Sziasztok!
Itt is van a fejezet, ahogy már kommentben ígértem. Ha nem haragszotok, most nem dumálnék túl sokat, mert telefonról pötyögök.
Azt viszont még el szeretném mondani, hogy hálás vagyok az előző fejezet alá érkezett megjegyzésekért. Szeretlek titeket. <3 mindig eléritek, hogy egyre jobban szeressem írni ezt a történetet. ^^
Huszonkilencedik fejezet
„A kezdet általában mindig ijesztő, a befejezés általában szomorú;
de ami a kettő között van, az számít igazán.”
Nem
könnyű úgy erősnek látszani, hogy közben belül mardos a
kétség. Nehéz játszani a nemtörődömet, ha minden egyes
szó beléd mar és elcsíp egy darabot belőled. Még ha tudod is,
hogy hazugság az egész, beléd lopózik a gondolat, hogy mi van, ha
mégsem.
Minden
egyes alkalommal, mikor ránézel, eszedbe jut minden szép, minden
gonosz pletyka és feledhetetlen emlék. Érzed a szeretetét a
mozdulataiban, a szavaiban, a tetteiben, a becézgetéseiben. A szeme
csillogásában, mikor rád néz, ahogy rólad beszél, mikor azt
hiszi, nem hallod. A lopott csókokban, de még abban is, mikor a
piszkálódásaival a plafonra küld.
És
mindezek mellett tisztában vagy vele, mennyire megmásíthatatlanul
belé vagy szerelmesedve. Tudod, hiszen ha nincs melletted, úgy
érzed, elvesztettél valamit. Mindig ott van a gondolataidban, a
tárgyakban, de még a szavakban is. Viszont ha ez még nem lenne elég,
mindenben őt keresed. Az emberekben, a dalokban, még a
mozdulatokban is. Folyton hozzá hasonlítasz másokat. „Az Ő
szemei barnábbak.” „Ő nem ezt tenné, nem ezt mondaná, de még
csak nem is gondolna rá.” „Ő más.” „Ő jobb.” Úgy
érzed, soha nem tudnál betelni vele. Soha nem unod meg a csókját,
az apró puszikat, amikkel megajándékoz. Azt tartja a mondás, hogy a szerelem szépít. És ott, mellette, az ölelő karjaiban úgy
érzed, te vagy a legszebb nő a világon. Azt gondolod, soha
senki nem állhat közétek, mert ti örökké együtt lesztek. Ám
az igazság az, hogy el sem tudnád képzelni nélküle az életed.
De
az egész nem ilyen egyszerű, ha a nagy Alexander Armstrong
barátnője vagy. Hallasz dolgokat, mások csak az eszedbe jutnak,
vagy éppen ő poénkodik vele az egyik „viccesebb”
pillanatában. Bármerre mész ítélkező tekintetek követik
minden mozdulatodat a hibáidat keresve. Kutatnak a múltadban, hátha
találnak valami szégyellni valót. Pletykákat terjesztenek,
hazugságokkal szennyezik meg a gondolataidat,
megaláznak, kicsinálnak. Igyekszel nem figyelni a rájuk, de
elhallgathatatlanul visszhangoznak szavaik a fejedben.
„Nézd már, hogy néz ki!” „Ribanc.” „Biztos
vagyok benne, hogy Alex csalja. Csak nézz rá.” „Csak
kihasználja.” „Pff...” „Alex jobbat érdemel.” „Kurva”
„Alex csak játszik vele, hamarosan úgyis dobja.” „Tegnap
láttam Emmát csókolózni Alexszel.”
Minden
porcikáddal azon vagy, hogy ne mutasd ki, mennyire összetörnek
ezzel. Nem akarod, hogy bárki tudja, hiszen mélyen belül te is
tudod, mekkora hülyeség törődni velük, de nem tehetsz ellene.
Mélyen beléd ég minden rossz, amit látsz, hallasz.
Aztán
meglátod őt. Szokásához híven a padon beszélget a haverjaival,
talán éppen egy bulit szerveznek, vagy megbeszélik az egyik
meccset, amit előző nap láttak a tévében. Eszedbe jut, mennyire
féltékeny voltál, mikor abban a csaknem két órában nem
tudhattad magadénak a figyelmét, pedig valami eszméletlen fontos
dolgot szerettél volna elmondani neki – habár igazából csak
láttál egy annyira, de annyira menő ruhát az egyik butikban, amit
végül nem vettél meg és megbántad.
Figyeled
az arcvonásait, amiket már olyan jól ismersz. Messziről látod,
mennyire izgatottan és lelkesen mesél, még a felháborodottságot
is felismered gesztikulálásában. Elmosolyodsz, mert tudod, hogy a
bíróról beszél, aki természetesen nem vett észre egy
szabálytalanságot, és a mérkőzés további részében végig
ezért szidta.
Majd
feléd fordítja a fejét és meglát téged. Hirtelen el is felejti
befejezni a megkezdett mondatát – ezt onnan tudod, mert mindenki
más körülötte értetlenül néz rád. Széles mosolyra húzza
tökéletes ajkait és minden lépésedet követi gyönyörű
gesztenyebarna szemeivel. Ekkor jössz rá, mi is számít igazán.
Nem
akarom tovább csinálni. Többé nem. Ha igazak is a pletykák, ha
már csak egy rövid ideig lehetek mellette így, mint most, nem
akarok úgy visszagondolni ezekre az időkre, mintha csak
szenvedéssel és kételyekkel teli lenne. Ha egyszer tényleg vége
lesz, azt akarom, hogy csak a szép dolgokra emlékezzek, hogy
kiélvezzem minden másodpercét. Nem számít semmi, csak az, hogy
szeretem Őt és Ő viszont szeret engem. Nincsenek hazugságok,
mutogatások, irigy szavak, rosszakarók, csak mi. Ő és én.
