Huszonhatodik fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem a következő fejezettel, mint látjátok. Amúgy nem értem, miért jelentem ki mindig, hiszen nyilvánvaló. Na, mindegy.
Most tényleg nem fogok sokat beszélni, szóval csak köszönöm a hihetetlenül aranyos kommenteket, dicséreteket, mindet! <3  És köszöntöm az új olvasókat!
VIGYÁZAT nyáladzás veszély!

Ölel Titeket,

M. Mircsi

___________________________________________________________________________________________

Huszonhatodik fejezet

„... és nem maradt más választásom, mint hogy
megadjam magam és elfogadjam, hogy szerelmes vagyok.”

Paulo Coelho - A portobellói boszorkány

A szobámban ülve, kezemben a füzetemmel emlékeztem vissza az elmúlt hétre, amit Alexander valóban arra használt fel, hogy magába habarítson. Be kell vallanom, hogy nagyon meglepődtem, hiszen álmomban sem gondoltam volna, hogy a nagy Alexander Armstrong képes romantikus lovaggá változni egy lány kedvéért. De miattam megtette, és az álompasi lángcsóvás motoron hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot véve az én egyetlen fehér lovas szőke hercegemmé változott.

A papírhoz érintettem a tollat, hogy leírjam a nevét még egyszer, de amint eszembe jutott az új beceneve, amit én adtam neki, akaratlanul is egy mosoly költözött az arcomra, és megrohamoztak az emlékek.

***

Azóta, hogy először jártam a szobájában, semmit sem változott. Talán a tárgyak, amikkel a földet és az íróasztalát díszítette, lecserélődtek, de egyébként minden ugyanúgy nézett ki. Én sem akartam változtatni a szokásokon, ezért kezes egyszerűséggel levetettem magam a földre, majd kényelmesen elnyúltam. Alexander fentről tekintett le rám vigyorogva, majd törökülésben leült mellém.

Rávezettem a pillantásomat és hosszú percekig csak néztünk egymásra. Az arcát fürkésztem, amin még mindig ott virított az a vigyor, aminek következtében a gödröcskéi is előbújtak. Be kellett vallanom, elég jól álltak neki. Visszagondoltam az együtt töltött időkre, a beszélgetéseinkre, a vallomására, mindenre. Voltak rossz pillanataink, de összességében mindig jól éreztük magunkat együtt, segítettünk egymáson, nagyon jó barátok voltunk. Voltunk?

– Alexander – ízlelgettem a nevét. Nem mondott rá semmit, csak lehajtotta a fejét és a kezét tanulmányozta. – Miért nem szereted, ha így hívlak?

– Mert olyan távolságtartó – emelte rám szemeit. – Még azok is Alexnek szólítanak, akikkel életemben nem váltottam egy szót sem, te meg, akivel ennyire jóban vagyok, a teljes nevemen hívsz. Idegesítő.

– Épp ez az. Mindenki így becéz, pont ezért nem foglak én is – feleltem. – Jó, mondjuk lehet, hogy az elején, csak dacból hívtalak így, meg azért, mert tudtam, hogy zavar, de most már csak azért, mert... – eltöprengtem a folytatáson. Miért is hívom így? Azt akartam, mindig tudja, ha én szólok hozzá, hogy legyen egy saját nevem, ahogy más nem hívhatja, csak én. Valóban igaza volt abban, hogy a teljes nevében van egyfajta ridegség, de én úgy gondoltam, ez csak még szorosabbá teszi a mi kapcsolatunkat.

Ezt így nem akartam megmondani neki, ezért csak vállat vontam. – Csakúgy.

– Már van valaki, aki Alexandernek szólít, szóval ezzel nem vagy egyedül. – Meglepett ezzel az új információval, ezért kérdőn néztem rá. – Az apám.

Kerülte a tekintetemet, feltételeztem, hogy nem akar erről beszélni, ezért inkább nem is feszegettem a határokat, ha akar úgyis be fog számolni róla.

– Akkor kitalálok neked egy új becenevet – vetettem fel az ötletet. Ez látszólag tetszett neki, mert mosolya megint megjelent és kíváncsian fürkészett. – Al? Lex? Lexo? Xan? – soroltam, amik hirtelen az eszembe jutottak, de mindegyikre megrázta a fejét egy fintor kíséretében.

