazugságok, mutogatások, irigy szavak, rosszakarók, csak mi. Ő és én.

– Hiányoztam, kicsim? – dobta le magát mellém. Esélyt sem adott a válaszadásra, kérés nélkül kivette a kezemből a füzetemet és az arcom elé emelve hajolt oda hozzám, de elhátráltam előle. – Na jó, megint ki mit mondott? – faggatott haraggal a szemében. Elmosolyodtam a heves reakcióján, amitől zavarodottság ült ki az arcára. Szó nélkül vettem el tőle a róla szóló füzetemet, majd közelebb csúszva hozzá az ajkaira nyomtam az enyémeket. Meglepődött, viszont a legkisebb ellenállást sem mutatta. Sőt, olyan erősen csókolt vissza, hogy megszédültem. – Ezt már szeretem – motyogta a számba, aztán megint megcsókolt. Nem érdekelt a sok ember körülöttünk, sem az undorodó pillantások, még a pletykák sem, amiket ezzel a tettemmel útjukra indítottam. Nem számított. Többé már nem.

A gyerekekkel nem könnyű, ezt megtanultam már akkor, mikor rendszerint bébiszitterkertem Beckynél. De azt csak az utobbi hetekben tapasztaltam meg, hogy van rosszabb a kis gyereknél. Méghozzá egy nagy gyerek.

Xander annak ellenére, hogy azt mondta, békén fog hagyni, nem bírt magával. Hol a hajamat birizgálta, hol puszikkal hintette be a vállamat, amit sikerült megszabadítani a ruhától, máskor pedig egyszerűen csak nagyokat sóhajtott ezzel megpróbálva felhívni magára a figyelmem. Hiába szóltam rá ezredszerre is, hogy most már tényleg maradjon nyugton, amint visszafordítottam a fejemet a munkám felé, megint rákezdett.

– Alexander! – elégeltem meg. – Rossz vagy! – néztem rá mérgesen.

– Te pedig gyönyörű – dőlt vissza az ágyára egy ártatlan mosollyal az arcán.

– Ne incselkedj! Mondtam, meg kell írnom ezt az interjút, te pedig azt ígérted, hogy nem nehezíted meg nekem – emlékeztettem hátha elfelejtette, mi is a helyzet.

– De nem ér rá holnap? Akkor úgyis edzésen leszek, meg tudod írni a lelátón. Ígérem, akkor nem foglak zavarni – nézett rám azokkal a kiskutyaszemeivel, aminek képtelen voltam ellenállni, ám ezúttal a rangom volt a tét a suliújságnál.

– Ezt már megbeszéltük – sóhajtottam fel. – Nem hagyhatom holnapra, mert Erik már így is teljesen ki van akadva rám, amiért nem fektetek akkora hangsúlyt a riportjaimra, mint eddig. Ez miatt meg rontom a színvonalat, amit sikerült felépíteni az évek alatt, ezt pedig nem engedheti meg magának. Tudod, mennyire komolyan veszi. Én pedig szeretem ezt csinálni, ezért nem akarom, hogy kicsapjon – magyaráztam el a mai napon már vagy századjára, de a tekintetéből pontosan tudtam, hogy ezúttal sem értette meg.

– Az nekem csak jó. Akkor nem kéne többet ilyesmire pazarolnod az együtt töltött időnket, helyette pedig foglalkozhatnál velem. Meg különben sem szeretem, ha rajtam kívül másokat interjúvolsz meg.

Néhány pillanatig csak csendben farkasszemet néztünk egymással. Az ő tekintete hívogató volt, pajkosan csillogott, míg én komolyan álltam a sarat, eltökélve, hogy akkor sem adom meg neki magamat. Játékos mosoly húzódott végig az arcán, még a fogai is kivillantak. Elkövettem azt a hibát, hogy elszakítottam pillantásomat az övétől és az szájára tévedtem. Eszembe jutott, mikor magamon érezhetem azokat a tökéletes ajkakat, amikor engem csókol velük. Meglágyultam.

Megadóan felsóhajtottam és lehajtottam a fejemet az ágyon heverő papírokra, amikből információkat szereztem az interjúalanyról, hogy összehozhassak pár kérdést azokkal kapcsolatban. Megadtam magam, ezzel pedig ő is pontosan tisztában volt. Egy csókot nyomott az ajkaimra.

