2015. december 20., vasárnap

Harmincadik fejezet

Sziasztok!
Pontban dél van, ami azt jelenti, hogy Alice-nek tett ígéretemet betartva, meghoztam a harmincadik fejezetet. :)
Nagyon szépen köszönöm az előző fejezetekhez hagyott kommentjeiteket, egy élmény volt olvasni őket. <3 ^^
Már a facebook csoportban említettem az ottlévőknek, hogy a történet átgondolása után arra jutottam, hogy már csak 7 fejezet, plusz egy epilógus van hátra. Nagyon közeledünk a végéhez, ami egyszerre ijesztő és felemelő érzés. Nem tudom, hogy fogom elengedni a történetet, de most ne is beszéljünk erről. Inkább élvezzük ki, hogy még Nica és Xander velünk vannak. Most pedig olvassátok élvezettel ezt a nyugis, meghitt fejezetet, kettejükkel. :) Jó olvasást kívánok!

Ölel Titeket,
MIRacIe M.


___________________________________________________________________________________________



Harmincadik fejezet

Körülöttem az emberek mind szerepet játszanak,
de ha veled beszélek, az vagyok, aki lenni akarok.
Los Angeles-i tündérmese c. film

Gondolom mondanom sem kell, mennyire izgatottan vártam már a szombatot. Ezen pedig még nem segített, hogy Xandernek pénteken edzésre kellett menni, míg én meginterjúvoltam a sakkos srácot, ennek köszönhetően nem lehettünk együtt és csak még nehezebb volt a várakozás. Minden pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy vajon hova fog vinni és mit csinálunk majd együtt.
Xander meg persze egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet, ugyanis ahelyett, hogy konkrét dolgokat árult volna el nekem, csak még jobban összezavart. Felvetette, talán elvisz egy puccos étterembe, de aztán következő alkalommal már figyelmeztetett, hogy ne gondoljak semmi extrára, az együttléten lesz a hangsúly. Amint eszembe jutott valami, hol cáfolta egy megjegyzésével, hol pedig alátámasztotta. Teljesen kikészültem, majd szét vetett a kíváncsiság.
Végül rájöttem, minél hamarabb fekszem le, annál gyorsabban fog eljönni a szombat. Az összejövetelünk óta talán ez volt az egyetlen nap, amikor nem ültem tűkön Xander hívására várva. Sőt, kétszer kellett megcsörgetnie, mire félálmomban sikerült ráeszmélnem, mi történik körülöttem. Ezen a becses napon még a beszélgetésünk hosszát tekintve is sikerült negatív rekordod döntenünk. Éppen csak elmondta, mi volt az edzésen, én elhadartam, milyen volt a srác, aztán már küldtem is lefeküdni, hogy reggel minél hamarabb fel tudjon kelni és értem jönni.
Természetesen neki még így sem sikerült úgy elkészülnie, hogy nekem ne legyen esélyem a kanapén ülve oldalakat írnom róla. Nem mintha nem élveztem volna, habár miután már az ötödik oldalt is teleírtam a vele kapcsolatosan szerzett új információimmal, élményeimmel és gondolataimmal, elvártam volna, hogy legalább az utcánkban legyen. Ehelyett, mint utólag megtudtam, csak akkor ébredezett. Megjegyzem, nála az ébredezés egyet jelent a felébredést megelőző fél órával, mikor még az igazak álmát alussza.
– Felkészültél? – nézett rám azokkal a gyönyörű gesztenyebarna szemeivel, amik ugyanolyan izgatottan csillogtak, mint az enyémek.
– Az egyetlen, akinek nem lehetett elég ideje felkészülni, az te vagy, álomszuszék – mosolyogtam rá.
– Erre a hidegre biztos nem voltam felkészülve – húzta fel teljesen a kabátja cipzárját, hogy ne mehessen be rajta a hideg.
– Akkor azt hiszem, kénytelen leszek átadni az ajándékomat neked most – kezdtem el a táskámban turkálni, de mielőtt még elővettem volna, rászóltam, hogy csukja be a szemét. Mikor megtette, kivettem a fekete, kötött sálat és egy jól irányzott mozdulattal a nyakába dobtam, mire kinyitotta a szemeit és meglepetten kapott a meleg anyaghoz. Kihasználva az alkalmat, hogy még próbálja felfogni a helyzetet, gyorsan rántottam rajta egyet, így pont elég közel volt hozzám, hogy megcsókoljam.
– Boldog hónapfordulót – suttogtam. Vigyorogva nézett a tekintetembe, aztán egy forró csókkal köszönte meg. Elhajolva megigazította magán. Jobban állt neki, mint a képzeleteimben. – Már nem tudtam nézni, hogy majd' megfagysz.
– Azért, ha annyira fáztam volna, vettem volna magamnak egyet. Viszont örülök, hogy nem így lett, ez sokkal jobb. Köszönöm – kaptam még egy csókot. – Most viszont pattanj be a kocsiba.
Nem kellett kétszer mondania, már bent is ültem a járműben. Az első célunk a kávézó volt, ahol Xander adott egy gyors puszit és mondta, hogy maradjak a helyemen, siet vissza. Nem hazudtolta meg magát, szinte be sem ért már jött is ki kezében két termosszal, amit visszaszállva az én kezembe nyomott. A kérdő tekintetemre csak annyit felelt, hogy tegnap már megszervezte, hogy mire ideérünk már készen legyen, szóval csak be kellett mennie érte.
– És most hova? – Bevallom, elég gyenge próbálkozás volt, nem is kaptam rá rendes választ, csak egy sejtelmes pillantást.
Abban a pár hónapban, amit együtt töltöttünk, rájöttem, Xandert nem ijesztik meg a távolságok, így egyáltalán nem zavarta, hogy már lassan egy órája ültünk a kocsiban és még mindig nem tervezett megállni. Titkon persze a telefonomban nézegettem a térképet, hátha találok rajta valamit, amiből kitalálhatom, mégis mi vette rá, hogy ilyen nagy utat tegyünk meg. Bevallom, először abban reménykedtem, hogy megint levisz a tanyára, de le kellett lomboznia azzal, hogy állítása szerint ahhoz az ellenkező irányba kellett volna mennünk.
– Mindjárt ott vagyunk – mondta ki végre azt a mondatot, amit a legjobban szerettem volna hallani. Egy kisebb hegynek a lábánál bolyongtunk néhány perce, mert Xander elfelejtette, melyik út visz fel a tetejére.
– A kurva élet! – csapott a kormányra és leparkolt az út szélére, majd idegese a kezébe vette a telefonját. Tudta, mennyire nem szeretem, ha így beszél, ezért az esetek többségében igyekezte visszafogni magát, viszont ha nagyon felidegesítette magát, előfordult, hogy ki-kicsúszott neki, amiért soha nem hibáztattam. Egy darabig csendben figyeltem, ahogy mérgesen nyomkodja azt a szerencsétlen kommunikációs eszközt.
– Hé – szóltam gyengéden ezzel rávéve, hogy elszakítsa pillantását a mobiltól. – Nyugi, megtaláljuk. Tegyünk még egy kört, aztán, ha nagyon nincsen meg, kérdezzünk meg valakit. Ne legyél ideges, ez nem rontott el semmit.
Vett egy nagy levegőt, aztán egy bólintás kíséretében visszafordult a kormányhoz és elindította az autót. Mindig rengeted energiát ölt bele egy ilyen programterv megszervezésébe, ezért tudtam, hogy kész kudarcnak éli meg, ha valami nem a kalkulációi szerint történik.
Szerencsére másodszori nekifutás után már könnyedén meg lett az a bizonyos út, ugyanis előzőleg a beszélgetésünk elvonta a figyelmét és valószínűleg elhajtott mellette anélkül, hogy feltűnt volna neki. Szokásomhoz híven nyugtalanul mozgolódtam a fenekemen, próbáltam feljebb ülni, hátha akkor hamarabb megláthatom, ami előttünk vár ránk. Ezzel sikerült visszacsalnom a mellettem ülő srác arcára a vigyorát.