– Hiányoztam,
kicsim? – dobta le magát mellém. Esélyt sem adott a válaszadásra, kérés nélkül kivette a kezemből a füzetemet és
az arcom elé emelve hajolt oda hozzám, de elhátráltam előle. –
Na jó, megint ki mit mondott? – faggatott haraggal a szemében.
Elmosolyodtam a heves reakcióján, amitől zavarodottság ült ki az
arcára. Szó nélkül vettem el tőle a róla szóló füzetemet,
majd közelebb csúszva hozzá az ajkaira nyomtam az enyémeket.
Meglepődött, viszont a legkisebb ellenállást sem mutatta. Sőt, olyan
erősen csókolt vissza, hogy megszédültem. – Ezt már szeretem –
motyogta a számba, aztán megint megcsókolt. Nem érdekelt a sok
ember körülöttünk, sem az undorodó pillantások, még a pletykák
sem, amiket ezzel a tettemmel útjukra indítottam. Nem számított.
Többé már nem.
A
gyerekekkel nem könnyű, ezt megtanultam már akkor, mikor
rendszerint bébiszitterkertem Beckynél. De azt csak az utobbi hetekben tapasztaltam meg, hogy van rosszabb a kis
gyereknél. Méghozzá egy nagy gyerek.
Xander
annak ellenére, hogy azt mondta, békén fog hagyni, nem bírt
magával. Hol a hajamat birizgálta, hol puszikkal hintette be a
vállamat, amit sikerült megszabadítani a ruhától, máskor pedig egyszerűen csak nagyokat sóhajtott ezzel megpróbálva felhívni magára a figyelmem. Hiába szóltam
rá ezredszerre is, hogy most már tényleg maradjon nyugton, amint
visszafordítottam a fejemet a munkám felé, megint rákezdett.
– Alexander!
– elégeltem meg. – Rossz vagy! – néztem rá mérgesen.
– Te
pedig gyönyörű – dőlt vissza az ágyára egy ártatlan
mosollyal az arcán.
– Ne
incselkedj! Mondtam, meg kell írnom ezt az interjút, te pedig azt
ígérted, hogy nem nehezíted meg nekem – emlékeztettem hátha
elfelejtette, mi is a helyzet.
– De
nem ér rá holnap? Akkor úgyis edzésen leszek, meg tudod írni a
lelátón. Ígérem, akkor nem foglak zavarni – nézett rám
azokkal a kiskutyaszemeivel, aminek képtelen voltam ellenállni, ám
ezúttal a rangom volt a tét a suliújságnál.
– Ezt
már megbeszéltük – sóhajtottam fel. – Nem hagyhatom holnapra,
mert Erik már így is teljesen ki van akadva rám, amiért nem fektetek
akkora hangsúlyt a riportjaimra, mint eddig. Ez miatt meg rontom a
színvonalat, amit sikerült felépíteni az évek alatt, ezt pedig
nem engedheti meg magának. Tudod, mennyire komolyan veszi. Én pedig
szeretem ezt csinálni, ezért nem akarom, hogy kicsapjon –
magyaráztam el a mai napon már vagy századjára, de a tekintetéből
pontosan tudtam, hogy ezúttal sem értette meg.
– Az
nekem csak jó. Akkor nem kéne többet ilyesmire pazarolnod az
együtt töltött időnket, helyette pedig foglalkozhatnál velem.
Meg különben sem szeretem, ha rajtam kívül másokat interjúvolsz
meg.
Néhány
pillanatig csak csendben farkasszemet néztünk egymással. Az ő
tekintete hívogató volt, pajkosan csillogott, míg én komolyan
álltam a sarat, eltökélve, hogy akkor sem adom meg neki magamat.
Játékos mosoly húzódott végig az arcán, még a fogai is
kivillantak. Elkövettem azt a hibát, hogy elszakítottam
pillantásomat az övétől és az szájára tévedtem. Eszembe
jutott, mikor magamon érezhetem azokat a tökéletes ajkakat, amikor
engem csókol velük. Meglágyultam.
Megadóan
felsóhajtottam és lehajtottam a fejemet az ágyon heverő
papírokra, amikből információkat szereztem az interjúalanyról,
hogy összehozhassak pár kérdést azokkal kapcsolatban. Megadtam
magam, ezzel pedig ő is pontosan tisztában volt. Egy csókot
nyomott az ajkaimra.
– Utállak
– suttogtam, amint elhajolt.
– Én
jobban. – Azóta vált szokásunkká ez a fajta kifejezése a
szerelmünknek, miután az első közös iskolai napunkon hangosan
kijelentettem neki a folyosón. Természetesen képtelen elfogadni,
hogyha valaki nem szívleli, ezért a fejébe vette, hogy csak azért ismételgetem ezt, mert félek kimondani azt a bizonyos hét betűs szót. –
Szóval leszek olyan nagylelkű, hogy csendben megvárom, míg
elkészülsz a munkáddal.
– Köszönöm
– néztem rá hálásan, felkönyököltem az eddigi pózba,
amivel a jegyzeteim fölé görnyedtem és már éppen belemélyültem
volna, amikor ismét megszólalt.