– Utállak – suttogtam, amint elhajolt.

– Én jobban. – Azóta vált szokásunkká ez a fajta kifejezése a szerelmünknek, miután az első közös iskolai napunkon hangosan kijelentettem neki a folyosón. Természetesen képtelen elfogadni, hogyha valaki nem szívleli, ezért a fejébe vette, hogy csak azért ismételgetem ezt, mert félek kimondani azt a bizonyos hét betűs szót. – Szóval leszek olyan nagylelkű, hogy csendben megvárom, míg elkészülsz a munkáddal.

– Köszönöm – néztem rá hálásan, felkönyököltem az eddigi pózba, amivel a jegyzeteim fölé görnyedtem és már éppen belemélyültem volna, amikor ismét megszólalt.

– De ez azt jelenti, hogy ejtenünk kell azt a programot, amit kitaláltam magunknak ma estére. Persze, ha tudnád, akkor tuti nem ezt választanád, de legyen, ahogy akarod – magyarázta és direkt titokzatoskodott, mert tudta, hogy ezzel fel tud csigázni.

Felült és a háta mögé tett egy párnát, ezzel tökéletes kényelembe helyezkedve, miközben kezébe vette a telefonját és már el is foglalta magát valamilyen építkezős játékkal.

– Mit terveztél mára? – bukott ki belőlem a kérdés. Arra sem méltatott, hogy rám nézzen, ebből tudtam, megint sikerült bevágnia a durcát.

– Nem fontos, már úgyis döntöttél.

– Azért mondd el, hátha meggondolom magam – noszogattam, habár magamban megjegyeztem, hogy ez úgysem fog bekövetkezni, csak azért mondtam, mert tudni akarom.

Persze ettől neki azonnal egy széles vigyor jelent meg az arcán, mintha előre tudná, hogy meg fogja nyerni ezt a csatát. Megint.

– Arra gondoltam, elmehetnénk inni egy forrócsokit, mostanában úgyis mindig kihagytuk, mert más dolgunk volt. Rachel már biztosan hiányol minket.

– Annyira gonosz vagy – nyögtem fel. Semmire nem vágytam jobban, mint egy bögre finom forrócsokira, ezzel ő is teljesen tisztában volt. Nem is kellett sokáig erősködnie, sőt, az elején még játszott is egy kicsit, ezért mikor elismertem a győzelmét, ő csak kijelentette, hogy nem megyünk, már eljátszottam az esélyt rá.

– Jó, akkor egyedül megyek! – hagytam rá, felkeltem az ágyából és otthagytam a szobában egyedül a játékával. Azért annyira messzire nem jutottam egyedül, ugyanis a lépcső alján utolért és a levegőbe kapva megpörgetett. Ijedtemben nagyot sikítottam, minek következtében az anyja jelent meg a nappaliban, de mikor meglátott minket csak fejcsóválva, szó nélkül visszament a konyhába.

Kevesebb, mint egy óra múlva már ott ültünk mindketten a szokásos bokszunkban kezünkben a gőzölgő bögréinkkel, miközben a gyönyörű hóesést figyeltük az ablakból.

Jó volt így ülni ott ketten, mintha megszűnt volna körülöttünk a világ. Azokban a percekben csak mi voltunk, miénk volt az egész helyiség, nem törődtünk a nevetésekkel, türelmetlen megjegyzésekkel, vagy éppen a kisebb veszekedésekkel. Egyedül voltunk a gondolatainkkal, az emlékeinkkel, mélyen elmerülve bennük.

Visszajátszottam azt a néhány hónapot, amit együtt töltöttünk, hol gyűlöletben, hol barátság, végül pedig tiszta szerelemben. Megmosolyogtatott minden pillanat. Még a veszekedéseinkre is boldogan emlékeztem vissza, aztán megjegyeztem magamban, mennyire gyerekesek is voltunk. Éreztük, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog miatt vonzódunk a másikhoz, de nem tudtunk mit kezdeni az érzéssel.