Aztán végre valahára megálltunk. Izgatottan pattantam ki a kocsiból, hogy gyorsan körülnézhessek. Egy erdő közepén álltunk, a kopasz fák ágain megcsillant a hótakaró, ahogyan visszatükrözte a nap sugarait. A közelünkben nem volt senki, amint egyetlen faház vagy más épület sem. Csend volt, csak a szelet lehetett hallani, mihelyst megmozgatta a fákat, ezzel elérve, hogy a hó lehulljon róluk. A távolban egy padot véltem felfedezni, ahogy magányosan ácsorog. A lábaim azonnal az irányába vették az utukat. Xander még nem jött utánam, a kocsiban pakolászott valamit. Amint egyre közelebb érkeztem a célomhoz, a fák egyre ritkábban voltak, míg végül teljesen elfogytak, aztán megpillantottam a paddal szemben elterülő várost. Lenyűgöző látvány volt. Láttam a hófedte házakat, az autókat az utakon, még a stadion körvonalait is felismertem a távolban, pedig az legalább félórányi utat jelentett innen.
– Tetszik? – rántott vissza a bámészkodásból Xander hangja.
– Nagyon – néztem rá egy pillanatra. A kezében tartotta a két termoszt, míg a vállára egy hatalmas pokrócot dobott. – Nézd, ott lakik a mamám abban a kék tetejű házban! – mutattam a távolba.
– Nica, egy csomó kék tetejű ház van – nevetett.
– Jó, de abban lakik a mamám – erősködtem, akárcsak egy gyerek.
– Neked mindent elhiszek – puszilta meg az arcomat és a kezembe nyomta a forrócsokikat, aztán lesöpörte a havat a padról és a pokróc egy részét terítette a helyére, majd leült rá. Követtem a példáját, mire a hátamra terítette a másik felét és szorosan magához vont, hogy egymást is melegítsük.
– Hogy találtad meg ezt a helyet? – kérdeztem a forró italomba kortyolva.
– Még régen jártunk itt a családdal. Gondoltam, neked biztosan tetszene – mosolygott rám.
El sem tudta képzelni, mennyire tetszett. Nem csak a táj, habár az sem volt semmi, de még csak nem is a környezet. Az tette az egészet a legszebbé, hogy mindketten ott voltunk egy pokróc alatt a kezünkben a forrócsokijainkkal és azt játszottuk, ki találja meg előbb azt az épületet, amelyikre a másik gondol. Xander folyton csalt és olyanokat mondott leírásképpen, aminek köze sem volt a kiszemelt házhoz, ez miatt nyilván szinte egyszer sem sikerült megtalálnom, ami neki előnyére vált, mert így minden fordulót ő nyert. De nem bántam. Élvezet volt nézni, ahogy kisfiúsan egy széles mosollyal kántálja, hogy „nyertem, nyertem”. Rengeteget nevettünk és hihetetlenül jól éreztük magunkat.
Időközben a hó is rákezdett, ami, ha ez lehetséges volt egyáltalán, még meghittebbé és élvezetesebbé varázsolta az ottlétünket. Arról már nem is beszélve, hogy Xander megjelenése is még vonzóbbá vált az apró fehér pelyhekkel ébenfekete hajában. Ellenállhatatlan volt. Nem is tudtam visszatartani magam attól, hogy megcsókoljam, amit ő készségesen viszonzott. A melegség teljesen átjárta minden porcikámat, meg sem éreztem már a kinti mínusz fokokat.
Körülbelül egy órás ücsörgés után állt fel mellőlem, felvetve az ötletet, hogy akkor menjünk ebédelni, mert ő már éhen hal. Az utunk egy közeli pizzériához vezetett, ahol rendeltünk egy nyolcszeletes gomba és a kukorica nélküli pizzát és beszélgetés közben fogyasztottuk el.
– Én nem szerettem a családi ünnepeket – vontam vállat egy szeletet eszegetve. – Mindig ott volt az összes élő rokonunk és ismerősünk. Olyan embereknek kellett bájolognom, akikről egyébként az év többi napján egy szót sem hallottam. Képmutatásnak éreztem az egészet.
– Sajnálom.
– Nem tehetsz róla. A szüleim már akkor is szerették megmutatni, mire vitték. De nem érdekel, most már minden sokkal jobb – mosolyogtam rá.
Visszagondolva azokra az időkre eszembe jutott, mennyire visszautasító voltam a saját rokonaimmal szemben, akárcsak más idegenekkel az iskolában. Nem akartam a szüleim által felépített látszatot lerombolni, ahogy az orrukra kötni a szenvedésemet sem. Ha tettem valamit, látszott benne a határozottságom, hiszen mindent úgy követtem el, hogy tudtam, nincs mit veszítenem. Ennél rosszabb, már úgysem lehet.
Aztán ez Kyle jöttével elillant. Hirtelen úgy éreztem, van valami a birtokomban, aminek megtartására vigyáznom kellett. Emlékszem a bizonytalanságomra vele kapcsolatban, ahogy szép lassan eltűnt a magabiztosságom. Ugyanezt éreztem később Alexanderrel is. Minden mozdulatban, amit tettem, benne volt a lehetőség, hogy közelebb visz minket egymáshoz, de az is, hogy csak elszakít tőle. Féltem a csóktól, mert láttam az esélyt a csalódásra, arra, hogy Xander nem érzi majd azt, amit várt volna, ezzel tönkretéve mindent. Később megijesztett a gondolat, hogy nem fogom bírni a megvető pillantásokat a folyosón, a pletykákat, amik folyton a kétségek kegyetlen mezejére üldöztek, ahol nem volt lehetőség a bujkálásra. Rettegtem attól, hogy elveszítem.
Viszont a hetek teltével ráébredtem, ha folyton attól félek, hogy nem lehet a birtokomban, amim van, ha mindig rejtegetem ahelyett, hogy kiélvezném, az olyan, mintha betennék a fiókomba egy tábla csokit, aztán soha nem enném meg, nehogy elfogyjon. Csak azt nem vettem figyelembe, hogy egyszer annak is lejár a szavatossági ideje, akkor pedig, ha akarnám se ehetném meg. Ki kéne dobnom anélkül, hogy megízlelhettem volna. Nem akartam így járni, érezni akartam az édes ízt, azt a boldogságot, amit okozhat egyetlen kocka belőle. Nem szabad megijednem a vég fenyegetésétől, hiszen nem tudhatom, mikor következik be. Talán az utolsó harapás után kapok egy újat, talán nem. De azt mindenképpen elmondhatom utána, hogy finom volt és jó érzéssel gondolok majd vissza rá.
Kezdtem érezni magamban megint azt a határozottságot, ami régen jellemzett. Már nem féltem, hiszen tudtam, mit akarok. Élvezni az életem minden percét.
Mikor azt hittem, a napom már nem lehet ennél szebb, Xander bebizonyította, hogy lehet. Ott álltunk az arénában, éppen a jégkorcsolyák között válogattunk, ugyanis mint protekciós jégkorongos sikerült kiderítenie, hogy ezen a hétvégén elmaradt meccs miatt, az egész stadion üresen áll a rendelkezésünkre két órán keresztül. Tulajdonképpen szabályt szegtünk azzal, hogy engedély nélkül tartózkodtunk bent, hiszen az ajtó be volt zárva, csak szintén a hokis barátomnak köszönhetően egy kevésbé ismert kapun át jutottunk be. Egyikünket sem érdekelt a következmény, egyrészt, mert teljesen biztosak voltunk benne, hogy nem bukunk le, másrészt meg együtt követtük el a bűncselekményt, más nem számított.
– Tudsz korcsolyázni, ugye? – tudakolta, miután rásegített a tükörsima jégre.
– Régen tudtam – néztem rá a lábaimra. – De már nagyon régen nem voltam jégen.
– Foglak – karolta át a derekamat védelmezően, aztán lassan beljebb csúsztunk.
– Fogócskázunk? – emeltem rá játékosan csillogó szemeimet. Vigyorogva bólintott, mire egy „Te vagy a fogó!” mondattal kibontakoztam az öleléséből, gyorsan a pálya másik végébe menekültem és onnan néztem kihívóan a még mindig egy helyben álló srácra.
– Elfelejtettél korcsolyázni, mi? – vonta fel az egyik szemöldökét.
– Hazudtam – nevettem fel jóízűen, ami aztán egy kisebb sikolyba fulladt, ugyanis hirtelen megindult felém. A nem várt támadásnak köszönhetően nem sikerült azonnal reagálnom, ezért épphogy csak eliszkoltam előle. Persze tisztában voltam vele már a játék felvetésekor is, hogy esélyem sincsen ellene, nem véletlenül sikerült már a második kanyar után hátulról elkapnia.