– De
ez azt jelenti, hogy ejtenünk kell azt a programot, amit kitaláltam
magunknak ma estére. Persze, ha tudnád, akkor tuti nem ezt
választanád, de legyen, ahogy akarod – magyarázta és direkt
titokzatoskodott, mert tudta, hogy ezzel fel tud csigázni.
Felült
és a háta mögé tett egy párnát, ezzel tökéletes kényelembe
helyezkedve, miközben kezébe vette a telefonját és már el is
foglalta magát valamilyen építkezős játékkal.
– Mit
terveztél mára? – bukott ki belőlem a kérdés. Arra sem
méltatott, hogy rám nézzen, ebből tudtam, megint sikerült
bevágnia a durcát.
– Nem
fontos, már úgyis döntöttél.
– Azért
mondd el, hátha meggondolom magam – noszogattam, habár magamban
megjegyeztem, hogy ez úgysem fog bekövetkezni, csak azért mondtam,
mert tudni akarom.
Persze
ettől neki azonnal egy széles vigyor jelent meg az arcán, mintha
előre tudná, hogy meg fogja nyerni ezt a csatát. Megint.
– Arra
gondoltam, elmehetnénk inni egy forrócsokit, mostanában úgyis
mindig kihagytuk, mert más dolgunk volt. Rachel már biztosan
hiányol minket.
– Annyira
gonosz vagy – nyögtem fel. Semmire nem vágytam jobban, mint egy
bögre finom forrócsokira, ezzel ő is teljesen tisztában volt. Nem
is kellett sokáig erősködnie, sőt, az elején még játszott is
egy kicsit, ezért mikor elismertem a győzelmét, ő csak
kijelentette, hogy nem megyünk, már eljátszottam az esélyt rá.
– Jó,
akkor egyedül megyek! – hagytam rá, felkeltem az ágyából és
otthagytam a szobában egyedül a játékával. Azért annyira
messzire nem jutottam egyedül, ugyanis a lépcső alján utolért és
a levegőbe kapva megpörgetett. Ijedtemben nagyot sikítottam, minek
következtében az anyja jelent meg a nappaliban, de mikor meglátott
minket csak fejcsóválva, szó nélkül visszament a konyhába.
Kevesebb,
mint egy óra múlva már ott ültünk mindketten a szokásos
bokszunkban kezünkben a gőzölgő bögréinkkel, miközben a
gyönyörű hóesést figyeltük az ablakból.
Jó
volt így ülni ott ketten, mintha megszűnt volna körülöttünk a
világ. Azokban a percekben csak mi voltunk, miénk volt az egész
helyiség, nem törődtünk a nevetésekkel, türelmetlen
megjegyzésekkel, vagy éppen a kisebb veszekedésekkel. Egyedül
voltunk a gondolatainkkal, az emlékeinkkel, mélyen elmerülve
bennük.
Visszajátszottam
azt a néhány hónapot, amit együtt töltöttünk, hol gyűlöletben,
hol barátság, végül pedig tiszta szerelemben. Megmosolyogtatott
minden pillanat. Még a veszekedéseinkre is boldogan emlékeztem
vissza, aztán megjegyeztem magamban, mennyire gyerekesek is voltunk.
Éreztük, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog miatt vonzódunk a
másikhoz, de nem tudtunk mit kezdeni az érzéssel.
– Mire
gondolsz? – rántott vissza a jelenbe Xander mély, férfias
hangja. Annyira imádtam hallgatni, megnyugtatott és mindig
biztosított afelől, hogy nem vagyok egyedül.
– Ránk.
Az együtt töltött időkre – feleltem a kakaómba bámulva.
– Én
is. Mennyivel hamarabb kialakulhatott volna ez közöttünk, ha nem
vagyunk mindketten ennyire makacsok – nevetett felidézve a múltat.
Egyetértően bólintottam.
– Tudod
miért ragaszkodom ennyire az újságíráshoz? – tettem fel
hirtelen a kérdést, amin kissé meglepődött.
– Mert
szeretsz írni? – kérdezett vissza bizonytalanul. Megráztam a
fejem és kibámultam a nagy ablakon. Magamon éreztem a kíváncsi
tekintetét, ahogy a magyarázatomra vár.
– Ha
nem vagyok az újságnál, Erik nem kényszerít, hogy interjút
készítsek veled, ha pedig ez nem történik meg, talán soha nem
olvasod el a füzetemet, nem kezdesz el idegesíteni, és akkor soha
nem jöttünk volna össze. Ezt az egészet Eriknek köszönhetem.
Sokkal tartozom neki, ezért nem akarom cserben hagyni. Meg különben
is. Minden egyes új riport írása közben eszembe jut, mennyire
gyűlöltem már a gondolatot is, hogy beszélnem kell veled. Aztán
most nézd meg, mi lett belőle – nevettem és az előttem ülő
srácra emeltem a tekintetemet, aki csendben hallgatott. – Te vagy
az egyetlen, akivel őszintén és felszabadultan tudok beszélgetni.
Te vagy az egyetlen, aki mindent tud rólam.
Az
utolsó mondatom után elkapta rólam a szemét, összeszorított
ajkakkal nézett félre. Nem értettem a reakcióját.
– Valami
baj van? – tudakoltam értetlenül. Rám vezette a pillantását és
mintha bűntudatot véltem volna felfedezni benne. Teljesen
összezavarodtam, gondolatban visszapörgettem a szavaimat, hátha
valami rosszat mondtam.
Idegesen
beletúrt a hajába.
– Hazudtam
– nyögte ki és lesütötte a szemeit. Meglepettség ült ki az arcomra. Még mindig nem értettem semmit, de a kis
fogaskerekek a fejemben azonnal munkálatba léptek. Hazudott?