– Mire gondolsz? – rántott vissza a jelenbe Xander mély, férfias hangja. Annyira imádtam hallgatni, megnyugtatott és mindig biztosított afelől, hogy nem vagyok egyedül.

– Ránk. Az együtt töltött időkre – feleltem a kakaómba bámulva.

– Én is. Mennyivel hamarabb kialakulhatott volna ez közöttünk, ha nem vagyunk mindketten ennyire makacsok – nevetett felidézve a múltat. Egyetértően bólintottam.

– Tudod miért ragaszkodom ennyire az újságíráshoz? – tettem fel hirtelen a kérdést, amin kissé meglepődött.

– Mert szeretsz írni? – kérdezett vissza bizonytalanul. Megráztam a fejem és kibámultam a nagy ablakon. Magamon éreztem a kíváncsi tekintetét, ahogy a magyarázatomra vár.

– Ha nem vagyok az újságnál, Erik nem kényszerít, hogy interjút készítsek veled, ha pedig ez nem történik meg, talán soha nem olvasod el a füzetemet, nem kezdesz el idegesíteni, és akkor soha nem jöttünk volna össze. Ezt az egészet Eriknek köszönhetem. Sokkal tartozom neki, ezért nem akarom cserben hagyni. Meg különben is. Minden egyes új riport írása közben eszembe jut, mennyire gyűlöltem már a gondolatot is, hogy beszélnem kell veled. Aztán most nézd meg, mi lett belőle – nevettem és az előttem ülő srácra emeltem a tekintetemet, aki csendben hallgatott. – Te vagy az egyetlen, akivel őszintén és felszabadultan tudok beszélgetni. Te vagy az egyetlen, aki mindent tud rólam.

Az utolsó mondatom után elkapta rólam a szemét, összeszorított ajkakkal nézett félre. Nem értettem a reakcióját.

– Valami baj van? – tudakoltam értetlenül. Rám vezette a pillantását és mintha bűntudatot véltem volna felfedezni benne. Teljesen összezavarodtam, gondolatban visszapörgettem a szavaimat, hátha valami rosszat mondtam.

Idegesen beletúrt a hajába.

– Hazudtam – nyögte ki és lesütötte a szemeit. Meglepettség ült ki az arcomra. Még mindig nem értettem semmit, de a kis fogaskerekek a fejemben azonnal munkálatba léptek. Hazudott? Miben? Nem is szeret? Ez az egész köztünk csak hazugság lenne? Vagy igazából nem is rajtunk gondolkodott? Mi történt? Mi van, ha minden, amit mondott csak egy kis hazugság volt a játékában? Ha arra ment ki az egész, hogy magába habarítson, hogy aztán elmondhassa, érte tényleg mindenki odavan? Valaki mentsen meg!

Valószínűleg minden gondolatom kiülhetett az arcomra, mert azonnal magyarázkodni kezdett.

– Ne gondolj semmi rosszra, természetesen ez köztünk – mutatott rám, majd magára – százszázalékosan igazi. Nem erről beszéltem. Én csak... – Eltöprengett a folytatáson. Felsóhajtott. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor eldöntötte, hogy nem érdeklik a következmények, mindent feltesz egy lapra. Láttam rajta a félelmet, a bizonytalanságot, hogy nem tudta, mit várjon tőlem. Rettegett attól, hogy nem értem meg, hogy rosszul reagálok majd. Ismertem ezt az érzést. Tudtam, mennyire felemészti az embert, éppen ezért tettem ugyanebben a pillanatban én is egy elhatározást. Bármit is mondd, mellette állok majd, történjen bármi.