– Szóval hazudtál? – kérdezte incselkedve, miközben a lendülete, amivel nekem jött, még mindig vitt minket tovább, így történhetett, hogy nekiütköztünk a palánknak. Nevetve fordultam meg a karjaiban, hogy szembe legyek vele, ennek következtében a falnak tudott nyomni. – Most nem menekülhetsz – motyogta az ajkaimra, aztán forrón megcsókolt. – Remélem, megtanultad a leckét és többet nem hazudsz nekem – húzódott el.
– Igen – feleltem kissé kábultan a csóktól.
– Biztos? – emelte meg a szemöldökét.
– Nem, sajnos megint hazudtam.
– Nagyon rossz vagy – adott egy apró puszit a számra. – Jobb lesz, ha móresre tanítalak. – Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el, ahogy ajkait ismét az enyémekre nyomta. Heves volt, követelőző és ámulatba ejtő. Soha nem volt még egyetlen csók sem olyan hatással rám, mint az. Ha nem lettem volna Xander és a palánk közé szorítva, biztosan annyira elgyengültem volna, hogy nem bír el a lábam többé.
Sajnáltam, mikor eltávolodott tőlem és elhúzott a pálya közepére. Bár szinte rögtön utána ki is engesztelődtem, ugyanis a kezemnél fogva gyorsan pörgetni kezdett, mire nevetés és sikoly egyvelege hagyta el a számat. Nagyon szerettem Xanderrel játszani, soha nem fogytunk ki az ötletekből, valamelyikünknek mindig akadt valami őrült elmélete, amit aztán röhögve próbáltunk ki. Nem esett nehezünkre kitölteni azt a két órát, ami rendelkezésünkre állt. Sőt, még a telefonunk memóriájának megtöltése sem volt egy nagy akadály, jobbnál jobb képeket lőttünk egymásról és magunkról is. Volt mikor a jégen fetrengve, korcsolyázás, csókolózás közben, de még a grimaszokban sem volt hiány.
– Na, még menjünk egy kört, aztán nyomás, mert lebukunk – mondta, mikor a kabátjainkon feküdtünk egymást átölelve. Elhúzott szájjal hagytam, hogy felhúzzon a földről, aztán egy szomorú, búcsúkör után visszamentünk lerakni a korcsolyákat.
– Ezután merre megyünk tovább? – kérdeztem a cipőmet véve. Már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a közeledő léptek zaja belé fojtotta a szót. Hirtelen feszült csend telepedett ránk, ahogy hallgattuk a kopogást. A szívem hevesen vert, még a szememet is szorosan összecsuktam. Nagyon megijedtem. Mi lesz, ha lebukunk? Egyre közelebb volt az illető és csak jött és jött. Xander megszorította a kezemet, majd mikor a léptek megint távolodni kezdtek, hang nélkül felállt és a szája elé rakott ujjával jelezte, hogy csendben mozogjunk. Egy bólintással adtam tudtára a megértésemet, aztán az utasításait követve mentem utána. Óvatosan mentünk, folyton figyelve, mikor pillantunk meg valakit. Nagyon féltem. Olyan hangosat dobogott a szívem, hogy azt hittem, az fog minket lebuktatni.
– Most futás – suttogta, mihelyt elénk került a menekülést ígérő kijárat. Kéz a kézben rohantunk az ajtó felé, egészen egy nagyra nőtt fenyőfa mögé, ahol aztán levegőért kapkodva álltunk meg. Találkozott a pillantásunk, amint mindketten igyekeztünk lenyugodni, néhány másodpercig csak néztük egymást, aztán egyszerre tőrt ki belőlünk a röhögés. – Ügyes voltál – karolta át a nyakamat és belepuszilt a hajamba.
– Azt hittem, lebukunk. Még mindig úgy ver a szívem – öleltem meg olyan szorosan, ahogy csak bírtam.
– Most már nincs semmi baj, megúsztuk – nyugtatgatott. Percekig álltunk így, összeölelkezve az örökzöld fenyő takarásában, míg mindkettőnknek sikerült visszaállítania a légzését normális tempóra. – Egyébként mostanra nem terveztem semmit, szóval azt csinálunk, amit szeretnél – nézett a szemembe.
– Hát, hogy őszinte legyek, most valami nyugisat szeretnék, mert ennyi adrenalin egy hétre elég volt nekem – nevettem, mire neki is megjelentek a kis gödröcskéi.
– Egy sétához mit szólsz?
– Tökéletes – jutalmaztam egy szájrapuszival a felvetését. Az ujjait rákulcsolta a kézfejemre és elindultunk valamerre, de magunk sem tudtuk merre. Csak mentünk a vakvilágnak, szótlanul, szerelemben.
Imádtam Xanderrel lenni, még ha nem is csináltunk semmit, soha nem volt közöttünk kínos csend, nem törtük azon a fejünket, hogy mit mondjunk a másiknak. Csak úgy voltunk, élveztük a másik közelségét és a pillanatot. Még ha beszéltünk is, akkor sem számított miről, akár kis semmiségekről is dumálhattunk, mint az időjárás vagy a filmek, anélkül, hogy erőltetettnek hatott volna.
Szerettem benne, hogy le tudta vedleni a komolyságát, ha a helyzet úgy hozta. Lehetett vele önfeledten játszani, nem lett ideges, ha fejbe nyomtam egy hógolyóval, még akkor sem akadt ki, mikor csúnyán átvertem. Ugyanis egy kiadós fürdetés után, amit büntetésből kaptam, amiért megdobtam, megcsókolt. Elmélyítettem, majd mikor nem figyelt, egy határozott mozdulattal a hátára löktem és a csípőjére ülve fölé kerekedtem. Teljesen megadta magát nekem, nem is számított rá, hogy tenni fogok valami gonoszságot, ezért váratlanul érte, mikor a csók után újfent kapott egy kevéske havat az arcába.
Nevetve pattantam fel, hogy kellő távolságba kerüljek tőle.
– Na megállja csak, most elkaplak! – mutatott rám tetetett dühvel, de a mosolyát nem tudta eltüntetni. Boldogan szaladtam előle, miközben a játszótéri játékok között manővereztem, hogy nehezebb legyen számára. Szórakozás közben teljesen kimelegedtem, az energiám is jelentős mennyiséggel csökkent, ezzel ellentétben az éhségem pedig csak növekedett. Ennek csillapítása érdekében kerestünk egy éttermet a közelben, ahol elsőként a mosdót látogattuk meg, hogy egy kicsit helyre tegyük a megjelenésünket, ugyanis egyikünk sem festett túl fényesen. Arról már nem is beszélve, hogy a hó olyan helyekre is bekerült, ahol nem igazán volt keresnivalója, így ki kellett bányásznom, mielőtt még elolvadt volna hatalmas vizes foltot hagyva maga után. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy talán nem volt túl jó ötlet a hóban birkózni, de ahogy jött, úgy vetettem is el a gondolatot. Nem akartam a mai nap törődni semmivel, csak egyszerűen felelőtlenül jól érezni magamat. A következményekkel majd másnap számolunk.
– Nem akarom, hogy ez a nap véget érjen – sóhajtottam fel kényelembe helyezve magamat az egyik széken az asztalunknál.
– Én se. De ne aggódj, addig húzzuk, amíg csak lehet – küldött felém egy bátorító mosolyt. Hittem neki. Ismertem már annyira, hogy tudjam, mindent el fog követni az érdekében, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a napból. Meglepetéseket halmozott meglepetések hátára, nem volt pillanat, mikor ne állt volna elő valamivel, amivel sikerült még nagyobb lázba hoznia. Ilyen volt az utolsó állomásunk is. Soha nem voltam még ahhoz hasonló helyen, így érthető, hogy nem tudtam azonnal rájönni, mi is az. Xandernek értelemszerűen esze ágában sem volt beavatni, így csak tippelgethettem, hogy mi fog történni. Minek a rengeteg rágcsa, amit az egyik autós büfénél bevásároltunk, vagy mit keresünk egy parkolóban, ami látszólag semmihez sem tartozik. Aztán a tekintetem megakadt a hatalmas fehér vásznon az orrunk előtt. Sikítani tudtam volna örömömben.