Miben? Nem is szeret? Ez az egész köztünk csak hazugság lenne?
Vagy igazából nem is rajtunk gondolkodott? Mi történt? Mi van, ha
minden, amit mondott csak egy kis hazugság volt a játékában? Ha
arra ment ki az egész, hogy magába habarítson, hogy aztán
elmondhassa, érte tényleg mindenki odavan? Valaki mentsen meg!
Valószínűleg
minden gondolatom kiülhetett az arcomra, mert azonnal magyarázkodni
kezdett.
– Ne
gondolj semmi rosszra, természetesen ez köztünk – mutatott rám,
majd magára – százszázalékosan igazi. Nem erről beszéltem. Én
csak... – Eltöprengett a folytatáson. Felsóhajtott. Azt hiszem,
ez volt az a pont, amikor eldöntötte, hogy nem érdeklik a
következmények, mindent feltesz egy lapra. Láttam rajta a
félelmet, a bizonytalanságot, hogy nem tudta, mit várjon tőlem.
Rettegett attól, hogy nem értem meg, hogy rosszul reagálok majd.
Ismertem ezt az érzést. Tudtam, mennyire felemészti az embert,
éppen ezért tettem ugyanebben a pillanatban én is egy
elhatározást. Bármit is mondd, mellette állok majd, történjen
bármi.
– Emlékszel,
mikor azt mondtam, az apám üzleti úton van külföldön? –
Bólintottam. – Nem igaz. Valójában nincs semmilyen üzleti út,
nincs is külföldön. Igazából itt van a közelben. – Csendben
vártam, hogy összeszedje a bátorságát és végre kimondja. Nem
siettettem. – Három éve történt még Torontóban – kezdte a
mesélést. Nem nézett rám, az asztalra tett bögrét fürkészte
és azzal oldotta a feszültségét, hogy a fülét pöckölgette. –
Éppen a házassági évfordulójukat ünnepelték, mikor egy
háromfős részeg csapat sétált el mellettük. Anya már akkoriban
is nagyon szép volt és még fiatal. Megtetszett az egyik férfinek,
ezért beléjük kötöttek. A pasas megfogdosta anyát, amitől apa
méregbe gurult. Nem kellett túl nagy erőfeszítést tennie az
érdekében, hogy elbánjon az illuminált állapotban lévő
fazonokkal, így néhány ütés után meg is próbáltak
elmenekülni, de apa nem látott a dühétől. Tudod, ő is nagyon
féltékeny típus. Nem bírta elviselni, ha csak valaki úgy nézett
anyára. Elkapta a fickót, a földre terítette és csak ütötte és
ütötte. Az arra járók hívták a mentőket és a rendőrséget,
míg anya megpróbálta leszedni róla, viszont mire sikerült, már késő
volt. – Elhallgatott és vetett rám egy gyors pillantást, de
szinte azonnal vissza is szegezte az asztalra. – Meghalt –
suttogta. – Az ügyvéd azt mondta neki, semmi esélye arra,
hogy megússza az ügyed. Be kellett vallania, hogy szándékosan
ölte meg, mert így csak öt évet kapott, jó magatartással
négyet. Ide helyezték a montreali börtönbe. Azért költöztünk
ide, hogy közelebb legyünk hozzá és meg tudjuk látogatni, amikor
csak lehet.
Nem
tudtam eldönteni, mit gondolok. A meglepettség és sajnálat
egyvelege kavargott bennem. Megdöbbentett azzal, amit mesélt.
Egyáltalán nem számítottam erre, nem is tudtam miként kéne
reagálnom rá. Nem voltam felkészülve. Sajnáltam, amiért ez
történt vele. Nehéz lehetett feldolgozni, hogy az apját
lecsukták, mert meggondolatlanság miatt megölt egy embert.
Csak
ültem ott, kavargó gondolatokkal a fejemben, némán. Erősen
kattogtam azon, mit kéne mondanom. Hogy sajnálom? Hogy rám mindig
számíthat? Hogy ne aggódjon, ez nem változtat semmin? Vagy ezt
mind?
– Mondj
valamit, kérlek – emelte rám könnyektől csillogó szemeit. Sír?
Alexander Armstrong sír?
Végül
egyetlen szót sem szóltam, egyszerűen felálltam az asztaltól.
Mozdulataimat követte, majd alig láthatóan biccentett, mintha csak
jelezni akarná, megértette, aztán elfordította az arcát és
kibámult az ablakon. Gyorsan leültem mellé és szorosan magamhoz
öleltem. Nem bírtam elviselni, hogy így kell látnom őt. Megtörten.
Éreztem, hogy összerezzen, meglepődik, nem érti, mi
történik. Aztán összeszedte magát és átkarolta a hátamat.
Megemelve a fejemet egy csókot indítványoztam. Mindent beleadtam
ebbe az egyetlen csókba. Az együttérzésemet, a sajnálatomat.
Azt, hogy rám mindig számíthat, én mindig mellette leszek.
Éreztettem vele, hogy a tény, mi szerint az apját gyilkosságért
lecsukták, nem változtat azon, hogy szívből szeretem.
Szorosabban
ölelt magához, majd a homlokát az enyémnek támasztva vetett
véget a csóknak, hogy a szemembe tudjon nézni. Sokáig ültünk
így, miközben ő folyamatosan a tekintetemben keresett valamit.
– Ő
nem gyilkos – jelentette ki végül.
– Hát
persze, hogy nem az – nyugtattam meg és a kezemmel végigsimítottam
az arcán. – Csak az anyukádat védte.