Eltartott egy darabig, míg megtaláltuk a tökéletes becenevet, de végül sikerrel jártunk, ezért mindketten elégedettek voltunk az új nevével. Azóta párszor még kicsúszott a teljes neve, de viszonylag hamar átálltam.

***

Xander – firkantottam le az új oldal legtetejére. Rengeteg papírra vetni valóm volt, hiszen egész héten, szinte mindennap megmutatott magából valami újat. Valamit, amit eddig nem ismerhettem. Bebizonyította, hogy az álarca mögött sokkal több rejlik benne egy bunkó seggfejnél, amit bár már eddig is tudtam, most csak még jobban alátámasztott.

Rengeteg meglepetéssel látott el, folyton azon volt, hogy mosolyt csalva az arcomra megmutassa, hogy tud ő romantikus lenni, ha kell rózsával állít be hozzám és nem veszi zokon, ha csak egy puszival köszönök el egy felejthetetlen este után, amit ő szervezett nekem.

Beigazolta, hogy nem véletlenül kapta a nevét, valóban egy védelmező jellem. Mindig ott volt, amikor szükségem volt rá, legyen szó egy lányos kirohanásomról, valamelyik csapattársáról, aki nem létező jeleket látott, amiket felé küldtem, vagy csak a bénázásomról, aminek segítségével képes voltam eltévedni a szülővárosomban, ezenkívül pedig fogalmam sem volt, hogyan jutok haza. Ő akkor is lemondta a programját a haverjaival, és utánam sietett, hogy megmentsen.

Folyamatos féltékenykedésével meg csak még több indokot adott arra, hogy az egyik számára legidegesítőbb jelzővel lássam el. Lehetett szó bárkiről, aki nem az én nemembe tartozott, ő azonnal ott termett, átkarolta a vállamat, vagy csak egyszerűen mellém állt, de mindenkinek a tudtára adta, hogy le lettem foglalva és, ha valaki ennek ellenére is pályázna rám, annak vele kell versenybe szállnia. Ezen mindig jókat mosolyogtam, és ezeregyedszerre is biztosítottam arról, hogy a srác nem tett sértő megjegyzéseket rám, sőt még az ágyába sem akart vinni.

Minden egyes apró lépésével arra késztetett, hogy szép lassan teljesen elvonatkoztassak attól, hogy csak barátok vagyunk. Talán ez volt a legszebb az egészben; úgy érte el, hogy beleszeressek, hogy nekem arról tudomásom sem volt. Egyszerűen megtörtént, ráadásul ha akartam se tudtam volna ezen változtatni. Ha megkérdezte volna valaki, melyik volt az a pont, amikor éreztem, hogy már kezd bennem fellobbanni a szerelem lángja, nem tudtam volna megmondani. Viszont azt pontosan tudtam, hogy mikor estem bele visszafordíthatatlanul és végérvényesen. Hirtelen történt és elsöprően.

***

– De honnan tudjam, hogy milyen ruhát kéne felvennem, ha nem mondod el, hova megyünk? – faggattam telefonon keresztül már a sokadig pitiáner indokot felhasználva arra, hogy végre kiszedjem belőle, mit tervez. De természetesen erre is volt egy tökéletes válasza, mint minden kísérletemre.

– Vegyél fel, amit csak szeretnél, csak legyen kényelmes, a többi mindegy – mondta. – És hozz valami váltóruhát is, lehetőleg jó meleget.

– Az minek?

– Né kérdezősködj már! Úgyis megtudod hamarosan. Csak csináld, amit mondtam. Holnap reggel hétre ott vagyok érted, legyél kész! Aludj jól! – Meg sem várta a válaszomat, már szakította is a vonalat. Igazából teljesen érthető a reakciója, már vagy félórája igyekeztem kiszedni belőle, hogy mégis milyen meglepetést szervezett nekem, persze sikertelenül.

Másnap már fél hétkor tűkön ülve vártam, hogy végre megérkezzen és elinduljunk arra a titokzatos helyre. Szerencsémre Kyle-lal ellentétben Xandert jellemezte a pontosság, ezért pontban hétkor meghallottam a motorjának hangját.