– Annyira szeretlek! – kiabáltam magamból kikelve és a srác nyakába vetettem magamat, aki kuncogva tűrte a kirohanásomat. Gőzöm sem volt róla, honnan tudhatta, hogy minden álmom egyszer elmenni egy autós moziba, de beletrafált. A romantikus filmeket mindig irigykedve néztem, mikor a szerelmes pár egy kinti moziba ment randira. Annyira szerettem volna egyszer én is kipróbálni, és akkor végre lehetőségem nyílt rá. Hihetetlenül boldog voltam.
Nagyon meglepődtem, mikor egy abban az évben megjelent romantikus film címe jelent meg a vásznon. Hitetlenül néztem a mellettem ülőre, aki csak hanyagul megrántotta a vállát.
– Szavakkal nem tudom kifejezni, mit érzek most irántad – vallottam be teljesen meghatódva. A mondatom hallatán Xander egy pajkos vigyorra húzta ajkait, minek következtében megjelentek a gödröcskéi, amik csak még vonzóbbá tették.
– Nem is kell beszélned – hajolt át hozzám csücsörítve, amin muszáj volt elnevetnem magam, de aztán természetesen eleget tettem a kérésének és egy hosszú, érzéki csókot váltottam vele. Átöleltem a karját és a vállára hajtott fejjel szegeztem tekintetem a vászonra, amin már el is telt a film első pár perce.
Nem mondom, hogy a film minden egyes részletét el tudtam volna mesélni a megnézése után, azonban a lényegéről határozottan nem maradtam le. Nem mintha bántam volna, előfordult, hogy valami izgalmasabb tevékenységgel ütöttük el az időt. Azt sem merném határozottan kijelenteni, hogy ugyanott ültem a film végén, mint az elején, de nem tehettem róla, hogy a kabátom a hátsó ülésen pihent, aminek megszerzése jóval nagyobb erőfeszítésbe került volna, mint bekönyörögni magamat Xander ölébe, aki szó szerint tárt karokkal fogadott.
Sajnálatos módon apa szabályai alól még a hónapfordulók sem voltak kivételek, így kénytelen voltunk tíz előtt gyorsan hazasietni, nehogy szobafogságot kapjak, amiért nem tisztelem az előírásokat. Igazából én egyáltalán nem ragaszkodtam az időben visszaéréshez, simán bevállaltam volna egy büntetést, csak hogy néhány órával meghosszabbítsam a napunkat.
– Bejössz?
– Hova már, kicsim? Tíz óra lesz. Apukád azt sem engedné, hogy átlépjem a küszöböt. – Igaza volt, ám én akkor sem adtam fel. Elővettem a leghitelesebb kiskutyaszemeimet, amik látszólag be is váltak, mert egy sóhajtás után leállította a kocsi motorját.
– Ez az! – örültem a fejemnek és gyorsan utána siettem. – Megjöttünk! – kiáltottam el magamat a házba belépve. Erre anya és apa is megjelent.
– Sziasztok! Milyen volt a napotok? – érdeklődött lelkesen anya.
– Fantasztikus! – újságoltam még mindig a mai nap eseményei okozta extázisban. – Xander nagyon kitett magáért – mosolyogtam a kissé kellemetlenül álldogáló srácra.
– Ez nagyszerű! – tettetett apa izgatottságot. – Akkor itt az ideje, hogy elköszönjetek egymástól.
– De apa! – kezdtem tiltakozásba. – Nem lehetne, hogy ma kivételt tegyünk?
– A szabály, az szabály.
– Kérlek! – toporzékoltam könyörgő üzemmódba kapcsolva. Ezt a csatát nem akartam elveszíteni.
– Hagyd, Nica – fogta meg a karomat Xander. – Majd holnap megint találkozunk – hajolt le hozzám, hogy elköszönjön, de elfordítottam a fejemet.
– Nem akarom még – ellenkeztem.
– Alex jól mondja, holnap majd találkoztok – helyeselt apa bólogatva. Anya nagyot sóhajtott mellette és a karját megragadva húzta a nappali felé.
– Hagyd a gyerekeket, inkább gyere nézzünk meg egy filmet – csalogatta.  Addig még hadd legyenek együtt, aztán majd utána elbúcsúznak. Ez az ő napjuk. – Meglepett, hogy apa milyen gyorsan belement, ezért nem is törődve tovább velünk, eltűntek a nappaliban, de előtte még anya rám kacsintott.
Xanderrel kihasználva az alkalmat gyorsan felsiettünk a szobámba, ahol magunkra zártuk az ajtót és elterültünk az ágyon.
– Ez egy tökéletes nap volt – lehelte és éreztem a hangján a fáradtságot. Bezzeg én teljesen felpörögtem, amint eszembe jutott egy-egy pillanat a nap történéseiből.
– Ugye nem aludni akarsz? – ráncoltam össze a szemöldökömet fölé hajolva.
– Van egy olyan érzésem, hogy erre nem lesz esélyem.
– Eltaláltad – vigyorogtam rá.
Azért nyilvánvalóan figyelembe vettem a kimerültségét, ezért nem kezdtem birkózásba vele, de azért igyekeztem kiélvezni, hogy még mellettem van. Végignéztük a telefonjainkban a képeket, amiket készítettünk a nap folyamán, kiszelektáltuk őket és átküldözgettük egymásnak a jól sikerülteket. Mire a végére értünk csaknem a képek felét ki kellett törölni, mert annyira gázul néztünk ki rajtuk, vagy egyszerűen nem látszódott belőle semmi, csak egy nagy homályos valami. Xander kihasználta, hogy végre a füzetem közelébe került, ezért elkobozta és vigyorogva olvasta el a lemaradását.
– Fura így olvasni magamról – jegyezte meg. – De azokat a részeket soha nem fogom megunni, mikor áradozol rólam – gúnyolódott.
– Nem is áradozom – hárítottam azonnal sértődötten, pedig tisztában voltam vele, hogy így van. – Jól írtam mindent? – tereltem témát komolyra fordítva a szót. – Nem hagytam ki semmit?
– Nem, tökéletesen látod a dolgokat. Bár nekem nem minden rémlik. Komolyan mondtam ilyet –mutatott hitetlenül egy elég nyálas, de annál cukibb megnyilvánulására, amit lejegyeztem magamnak. Nevetve bólintottam.  Nagyon remélem, hogy rajtam kívül senkinek nem mutatod meg, mert nem örülnék, ha kitudódna néhány dolog. Meg egyébként sem tenne jót az imidzsemnek, ha ilyen nyálasnak állítasz be.
– Ne aggódj, ezeket a sorokat rajtunk kívül soha senki nem fogja látni. Megígérem – pusziltam meg.
– Bízom benned – mosolygott rám gyengéden. – Egyébként meddig tervezed írni? Vagy mit akarsz egyáltalán elérni vele?
– Tudod, akkor kezdtem el írni, mikor rájöttem, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek mások ismernek. Mindenki megjegyezte, milyennek lát, engem pedig zavart, hogy senki nem örökítette meg azt a srácot, aki valójában vagy. Az álarcod mögött. Így jött az ötlet, hogy akkor én megteszem. És addig fogom írni, míg minden apró kis jellemed le nem jegyeztem.
– Köszönöm – suttogta.
– Micsodát? – kérdeztem értetlenül. Nem felelt, egy hosszú csókkal zárta le a beszélgetésünket.
– Két hét múlva meccsünk lesz megint – dobott fel újabb témát elhúzódva tőlem. – Ez lesz a legfontosabb. Ott lesz pár értékelő, akik figyelik a játékot, aztán az alapján döntenek az ösztöndíjról. Ha ezt elszúrom, nekem lőttek.
– Ne aggódj, remekelni fogsz, mint mindig – csókoltam meg biztatásként. – Az egyetemek ölni fognak azért, hogy hozzájuk jelentkezz.
– Nagyon remélem, hogy igazad lesz – sóhajtott fel és magához húzva átölelt.
____________________________________________________________________
Itt a végén bevallom nektek, hogy elég vegyes érzelmekkel tettem közzé ezt a fejezetet, ugyanis az előzőnél hagyott megjegyzéseitek alapján ti egészen másra számítottatok, ami miatt nem tudom, mekkora csalódást okoztam nektek, vagy hogy okoztam-e egyáltalán. Igazából eléggé meglepett, hogy sokatok - a ti szavaitokkal élve - AZT várta volna a fejezetben. Én kicsit még korainak éreztem volna a dolgot, szóval nem akartam Nicát egy ilyen helyzetbe rángatni, ahogy szerintem Xander sem, remélem, ezt megértitek és ettől függetlenül tetszett a fejezet. :)