– Köszönöm
– húzta halvány mosolyra ajkait és egy puszit nyomott az
arcomra.
Még
azután sem ültem vissza a helyemre, így biztosítva Xandert a maradásomról. Jó volt mellette ülni, hallgatni a szíve dobogását,
érezni az érintését a bőrömön és látni a mozdulataiban,
mennyire megkönnyebbült, hogy végre kiadhatta ezt magából.
Sokkal felszabadultabban kezdett beszélni, hirtelen mindent meg
akart osztani velem, én pedig nem győztem hallgatni.
Mesélt
arról, mennyire nehéz volt az apja nélkül. A költözésről, az
első szerelméről, akit ott kellett hagynia Torontóban. Fiú
létére nem ment át érzelgősbe, le is rendezte volna ennyivel, ha
nem kérem meg, hogy meséljen róla részletesebben. Megtudtam, hogy
tizenkét éves volt, mikor megtetszett neki az eggyel felette járó
lány, majd elkezdett udvarolni neki, apja tanácsára bonbont vett
neki, virágokkal halmozta el, míg végül a lány már nem tudott
ellenállni neki és összejött vele. Szinte láttam magam előtt a
pici Xandert, ahogy már akkor is sorban hullanak utána a csajok, ő
pedig egy piros, szív alakú csokival és vörös rózsával a
kezében áll a kiszemelt lány előtt azzal a kétszáz wattos
mosolyával. Ellenállhatatlan. Még azt is elmondta, hogy
vele vesztette el a szüzességét az utolsó közös éjszakájukon
a költözés előtt. Nevetve emlékezett vissza arra az estére.
Elmondása szerint borzalmas volt, mindketten összevissza bénáztak,
nem tudták, mit csináljanak, de azért végül is jól zárult.
Kihasználva
az alkalmat, hogy ennyire megnyílik előttem, feltettem neki néhány
kérdést, ami már régóta ott lappangott bennem. Többek között
megosztotta velem, miért viselkedett úgy, ahogy, mikor először
jártam náluk. Úgy érezte, hogyha valaki besétál az otthonába,
az minden kis titkára rátalál, aminek a kiteregetésére még nem
volt felkészülve, ezért amikor meglátott ott, megijedt. Arról
már nem is beszélve, hogy éppen előtte verette össze magát
miattam, felejtett elmenni a húgáért az oviba, szintén miattam,
majd utána azzal kellett szembesülnie, hogy ott vagyok, ahol nagyon
nem szeretné, ha lennék. Ezeknek az egyvelege késztette arra, hogy
olyat tegyen, amit aztán persze később megbánt, és ha
visszafordíthatná az időt, nem így tenne. Bocsánatot kért még
egyszer a viselkedéséért és még egy engesztelő csókot is
kaptam.
– Most
már mennünk kéne – nézett a telefonjára. – Vigyelek haza,
vagy még átjössz?
– Még
átmegyek, ha nem zavarlak – mosolyogtam rá.
– Te
sosem zavarsz.
Kicsit
bűntudatom volt, amiért ismét hagytam magamat rábeszélni a cikk
megírásának halogatására, ezért visszaérve Xander szobájába
határozottan kijelentettem, hogy vagy csendben játszik a
telefonjával, vagy hazamegyek és akkor azt csinálhat, amit akar.
– De...
– A mutatóujjam felmutatásával fojtottam belé a szót, mielőtt
még bármit is mondhatott volna. Kezdtem nagyon mérges lenni,
amiért mindig az van, amit ő akar. Jó, nem mintha, én nem
élvezném, de igazán nem fair, hogy ő soha nem alkalmazkodik
hozzám. – Oké, oké, befejeztem – emelte fel védekezően a
kezeit.
– Köszönöm
– biccentettem elégedetten, aztán levágtam magam az ágyra és a
jegyzeteim fölé görnyedve folytattam ugyanott a munkámat, ahol
abbahagytam.
Xander
belenyugodva, hogy ez egyszer nem az ő kívánságai teljesülnek,
foglalt helyet mellettem, ám a mobilja nyomkodása helyett csak
feküdt a gondolataiba mélyülve.
Kihasználva
a csendet és a nyugit, én is elmerültem a sorok között valami
izgalmas után kutatva. Nem akartam sablonkérdéseket feltenni az
iskolánk sakkbajnokának, aki megnyerte a Québec tartományban
meghirdetett versenyt. Nem sokat tudtam erről a sportágról, ezért
igyekeztem a legtöbb mindent összeszedni, nehogy butaságokat mondjak neki. Arról nem is beszélve, hogy az ő háttér
történetének is utána kellett néznem. Szerettem ezt csinálni,
mert mindig újabb és újabb dolgokat ismerhettem meg az interjú
megírását megelőző kutatómunka által. Meg persze rengeteg
különleges emberrel találkozhattam, akiknek talán még a
létezéséről sem tudtam azelőtt.
– Gondolkodtam...
– A toll hirtelen megállt a kezemben és teljesen kiment a
fejemből, hogyan szerettem volna folytatni a mondatot. Pár
pillanatig még erőlködtem, hátha visszatalál hozzám a szó, de
nem történt meg, ezért egy sóhajtás közepette letettem az
íróeszközt és a mellettem fekvő, várakozó srácra fordítottam
a figyelmemet. – Tudok valamiben segíteni?
Nem
tudtam hirtelen hova tenni a kérdését.
– Mármint
ebben? – mutattam a jegyzeteimre.
– Rájöttem,
nagyon önző voltam, hogy nem hagytalak békén, pedig mondtad,
mennyire fontos neked. Ezért szeretnék segíteni benne.