Már vagy századszorra is megígértem anyáéknak, hogy nagyon vigyázni fogok magamra, ha bármi baj van, azonnal hívom őket. Apának még egyszer utoljára felsoroltam a fenyegetéseket, amiket a barátomnak üzent, ha esetleg valami olyan történne, ami nincs éppen az ínyére. Ezek után már rohantam is ki az épületből, hogy egy öleléssel köszöntsem őt, aztán egy kisebb vitába bonyolódtunk, mert én akartam vezetni a saját kocsimat, de Xander ragaszkodott hozzá, hogy ezúttal ő tegye. Természetesen nekem egyáltalán nem volt ellenemre a dolog, de még mindig reménykedtem abban, hogy valahogyan megtudom az úti célunkat.

– Ne csináld már, Veronica! – szólított a teljes nevemen ezzel a tudtomra adva, hogy most már tényleg leállhatnék, mert elege van belőlem. – Szeretnélek meglepni, ne tedd tönkre, kérlek – fogta két kezébe az arcomat. Megadóan bólintottam, és hagytam, hogy ő szálljon be a volán mögé. Mikor elfoglaltuk a helyünket, áthajolva hozzám elsuttogott egy köszönömöt és megpuszilta az arcomat. Elindította az autót, majd miután az útra hajtott, és a kezemért nyúlva összefonta ujjainkat. Ez már azóta szokás volt nálunk, hogy az aréna ajtaján kiléptünk. Nem kellett ahhoz semmilyen kifogás, hogy megfogjuk egymás kezét. Az elején még csak ő zárta a tenyerébe kezemet, aztán már én is vettem a bátorságot, és az övé után nyúltam, ha éppen úgy volt kedvem hozzá. Ezt ő mindig egy mosollyal fogadta, mitöbb néha még puszit is hintett a kézfejemre.

Az út alatt többször is késztetést éreztem arra, hogy rákérdezzek, hova megyünk, de végül meggondolva magamat inkább csak egy „mikor érünk oda?” kérdést tettem fel. Mosolyogva felelte, hogy hamarosan és hüvelykujjával lágyan simogatott. Akkor még nem tudtam, hogy a „hamarosan” nála mit takar, ezért rögtön az utat kezdtem kémlelni, hátha megtalálom a célállomást. Aztán húsz perc után sem akart lekanyarodni az útról, hogy végre leparkoljon, ezért türelmetlenül faggattam tovább.

– Hamarosan – ismételte megint, amit már nem vettem be, ezért bosszúból, amiért nem volt hajlandó elmondani nekem semmit, ötpercenként idegesítettem ugyanazzal a kérdéssel.

Piros pont jár neki, amiért egyetlen egyszer sem jegyezte meg, hogy most már befoghatnám, mert még egy darabig nem érkezünk meg. Nem, csendben tűrte, hogy huszonnegyedik alkalommal is elmondjam az „ott vagyunk már?” kérdő mondatot. Aztán két óra leteltével ismét nyitottam a számat, de már egyáltalán nem olyan lelkesen, mint az elején. Sőt, lassan már az sem érdekelt, hogy hova megyünk, csak érkezzünk már meg.

– Ott va...

– Igen – szakított félbe. Olyan „nem vagy vicces” arccal néztem rá, amit csak egy mosollyal reagált le, majd legnagyobb meglepetésemre lefordult az útról, és leállította a motort. Hitetlenül néztem rá.

– Komolyan megérkeztünk? – tornáztam magam ülőhelyzetbe az ülésen, amin az idő teltével egyre jobban elnyúltam kényelmesebb pozíciót keresve.

A szenvedésben észre sem vettem a környezetváltozást, hogy elhagytuk a várost és egy sokkal tanyasiasabb területre érkeztünk. Xander válasz nélkül szállt ki a kocsiból, és segített ki engem is a másik oldalon. Érdeklődve tekintettem körbe az ismeretlen helyen, vérbeli nagyvárosi lány lévén nemigen jártam még ennyire a városon kívül.

Egy hideg téli fuvallat bepofátlankodott a lehúzott kabátom alá, amitől megborzongtam és gyorsan felhúztam a cipzárt. Gyönyörű volt a hófedte táj, ami elém tárult. Kopasz fák meredeztek az ég felé, a távolban magas hegyek sorakoztak, míg a közelben csak kisebb dombok, és megművelt földek voltak.

Xander kivette az autó csomagtartójából a táskáinkat, majd az egyiket a vállára véve lépett mellém.