Kérdések:
1. Nem volt egy mozgalmas fejezet, az izgalmak is valahogy kimaradtak belőle, ennek ellenére mennyire tartottátok unalmasnak, vontatottnak? 
2. És mit szóltok Xander programtervéhez? Örülnétek, ha a ti barátotok is egy ilyen nappal lepne meg titeket a hónapfordulótokon?
3. Kedvenc rész? :D Nekem a korcsolyás, a képzeletemben annyira édesek voltak együtt. ^^
4. Valami tipp, mi történhet majd a meccsen? Egyetértetek Nicával, Xandernek tényleg nincsen félni valója?

12 megjegyzés:

  1. Úristen! Ez nagyon nagyon jó lett. Igen én is arra tippeltem hogy AZT fogják csinálni de titokban reméltem, hogy nem mert tudtam, hogy Alex nem ilyen és fircsa lett volna ha így hirtelen AZT akarja.
    1. Szerintem nem volt unalmas sőt imádom az ilyen kis meghitt aranyos részeket.
    2. Hát eszméletlen volt a programterv. Ha lenne egy ilyen barátom nem engedném más lányok közelébe. Nekem is kell egy Alex.
    3. Nekem is a korcsolyás a kedvenc részem bár a mozis sem volt rossz. Már mikor facebookra kiírtál egy részletet már akkor tudtam, hogy az lesz a kedvencem.
    4.Attól tartok, hogy Alex nagyon elizgulja majd. Nica sok-sok bíztató szóval és csókokkal fogja remélem bíztatni és akkor talán nem lesz gond.
    Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy nagyon nagyon ügyes vagy és mindig a kedvemre teszel a részek tartalmával és még mindig egész nap erre gondolok. Szóval nagyon várom a kövit. Legyen szép a szüneted!
    Puszi :**