– Ó,
Xander – jelent meg egy széles mosoly az ajkaimon. Végigsimítva
az arcán egy csókot nyomtam a szájára. Teljesen meghatódtam a
figyelmességén. – Szeretlek – suttogtam.
– Szeretlek
– ismételte egy ugyanolyan boldog vigyorral, mint én.
Soha
nem vettem észre, de az idő csak úgy repült minden alkalommal,
mikor együtt voltunk. Csak arra kaptuk fel a fejünket, hogy már
megint csörög a telefon időzítője, ami emlékeztetett minket a
nyolcórás időkorlát betartására. Általában mindig úgy
állítottuk be az órát, hogy csontra ki tudjunk használni minden percet, ami adatott nekünk, így az utolsó pillanatokban értünk
csak vissza. Ám ezúttal talán kisebb volt a dugó, vagy Xander
gyorsabban hajtott, esetleg megállt az idő pár percre, azonban, bármi
is legyen az oka, negyedórával előbb parkoltunk le a ház előtt, mint
szoktunk. Ahelyett, hogy ezzel megmutattuk volna apának, mennyire
tiszteletben tartjuk a szabályait, inkább kiálltunk a kapu elé.
– Tudod,
mi lesz szombaton? – tudakoltam két csók között. Nem tudtam,
Xander hogyan áll ehhez a dologhoz, ezért éppen idejét éreztem
annak, hogy megbeszéljük, mit tervezünk arra a napra.
Elgondolkodva
nézett át a vállam fölött, még a homlokán is megjelentek a
ráncok, annyira próbált rájönni.
– Ennyire
azért nem nehéz – nevettem fel, bár kicsit kényszeredettebbre
sikerült, mint szerettem volna. – Akkor lesz...
– Tudom,
kicsim, tudom – kuncogott és megcsókolt. – Honnan szedted
egyáltalán, hogy nem tudom?
– Onnan,
hogy... fiú vagy? – kérdeztem vissza.
– Ettől
ez még nekem is ugyanolyan fontos. Úgyhogy ne szervezz szombatra
semmit. Van egy... – eltöprengett – vagy több meglepetésem
számodra.
– Komolyan?
– csillant meg a szemem a „meglepetés” szó hallatán. –
Áruld el! Kérlek!
Hitetlenül
felröhögött, habár természetesen esze ágában sem volt elmondani.
Mindig ezt csinálta. Valahányszor meg akart lepni valamivel, előtte
szándékosan elszólta magát róla, hogy aztán jót szórakozhasson
rajtam, mikor megpróbálom kitalálni, teljesen belelkesülök és
alig várom, hogy végre megtudjam, mi az. Jobban örültem magának
a tudatnak, hogy kapok valamit, mint annak, amivel megajándékozott.
Ezt pontosan tudta, nem véletlenül mondta el még az előre tudott
lyukasórái előtt is, hogy utána számíthatok tőle valamire.
Tisztában volt vele, hogy elkezdek majd azon agyalni, vajon mi lehet
az, amit a lyukasórájában tud csinálni. Minden eshetőséget
végigrágtam, majd szinte kiugrottam a bőrömből, mikor egy
gőzölgő termosszal várt a folyosón, hiszen álmomban sem
gondoltam, hogy forrócsokit hoz nekem.
____________________________________________________________________
Kérdések:
1. Kit derült egy s más Xanderről, min lepődtetek meg a legjobban? Volt, amire számítottatok?
2. Szerintetek mi lesz szombaton? :D
3. Mire számítottatok, mikor Xander bevallotta, hogy hazudott?
4. Maradt még bennetek kérdés Xanderrel kapcsolatban? Na és Nicával?
Szia!
VálaszTörlés1, Meglepődtem, de ahogy olvastam valami hasonlóra számítottam.. Igazából hibáznak az emberek és ami történt nem teljesen Alex apjának a hibája. A férfi is hibázott.
2, Aaa.. Van egy sejtésem, mármint nem programról van szó, hanem egy OLYAN dologról, ami szerintem egy év után annyira nem korai, de hát ki tudja..
Valami hiper édes dolog lesz a program biztos vagyok benne. :D Valami tipikus Alexanderes ötlet szagát érzem.. :D
3, Valami komolyabbra, ami bántó, de hát ismerhetném őt, mert nem olyan, hogy rosszakaratból vagy szimpla önzésből hazudjon. Valami olyat gondoltam, hogy csak Kyle legyőzése miatt jár Nicával, de ezt szerencsére megúsztuk.. :D
4,Nem maradt, de egy meghitt, Armstrong familiával eltöltött időről szívesen olvasnék. Például remélem Annie benne lesz még.
Nagyon élveztem az olvasást!
Ölel,
Rowena
Sziaa!
Törlés1. Na, akkor legalább valamilyen szinten mégis csak sikerült váratlanul érnie. :D
2. Hűha, most nem igazán tudom, mire gondolsz, vagyis van egy sejtésem, de na, lehet, nagyon rossz helyen tapogatózom. :"D Remélem, a következő fejezetnél megosztod ezt velem, mert kiváncsi vagyok. :D
Szerintem aranyos lett a következő fejezet, de majd ezt eldöntheted te is szerdán. ^^
3. Igazad van, Xander egyáltalán nem olyan, hogy szándékosan megbántsa Nicát. Ezzel legyőznie meg úgysem sikerült volna Kyle-t, hiszen tudja, hogy egy ilyen lépéssel csak bebizonyítaná, hogy ugyanolyan, mint ő. :)
4. Igen terveztem még a kislány bevételét a történetbe, de nem is rossz ötlet, ha kicsit közelebb hozom egymáshoz a családokat. Köszönöm a tippet. ^^ Majd akkor ilyesmire is számíthatsz. :D
Nagyon szépen köszönöm a kommentedet! <3
Ölel,
Mircsi
Sziia!