– Emlékszel, mikor azt mondtam, az apám üzleti úton van külföldön? – Bólintottam. – Nem igaz. Valójában nincs semmilyen üzleti út, nincs is külföldön. Igazából itt van a közelben. – Csendben vártam, hogy összeszedje a bátorságát és végre kimondja. Nem siettettem. – Három éve történt még Torontóban – kezdte a mesélést. Nem nézett rám, az asztalra tett bögrét fürkészte és azzal oldotta a feszültségét, hogy a fülét pöckölgette. – Éppen a házassági évfordulójukat ünnepelték, mikor egy háromfős részeg csapat sétált el mellettük. Anya már akkoriban is nagyon szép volt és még fiatal. Megtetszett az egyik férfinek, ezért beléjük kötöttek. A pasas megfogdosta anyát, amitől apa méregbe gurult. Nem kellett túl nagy erőfeszítést tennie az érdekében, hogy elbánjon az illuminált állapotban lévő fazonokkal, így néhány ütés után meg is próbáltak elmenekülni, de apa nem látott a dühétől. Tudod, ő is nagyon féltékeny típus. Nem bírta elviselni, ha csak valaki úgy nézett anyára. Elkapta a fickót, a földre terítette és csak ütötte és ütötte. Az arra járók hívták a mentőket és a rendőrséget, míg anya megpróbálta leszedni róla, viszont mire sikerült, már késő volt. – Elhallgatott és vetett rám egy gyors pillantást, de szinte azonnal vissza is szegezte az asztalra. – Meghalt – suttogta. – Az ügyvéd azt mondta neki, semmi esélye arra, hogy megússza az ügyed. Be kellett vallania, hogy szándékosan ölte meg, mert így csak öt évet kapott, jó magatartással négyet. Ide helyezték a montreali börtönbe. Azért költöztünk ide, hogy közelebb legyünk hozzá és meg tudjuk látogatni, amikor csak lehet.

Nem tudtam eldönteni, mit gondolok. A meglepettség és sajnálat egyvelege kavargott bennem. Megdöbbentett azzal, amit mesélt. Egyáltalán nem számítottam erre, nem is tudtam miként kéne reagálnom rá. Nem voltam felkészülve. Sajnáltam, amiért ez történt vele. Nehéz lehetett feldolgozni, hogy az apját lecsukták, mert meggondolatlanság miatt megölt egy embert.

Csak ültem ott, kavargó gondolatokkal a fejemben, némán. Erősen kattogtam azon, mit kéne mondanom. Hogy sajnálom? Hogy rám mindig számíthat? Hogy ne aggódjon, ez nem változtat semmin? Vagy ezt mind?

– Mondj valamit, kérlek – emelte rám könnyektől csillogó szemeit. Sír? Alexander Armstrong sír?

Végül egyetlen szót sem szóltam, egyszerűen felálltam az asztaltól. Mozdulataimat követte, majd alig láthatóan biccentett, mintha csak jelezni akarná, megértette, aztán elfordította az arcát és kibámult az ablakon. Gyorsan leültem mellé és szorosan magamhoz öleltem. Nem bírtam elviselni, hogy így kell látnom őt. Megtörten.

Éreztem, hogy összerezzen, meglepődik, nem érti, mi történik. Aztán összeszedte magát és átkarolta a hátamat. Megemelve a fejemet egy csókot indítványoztam. Mindent beleadtam ebbe az egyetlen csókba. Az együttérzésemet, a sajnálatomat. Azt, hogy rám mindig számíthat, én mindig mellette leszek. Éreztettem vele, hogy a tény, mi szerint az apját gyilkosságért lecsukták, nem változtat azon, hogy szívből szeretem.

Szorosabban ölelt magához, majd a homlokát az enyémnek támasztva vetett véget a csóknak, hogy a szemembe tudjon nézni. Sokáig ültünk így, miközben ő folyamatosan a tekintetemben keresett valamit.

– Ő nem gyilkos – jelentette ki végül.

– Hát persze, hogy nem az – nyugtattam meg és a kezemmel végigsimítottam az arcán. – Csak az anyukádat védte.

– Köszönöm – húzta halvány mosolyra ajkait és egy puszit nyomott az arcomra.

Még azután sem ültem vissza a helyemre,  így biztosítva Xandert a maradásomról. Jó volt mellette ülni, hallgatni a szíve dobogását, érezni az érintését a bőrömön és látni a mozdulataiban, mennyire megkönnyebbült, hogy végre kiadhatta ezt magából. Sokkal felszabadultabban kezdett beszélni, hirtelen mindent meg akart osztani velem, én pedig nem győztem hallgatni.