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy egy véleményen vagyunk. Kicsit féltem, amikor annyian írtátok, hogy szerintetek AZ (Nagyon vicces ezt írni. :"D) lesz, mert tudom, hogy nagyon sok olvasó várja az ilyen részeket és nem akartam csalódást okozni, de közben meg figyelnem kellett arra, hogy ne legyen erőltetett a dolog, szóval kénytelen voltam kihagyni, mert Xanderrel és Nicával egyszerűen nem lehetett ezt most így összehozni...
      1. Ezzel a kijelentéssel megint csak sikerült megnyugtatnod, ugyanis azt hittem, az olvasók inkább csak az izgalmakkal teli fejezetekért vannak oda, ez meg nem igazán lett olyan. Szóval most nagyon boldog vagyok, hogy ezt írtad. ^^
      2. Ezzel nem vagy egyedül, elég sokan pályáznak egy Xanderre, csak sajnos még senki nem találkozott eggyel sem. :/ :(
      3. Jaj, ugye milyen cukik voltak? ^^
      4. Nem akarom elszólni magamat, de azt azért elárulom, hogy nem mondtál rosszat, csak nem az miatt fog izgulni, amire te valószínűleg gondolsz. ;)
      Én meg mint mindig most is csak a hálámat tudom kifejezni, amiért ennyi biztató és nyugtató szóval látsz el engem. El sem tudod hinni, mennyire sokat jelent ez nekem. Köszönöm!<33