VálaszTörlésAnnyira örülök, hogy ilyen sűrűn jönnek a részek, mert egyszerűen imádom a blogodat. :)
Tetszett, amit Xander mondott az apjáról. Jó, hogy vannak titkai, amikről nem tudnak a többiek. :) Én sem ítéltem volna el emiatt, hiszen nem is az ő hibája. Kíváncsi vagyok Nica meg fogja-e ismerni őt.
Nem tudom mit tervez Alexander szombatra, de nagyon várom, mert olyan aranyos dolgokat tudsz neki kitalálni.
Igazából nem számítottam nagy dologra, amikor bevallotta, hogy hazudott, mert szerintem nem tenne olyan dolgot, amivel Nicát bántja.
Nagyon kíváncsian várom a folytatást. :) (Imádom, amikor a fejezetek végén az írók kérdéseket adnak meg az adott részhez. Sokkal könnyebb megfogalmazni, így a véleményünket. :))
Viki^^ :*
Sziaa!
TörlésJaj, köszönöm szépen. Igyekszem most a betegségem alatt a lábadozás mellett még több fejezetet írni, illetve a szünet közben is, úgyhogy azt hiszem, most nem lesznek akkora kihagyások, mint eddig. :)
Igen, én sem tettem volna, de szerintem természetes, hogy Xander mégis félt ettől, hiszen, sokan csak azt jegyzik meg, hogy egy gyilkos az apja. Erről még nem nyilatkozhatok. :D
Remélem, majd ezt is aranyosnak találod, mert szerintem az lett. ^^
Igen, ebben teljesen igazad van. Xandernek hatalmas szíves van. :D
Szerdán már olvasható is lesz. ^^
Igen, ezt én is észrevettem, meg egyébként is szeretem, ha megválaszoljátok őket, mert így én is választ kapok a kérdéseimre. :D Meg reménykedem benne, hogy titeket meg megihletnek így minél több gondolatot megosztotok velem. ^^
Ölel,
Mircsi
Nagyon tetszett, imádtam a részt! Őszintén eléggé meglepődtem, amikor elmesélte, hogy mi lett az apjával. Erre nem is gondoltam volna:o
VálaszTörlésA szombatra 2 ötletem van, de majd a következő részben majd biztosan megtudom a választ;)
Várom a kövit!^^ Imádom a történetet!!:D
Köszönöm szépen, ennek nagyon örülök. ^^ Nagyon igyekeztem, hogy meg tudjalak lepni titeket, boldog vagyok, hogy ez sikerült is. :D
TörlésIgen, azért remélem, majd velem is megosztod, hogy milyen ötleteid voltak, mert igazán kíváncsivá tettél. :)
Szerdán már jön is! Én meg téged!<3
Ölel,
Mircsi
1.; 3. Amikor azt mondta Xander, hogy hazudott, akkor szó szerint lefagytam, mert nem tudtam, hogy miben. De amikor tovább olvastam nagyon tetszett, hogy miután kiadta magából felszabadultabb lett :3 Nem tudtam, hogy mire számítsak, igazából Alex apjára még csak nem is gondoltam. Az, hogy kiderült, hogy ezért költöztek oda érdekesnek találom. Amikor megláttam a "börtön" szót nagyon felkeltette az érdeklődésemet :D
VálaszTörlés2. Nem tudom :o de nagyon akarom tudniiii! Elmondod? *-* Vagy tudod mit? Kivárom a kövi részt, úgy izgibb, de wáá*-**-*
4. Most akkor Xander apja még börtönben van vagy már kiengették?
Nicát sikerült visszahoznod ^-^ nagyon tetszett ❤
Én igen Xander még mindig cukii :3 ❤
xoxo
Desszy ❤
#olvasásutánielsővélemény #remélemazértérthető :D
Törlés1. Haha, örülök, hogy sikerült elérnem, hogy lefagyj. ^^ Igen, azért elég nagy teher szabadult fel a válláról, hogy végre kiadhatta ezt magából és nem kellett tovább titkolóznia. :D Főleg, azok után, hogy Nica olyanokat mondott neki. :)
Törlés2. Kitartás már csak pár nap és itt van az a nyavalyás szerda. :D
4. Nem, még börtönben van, ugyanis Xanderék három éve költöztek Montrealba, az apja pedig jó magaviselettel kapott négy évet. :)
Ennek örülök, igyekeztem. ^^
Köszönöm, hogy írtál! <33
Ölel,
Mircsi
Szia :)
VálaszTörlésEgyszer már megtaláltam a blogodat, még anno, amikor az első fejezet volt fent :) Sajnos viszont nem voltam tagja a blogger világnak, így feliratkozni se tudtam. Emlékszem, mennyiszer próbáltam újra megtalálni, hisz annyira tovább akartam olvasni. Ahogy pedig a napokban újra megtaláltam, megörültem :D Jó látni, hogy meddig jutottál el, amihez egyébként gratulálok!
Jah, és egyértelműen akkor szerettem bele a blogba, amikor újra megtaláltam, s rápillantottam arra a gyönyörű, Three Days Grace idézetre *-* :"D Imádom őket, főleg ezt a számot, no mindegy.