Mesélt arról, mennyire nehéz volt az apja nélkül. A költözésről, az első szerelméről, akit ott kellett hagynia Torontóban. Fiú létére nem ment át érzelgősbe, le is rendezte volna ennyivel, ha nem kérem meg, hogy meséljen róla részletesebben. Megtudtam, hogy tizenkét éves volt, mikor megtetszett neki az eggyel felette járó lány, majd elkezdett udvarolni neki, apja tanácsára bonbont vett neki, virágokkal halmozta el, míg végül a lány már nem tudott ellenállni neki és összejött vele. Szinte láttam magam előtt a pici Xandert, ahogy már akkor is sorban hullanak utána a csajok, ő pedig egy piros, szív alakú csokival és vörös rózsával a kezében áll a kiszemelt lány előtt azzal a kétszáz wattos mosolyával. Ellenállhatatlan. Még azt is elmondta, hogy vele vesztette el a szüzességét az utolsó közös éjszakájukon a költözés előtt. Nevetve emlékezett vissza arra az estére. Elmondása szerint borzalmas volt, mindketten összevissza bénáztak, nem tudták, mit csináljanak, de azért végül is jól zárult.

Kihasználva az alkalmat, hogy ennyire megnyílik előttem, feltettem neki néhány kérdést, ami már régóta ott lappangott bennem. Többek között megosztotta velem, miért viselkedett úgy, ahogy, mikor először jártam náluk. Úgy érezte, hogyha valaki besétál az otthonába, az minden kis titkára rátalál, aminek a kiteregetésére még nem volt felkészülve, ezért amikor meglátott ott, megijedt. Arról már nem is beszélve, hogy éppen előtte verette össze magát miattam, felejtett elmenni a húgáért az oviba, szintén miattam, majd utána azzal kellett szembesülnie, hogy ott vagyok, ahol nagyon nem szeretné, ha lennék. Ezeknek az egyvelege késztette arra, hogy olyat tegyen, amit aztán persze később megbánt, és ha visszafordíthatná az időt, nem így tenne. Bocsánatot kért még egyszer a viselkedéséért és még egy engesztelő csókot is kaptam.

– Most már mennünk kéne – nézett a telefonjára. – Vigyelek haza, vagy még átjössz?

– Még átmegyek, ha nem zavarlak – mosolyogtam rá.

– Te sosem zavarsz.

Kicsit bűntudatom volt, amiért ismét hagytam magamat rábeszélni a cikk megírásának halogatására, ezért visszaérve Xander szobájába határozottan kijelentettem, hogy vagy csendben játszik a telefonjával, vagy hazamegyek és akkor azt csinálhat, amit akar.

– De... – A mutatóujjam felmutatásával fojtottam belé a szót, mielőtt még bármit is mondhatott volna. Kezdtem nagyon mérges lenni, amiért mindig az van, amit ő akar. Jó, nem mintha, én nem élvezném, de igazán nem fair, hogy ő soha nem alkalmazkodik hozzám. – Oké, oké, befejeztem – emelte fel védekezően a kezeit.

– Köszönöm – biccentettem elégedetten, aztán levágtam magam az ágyra és a jegyzeteim fölé görnyedve folytattam ugyanott a munkámat, ahol abbahagytam.

Xander belenyugodva, hogy ez egyszer nem az ő kívánságai teljesülnek, foglalt helyet mellettem, ám a mobilja nyomkodása helyett csak feküdt a gondolataiba mélyülve.

Kihasználva a csendet és a nyugit, én is elmerültem a sorok között valami izgalmas után kutatva. Nem akartam sablonkérdéseket feltenni az iskolánk sakkbajnokának, aki megnyerte a Québec tartományban meghirdetett versenyt. Nem sokat tudtam erről a sportágról, ezért igyekeztem a legtöbb mindent összeszedni, nehogy butaságokat mondjak neki. Arról nem is beszélve, hogy az ő háttér történetének is utána kellett néznem. Szerettem ezt csinálni, mert mindig újabb és újabb dolgokat ismerhettem meg az interjú megírását megelőző kutatómunka által. Meg persze rengeteg különleges emberrel találkozhattam, akiknek talán még a létezéséről sem tudtam azelőtt.