      Ölel,
      Mircsi

      Törlés
  2. Sziaaaa!

    Én speciel nem vártam AZT (most olvastam Neveletlen Hercegnő naplója nemtomhányat –, ami amúgy tudom, nagyon gáz, de kellett a lazulás :D –, és ott is így utaltak ARRA, lényegtelen információ level 58982793), mert Nica nem az a fajta, aki egy hónap után belemenne, másrészt, ugye, Xander is ismeri már annyira, hogy tudja, nem az a fajta, aki díjazná ezt.
    1. Jaj, hát, ne aggdódj, szerintem egyáltalán nem volt vontatott, én nagyon élveztem, cuki volt. Egyrészt olyan lazító, és nekem így a szünet első napjaiban pont erre van szükségem, másrészt meg vicces volt, és szórakoztató. És persze télies, volt benne hó, ráadásul olyan szépen írtad le, hogy festményként káttam magam előtt a tájat. Szóval nekem most lett egy kis karácsonyi hangulatom ezektől a téli dolgoktól (mert amúgy nincs, maximum sárembert lehet építeni, és sárgolyó dobálni, esetleg sárangyalt csinálni, de az valahogy nem az igazi... :D).
    2. Szerintem halálosan aranyos, hogy ilyen programot szervezett. Annyira eltalálta, mire van szüksége Nicának, és minem örülnek, nagyon figyelmes. *-* Én totál meghatódnék, hogyha ilyet csinálna nekem a barátom, de ahhoz előbb kéne egy barát, és egy jelentkező sem akad (áááá, nem is tudom, miért, totál érthetetlen :D).
    3. Nekem is a korcsolyás (bár az is nagyon cuki volt, hogy autós moziba mentek, én is akaroook), egyrészt, mert korcsolyázni menő, pláne, hogyha kettesben vannak, másrészt, mert olyan izgalmas, hogy igazából nem szabadott volna ott lenniük. :D
    4. Ahh, nem akarok borúlátó lenni, de valami azt súgja, nem lesz minden okés...
    Azt hiszem, most csak ennyi lettem volna, inkább nem kesergek, hogy már csak ennyi van hátra... Azt hiszem, karácsonyig már nem "találkozunk", szóval békés ünnepet, és pihentető szünetet (hopp, egy rím :D)! <3

    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaa!
      Én csak a filmet láttam, nem olvastam, de már akkor is megállapítottam, hogy nem igazán nekem való, szóval nem kínoztam magamat vele. :"D
      Nem tudom, nekem elég vicces így utalni rá. Szerintem nem gáz leírni, hogy az első szexük, vagy amikor először szeretkeznek, vagy az első nélkül, de ez lényegtelen. Csak annyi, hogy szerintem nem kell úgy utalni rá, hogy AZ. :DD
      Egyébként teljesen igazad van, jól ismered már őket. ^^
      1. Nagyon örülök, hogy ezt mondod. Köszönöm a dicséretet, nagyon igyekeztem szépen megfogalmazni. Nekem sincsen egyáltalán karácsonyi hangulatom. Nagyon rossz, hogy nincsen hó, hiányzik a téli, havas táj. :( :/
      2. Haha, nem vagy egyedül, nekem sincsen barátom, ne aggódj. :") Habár jelentkezők vannak, de még keresem az én Xanderemet.
      3. Én is akarok autós moziba menni, de azt sem tudom, hogy van-e egyáltalán ilyen Magyarországon. Pedig olyan jó lenne. Ahj... :(
      Hú, ez egy kicsit panaszkodósra sikeredett, remélem, nem bánod. :"D
      Köszönöm, hogy írtál nekem!<3 ^^
      Neked is kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok és jó szünetet!