– Innentől gyalog megyünk, mert a te kocsid nem igazán való erre az útra – mondta. Bólintottam, és kéz a kézben haladtunk tovább a havas földúton. Tetszett, hogy ilyen helyre hozott, ahogy a tüdőm sem tudott elégszer hálát mondani a kellemes, friss levegőért, ami átjárta. Teljesen feldobott a csendes, kihalt terület, jó volt végre kettesben lenni a városi tömegtől és zajoktól távol.

Nem sokat beszéltünk, de nem is volt rá szükség. A gondolatainkban elmerülve lépkedtünk egymás mellett. Míg én a tájban gyönyörködtem, addig ő az útra koncentrált, hogy ne tévedjünk el. Illetve arra is figyelnie kellett, hogy ne essek pofára a nagy bambulásban, mert egyáltalán nem néztem a lábam elé, ezért nem vettem észre az előttem lévő gödröket. Még befagyott pocsolyákra is sikerült rálépnem, ezért egyszer el kellett kapnia, mert majdnem hanyatt vágtam magamat. Meglepetésemre egyetlen egyszer sem tett a bénázásomra megjegyzést. Csak jóízűen felnevetett és a következő alkalommal, amikor egy akadály került elém, a kezemnél fogva irányított úgy, hogy véletlenül se bukjak orra benne.

– Nézd, egy ház! – mutattam lelkesen az előttünk kirajzolódott épületre.

– Oda megyünk – felelte mosolyogva és a reakciómat leste. Én persze erre teljesen belelkesültem, ezért gyorsítva a lépteimen próbáltam őt is gyorsabb mozgásra ösztönözni. Nem ellenkezett, felvette velem a tempót és mentünk tovább. Ezúttal már nem figyeltem a tájat körülöttünk, csak az előttünk álló magas kapura koncentráltam, amihez egyre közelebb értünk. Néhány perccel később már a feliratot is el tudtam olvasni rajta: Armstrong Farm.

Elkerekedett szemekkel néztem a mellettem sétáló fiúra, aki teljesen természetesen ment át alatta.

– Ezt most már nem hagyhatod szó nélkül – szóltam rá. Magyarázatra volt szükségem, mert erre egyáltalán nem számítottam. Az ő tanyájukon vagyunk? Miért nem mondta soha, hogy van egy farmjuk?

– A ház előttünk innen körülbelül öt percnyire van, azt még bírd ki – szorította meg a kezemet. Sértődötten fordultam előre, annyira nem volt fair, hogy nem mondott semmit. Már megint ezernyi kérdés lepte el az elmémet, de most sem volt senki, aki megválaszolta volna őket.

Megtettem, amit kért. Türelmesen gyalogoltam tovább a körülöttünk lévő lekerített területeket kémlelve, hátha meglátok valamit. Aztán egy kisebb lovas csorda vágtatott felénk a karámon belül, mire eltátottam a számat. Némán mutogattam az irányukba teljesen sokkos állapotban. Még soha nem láttam lovakat cirkuszon kívül.

– Simogassuk meg! – jött elő belőlem azonnal a kislány énem, akinek a legnagyobb vágya volt, hogy megtapogathasson egy igazi lovat. Xander kuncogott mellettem, de semmi ellenvetése nem volt, ezért a kerítéshez mentünk. Sajnos a lovak nem igazán tartottak annyira vonzónak, mint én őket, ezért nem is óhajtottak a közelünkbe jönni. Csalódottságomnak hangot is adtam egy sóhajtás formájában, amire Xander reakciója az volt, hogy kezes egyszerűséggel átbújt a gerenda alatt és „ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez” alapon elindult az állatok felé. Én néhány pillanatig csak néztem rá, azon gondolkodva, hogy tényleg jó ötlet-e ez, aztán utána siettem, de amikor közelebb merészkedett az egyik példányhoz két méternél, földbe gyökerezett lábbal néztem őket a számomra veszélytelennek gondolt távolságból. Nem igazán éreztem magamat biztonságban az öt termetes állat közelében.

– Szia – üdvözölte az egyik hófehér lovat és felé nyújtva a kezét megérintette. – Már rég találkoztunk, kislány. Megismersz még? – beszélgetett vele, amit meglepetten hallgattam. A ló felismerhette, mert válaszképpen nyerített egyet. – Jól van.