Az egész részre nem tudok mit mondani - mert még nem értem a végére - de jónak ígérkezik :D Sok sikert a további részekhez, amit végre rendesen tudok nyomon követni :D
Bye:
Toffifee
Szia!
TörlésNagyon örülök, hogy sikerült másodszorra is rátalálnod a blogomra. Köszönöm szépen, rengeteget segítettek az olvasóim, hogy eljussak idáig, nélkülük talán még fel is adtam volna. :D
Én is nagyon szeretem őket. Bár bevallom, Matt hangjáért jobban odavagyok, mint Adaméért, de azért légy szíves ne harapd el a torkomat. :DD
Sajnálom, hogy a véleményedet nem tudtad még leírni az egészről, azért remélem, majd még megtisztelsz vele, bár azért sem haragszom, ha nem. :)
Köszönöm szépen, hogy írtál. <3
Ölel,
Mircsi
Szia! :)
VálaszTörlés1.Először féltem, hogy mondjuk meghalt az apja vagy ilyesmi de így sokkal jobb és ha lehet még jobban megkedveltem. Imádom Alexet *-*
2. Nem tudom. De lehet, hogy AZ fog megtörténni.
3. Hát én azt hittem hogy Alex valakinek elmondta Nica füzetének tartalmát. De aztán persze rájöttem, hogy olyat sosem tenne.
4. Nekem nem maradt azt hiszem kérdésem de ha eszembe jut akkor majd leírom :).
Azt szerettem volna még leírni, hogy annyira de annyira imádom ezt a blogot és ahogy írsz. Rengeteg dologra rávilágítottál az emberi kapcsolatok terén és gyönyörű ahogyan írsz minden percben a történeten jár az agyam. Még az iskolában is arról merengek, hogy Alex és Nica mennyire édesek meg ilyenek. :D Nagyon jó, hogy írsz! :) Várom a következő részt.
Puszi :*
Sziaa! :D
Törlés1. Örülök, hogy sikerült ezt elérnem. Bevallom, kicsit féltem, hogy mit fogtok erre reagálni. Még az utolsó pillanatokban is azon gondolkodtam, hogy talán nem kéne. De boldog vagyok, hogy pozitívumként élted meg. ^^
2. Nem értem, miért gondol mindenki ARRA? :"D
3. Nem, olyat ő valóban nem. :D
4. Mindenképpen, nagyon sokat segítenél vele nekem. ^^
Jaj, annyira aranyos, hogy ezt leírtad! Köszönöm szépen! <3 Most nagyon boldog vagyok, amiért elértem nálad, hogy még a suliban is ezen járjon az agyad. Nagyon büszke vagyok magamra. ^^ Köszönöm szépen!! <33 ^^
Ölel,
Mircsi
Drága Mircsi!
VálaszTörlésAz előző fejezet után kellemesen meglepett Nica viselkedése,mintha csak megérezte volna az utólagos kommentemet és azonnal alkalmazkodott volna, mindenesetre sikerült elérnie, hogy imádjam a fejezet minden egyes sorát. Jó volt látni, hogy mennyire őszintén szereti Alexet, hogy mennyire megértő tud lenni, és mennyire elgyengül a fiú jelenlétében.
Alex története valójában nem ért olyan váratlanul, mint számítottam rá. Sejtettem, hogy valami nincs rendben az apjával és kijelenthetem, sikerült egy olyan hátteret alkotnod neki, ami kellően megbocsátható bűn. Megértem, hogy Alex megijedt, hogy Nica megharagszik rá, esetleg hátat fordít neki, és örülök, hogy nem így lett. A lány helyében én is megölelgettem volna, mint egy imádnivaló plüssmacit, aminek leszakadt az egyik füle. Amikor azt írtad, hogy könnyek csillogtak a szemében, szinte éreztem, ahogy megszakadt érte a szívem... őszintén, lelkesen várom a folytatást *o*
Sok kérdésem van, leginkább azzal kapcsolatban, hogy mi van Angellel és Kyle-lal, hogy mi lesz az interjúval meg hasonló finomságok. Ahogy egyre közelebb érünk ahhoz, kiadják Nica könyvét, egyre feszültebben látok neki a részeknek... úgy fééélek :(
ui.: az első szexes beszámoló, mintha csak én meséltem volna :"")
Millio puszi Xx
Kellemes karácsonyt már előre is, ha véletlenül nem lenne rész addig!
Drága szerecsendio!
TörlésIgen, Nicának rendezni kellett pár dolgot magában, hogy ő is rájöjjön, mennyire helytelen döntéseket hozott. Még a későbbiekben lesz szó erről, talán akkor valamivel érhetőbb lesz a viselkedése. :)
Na, akkor olyan is akad, akit annyira nem lepett meg a dolog. Nem csak Alex, én is féltem, hogy mit fogtok erre a fordulatra reagálni, de örülök, hogy eddig még senki nem fejezte ki nemtetszését a dologról. De persze biztosan akadnak olyanok, akik nem tették volna bele.
De édes! *o* Ez a hasonlat nagyon tetszett, olyan kis cuki. ^^
Ó, hát az majd csak később fog kiderülni, de ígérem, hogy választ kapsz a kérdéseidre. :D Ha pedig mégsem így lenne, jelezd nekem és mindenképpen gondolkodom a dolgon. :)
Vasárnap már érkezik a következő rész, szóval addig még beszélünk. ^^
Ölel,
Mircsi
Jujjj imádom...gyorsan folytit :* :* :*
VálaszTörlésJaj, köszönöm. <3 ^^
TörlésHolnap már jön is a folytatás. :)
Ölel,
Mircsi