      Ölel,
      Mircsi

      Törlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  4. Nekem tetszett, nagyon kis aranyos rédz lett, Xander nagyon jól megtervezte a napot:3 amúgy az előző résznél 2 tippem volt: Nica szülinapja kesz vagy egy fordulót ünnepelnek. És lám, jól tippeltem:D
    4. Monanám, hogy tényleg nincs félni valója, de téged ismerve történhet valami:D
    Várom a kövit!!^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett. ^^ Na, ügyes vagy. Viszont így téged sajnos nem sikerült meglepnem, de majd máskor. :D
      4. Jaj, hát annyira nem fogok velük gonoszkodni. :D
      Köszönöm, hogy írtál. ^^ <3

      Ölel,
      Mircsi

      Törlés
  5. Aztaaaa!*-* Még mindig nagyon szeretem :33 Pedig már mennyi blogot olvastam ^^ Tök bírom Xandert és Nicát ❤❤ akik persze a történet nélkül nem lennének azok, akik. :)
    1. Szerintem nem volt unalmas és én még nem vártam "AZT"(idézem xd)
    2. Nagyon aranyos volt :3 én örülnék egy ilyen programnak, bár nem érzem magam teljesen Nicának, de nagyon tetszik :D ❤❤❤
    3. Nekem amikor a padon ültek :3 vagy a koris rész *-* vagy mindkettő ^·^ vagy mikor az anyukája tök kedves volt. Áhh! Tudod mit? Az egész rész nagyon tetszett, bár Xander már fáradt volt a vége felé és picit furcsán viselkedett :D
    4. REMÉLEM, hogy nincsen :D Hajrá Alex ❤❤
    Köszi, hogy olvashatom már hónapok óta a blogod! Az izgalom mindig van. :3 Azért remélem tényleg nem leszel gonosz a meccsen ;P

    xoxo
    Desszy ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, ennek igazán örülök. ^^ Köszönöm szépen!<3
      1. Boldog vagyok, hogy ezt mondod, nem szerettem volna csalódást okozni, de akkor ezek szerint nem is okoztam. Megnyugodtam. ^^
      2. Szerintem senki sem teljesen Nica, ennek ellenére lehet ugyanannyira élvezni a programokat. :D Én például oda meg vissza lennék, ha egy pasi ilyen helyekre vinne. *-*
      3. Hogy érted, hogy furán viselkedett? :O
      4. Majd meglátjuk. :)
      Én köszönöm, hogy már hónapok óra követed a blogomat és mindig meglesz egy-egy kommentel. Nagyon hálás vagyok! Imádlak!<33
      Ááá, dehogy. :DD

      Ölel,
      Mircsi

      Törlés
  6. Drága Mircsim!
    1. Egyeltalán nem volt unalmas. Bár az a valódi izgalom kimaradt belőle, de mégis csak egy szerelmestörténet nem egy krimi. Szóval kihoztad belőle, amit elképzeltem. AZT pedig nem baj, hogy kihagytad :D Szerintem már sok lett volna belezsúfolni ebbe a részbe és ha azt vesszük tényleg egy korai lett volna.
    2. Irtó cuki, meg romantikus, de az a srác akibe bele vagyok esve, inkább elvinne egy pizzériába kajálni, vagy a McDonalds-ba és aztán mondjuk moziznánk vagy nem tudom. ;D Nagy kajás, meg énis csak ő ezt nem tudja.. :D (mondjuk nem látszik meg rajtunk)
    De Xanderék hónapfordulója egy álom és szinte már irigyelhető.
    3. Kedvenc részem nekem is a koris volt. :D Most olyan jó téli hangulatot varázsolt ide.
    4. Félnivalója nincs, de ezek után biztos lesz valami.. Kíváncsian várom. :D
    Ölel,
    Rowena

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Rowena!
      1. Fú, nagyon örülök, hogy így gondolod, bár igazad van. Tényleg nem egy krimiről van szó, úgyhogy szerintem elfogadható, ha vannak kicsit nyugisabb részek, hiszen azért mégiscsak egy viszonylag földhöz ragadt történetről van szó, amiben nem történhet mindig valami. :D
      2. Az is jó, én szívesen beülnék egy randira a mekibe is, csak valahogy a hagyományos mozinak nem vagyok híve. Vagyis randira nem szívesen mennék oda, mert mindenki ott van és na, engem zavarna. :D Viszont egy autós mozira habozás nélkül igent mondanék. *-*
      3. Jaja, az nekem is megvolt, mikor írtam. Mostanra sajnos már elillant, pedig milyen jó lenne. :/
      4. Na, majd meglátjuk. :D

      Ölel,
      Mircsi

      Törlés
  7. Édes, drága Mircsi!
    Nagyon sajnálom, amiért csak most sikerült leülnöm ide két irodalom tétel között, de remélem nem neheztelsz, bár téged ismerve biztosan nem, amiért kicsit nyugodtabb vagyok, mint általában egy ekkora lemaradáskor.. ilyenkor úgy érzem, cserben hagytam az írót, na mindegy.
    Már nem tudom, én tippeltem-e egyáltalán a legutóbb, de amikor Nica azt mondta, hogy nem fognak aludni vagy, amikor a hó miatt rendbe kellett szedniük magukat, én akaratlanul arra gondoltam, hogy húúúhaaa, most lehet, hogy lépnek egy szintet? Aztán persze ebből nem lett semmi, ami nem baj, mert nagyon aranyos kis programokon vettek részt, és ez végül is így volt tökéletes.
    Az utolsó mondatokat olvasva kicsit félek a folytatástól, de persze azonnal olvasom, amint lesz időm, feltehetőleg még ma este... szóóval... tudva, hogy Nica írása nyilvánosságra fog kerülni, félek, hogy befolyásolni fogja Alex teljesítményét. :(
    Bárcsak ne lenne igazam!
    Millio puszi Xx
    Boldog Új Évet!

    VálaszTörlés