– Gondolkodtam... – A toll hirtelen megállt a kezemben és teljesen kiment a fejemből, hogyan szerettem volna folytatni a mondatot. Pár pillanatig még erőlködtem, hátha visszatalál hozzám a szó, de nem történt meg, ezért egy sóhajtás közepette letettem az íróeszközt és a mellettem fekvő, várakozó srácra fordítottam a figyelmemet. – Tudok valamiben segíteni?

Nem tudtam hirtelen hova tenni a kérdését.

– Mármint ebben? – mutattam a jegyzeteimre.

– Rájöttem, nagyon önző voltam, hogy nem hagytalak békén, pedig mondtad, mennyire fontos neked. Ezért szeretnék segíteni benne.

– Ó, Xander – jelent meg egy széles mosoly az ajkaimon. Végigsimítva az arcán egy csókot nyomtam a szájára. Teljesen meghatódtam a figyelmességén. – Szeretlek – suttogtam.

– Szeretlek – ismételte egy ugyanolyan boldog vigyorral, mint én.

Soha nem vettem észre, de az idő csak úgy repült minden alkalommal, mikor együtt voltunk. Csak arra kaptuk fel a fejünket, hogy már megint csörög a telefon időzítője, ami emlékeztetett minket a nyolcórás időkorlát betartására. Általában mindig úgy állítottuk be az órát, hogy csontra ki tudjunk használni minden percet, ami adatott nekünk, így az utolsó pillanatokban értünk csak vissza. Ám ezúttal talán kisebb volt a dugó, vagy Xander gyorsabban hajtott, esetleg megállt az idő pár percre, azonban, bármi is legyen az oka, negyedórával előbb parkoltunk le a ház előtt, mint szoktunk. Ahelyett, hogy ezzel megmutattuk volna apának, mennyire tiszteletben tartjuk a szabályait, inkább kiálltunk a kapu elé.

– Tudod, mi lesz szombaton? – tudakoltam két csók között. Nem tudtam, Xander hogyan áll ehhez a dologhoz, ezért éppen idejét éreztem annak, hogy megbeszéljük, mit tervezünk arra a napra.

Elgondolkodva nézett át a vállam fölött, még a homlokán is megjelentek a ráncok, annyira próbált rájönni.

– Ennyire azért nem nehéz – nevettem fel, bár kicsit kényszeredettebbre sikerült, mint szerettem volna. – Akkor lesz...

– Tudom, kicsim, tudom – kuncogott és megcsókolt. – Honnan szedted egyáltalán, hogy nem tudom?

– Onnan, hogy... fiú vagy? – kérdeztem vissza.

– Ettől ez még nekem is ugyanolyan fontos. Úgyhogy ne szervezz szombatra semmit. Van egy... – eltöprengett – vagy több meglepetésem számodra.

– Komolyan? – csillant meg a szemem a „meglepetés” szó hallatán. – Áruld el! Kérlek!

Hitetlenül felröhögött, habár természetesen esze ágában sem volt elmondani. Mindig ezt csinálta. Valahányszor meg akart lepni valamivel, előtte szándékosan elszólta magát róla, hogy aztán jót szórakozhasson rajtam, mikor megpróbálom kitalálni, teljesen belelkesülök és alig várom, hogy végre megtudjam, mi az. Jobban örültem magának a tudatnak, hogy kapok valamit, mint annak, amivel megajándékozott. Ezt pontosan tudta, nem véletlenül mondta el még az előre tudott lyukasórái előtt is, hogy utána számíthatok tőle valamire. Tisztában volt vele, hogy elkezdek majd azon agyalni, vajon mi lehet az, amit a lyukasórájában tud csinálni. Minden eshetőséget végigrágtam, majd szinte kiugrottam a bőrömből, mikor egy gőzölgő termosszal várt a folyosón, hiszen álmomban sem gondoltam, hogy forrócsokit hoz nekem.

____________________________________________________________________

Kérdések:

1. Kit derült egy s más Xanderről, min lepődtetek meg a legjobban? Volt, amire számítottatok?

2. Szerintetek mi lesz szombaton? :D

3. Mire számítottatok, mikor Xander bevallotta, hogy hazudott?

4. Maradt még bennetek kérdés Xanderrel kapcsolatban? Na és Nicával?