– Hé! Mit kerestek ti itt? – jött egy hang a távolból, mire mindketten odakaptuk a fejünket. Egy férfi lovagolt felénk cowboy sapkával a fején. Ijedten mentem Xander mellé figyelmen kívül hagyva a lovakat.

– Hello, Tomas – köszönt neki lazán vissza.

– Alex! – szállt le a éjfekete lóról a számomra ismeretlen férfi és közelebb lépve hozzánk kezet fogott Xanderrel. – Miért nem hívtál, hogy már itt vagytok? Kimentem volna értetek és akkor nem kellett volna sétálnotok.

– Nem, jó volt ez így. Nicának még újdonság volt a táj, igaz? – karolta át a vállamat vigyorogva.

– Igen, nem sűrűn jártunk a szüleimmel a városon kívül – magyaráztam.

– Akkor remek helyre jöttetek, itt minden gyönyörű még télen is – mondta és kivette Xander kezéből a táskákat, hogy feltegye a ló hátára. – Talán vissza se akarsz menni többet, és akkor Alex is itt marad velünk.

Értetlenül néztem az említett srácra, aki csak megrázta a fejét, hogy ne is törődjek vele. Elindulva ők ketten arról kezdtek mesélni egymásnak, hogy mi minden változott az utolsó találkozásuk óta. Én addig a meseszép lovat fürkésztem, amint mellettünk vezeti a gazdája. Hatalmas volt és izmos. Most hogy nem volt közöttünk csak Xander, kicsit jobban átgondoltam, hogy meg akarom-e simogatni.

– Na, felülsz rá? – rántott vissza a srác hangja a gondolataimból.

– Nem – vágtam rá azonnal egy fejrázás kíséretében. – Még csak ismerkedünk.

– Jobb, ha minél hamarabb megbarátkozol velük, mert még ma meg fogsz ülni egyet – jelentette ki vigyorogva.

Először reménykedtem benne, hogy a srác csak viccelt, és nem gondolta komolyan, hogy felültet egy ekkora fenevad hátára. Félreértés ne essék, tényleg nagyon aranyos volt, hogy szó nélkül cipelte a táskámat és szófogadóan ment a gazdája mellett, de mégis féltem tőle. Soha életemben nem ültem még lovon, talán egyetlen egyszer simogattam meg egy cirkuszi előadás közepette egyet, de az is csak egy picike póni volt. Elképzelni sem tudtam, hogy én felüljek egy égimeszelő lóra.

Xander nagyszülei nagyon barátságosan fogadtak. A kedves idős néni a bemutatkozásnál jól megszorongatott, míg a nagyapja csak kezet fogott velem és köszöntött a lovas farmjukon. Még meg sem érkeztünk igazán, de már tudtam, hogy remekül fogom érezni magamat ezen a napon. Alig vártam, hogy végre megint kimehessünk a szabadba és tüzetesebben is szétnézhessek a farmon. Azelőtt csak filmekben láttam ilyen helyeket és végre egy igazit is végig akartam mérni, érezni akartam azt a trágyaszagot a városi szmog helyett. Meg akartam mászni az egyik nagyobb dombot, hogy aztán a magasból nézhessem, ahogy minden szétterül a lábam alatt.

Izgatottságomban még az evésre sem fektettem akkora hangsúlyt, mint normál esetben tettem volna, ezért alig néhány falat után úgy éreztem, hogy tele vagyok. Szerencsétlenségemre Xander ezzel nem így volt, ezért türelmetlenül néztem, amint még mindig élvezettel eszi a nagymamája főztjét.

– Biztos, hogy jól laktál? – kérdezte meg tőlem már másodszorra Mrs Armstrong.

– Igen, köszönöm szépen. Nagyon finom volt minden – mosolyogtam vissza kedvesen, aztán a kezemmel megpaskoltam a mellettem ülő srác combját ezzel akarva a tudtára adni, hogy siessen már egy kicsit. Persze, ő egyáltalán nem vette a lapot, sőt, finoman szólva is félreértette a helyzetet, ezért ahelyett, hogy rákapcsolt volna, a szabad kezével az enyém után nyúlt és megfogta. Ám én elég elszánt voltam ahhoz, hogy ezek után se adjam fel, így hol a rászorítottam a kézfejére, hol pedig csak masszíroztam a hüvelykujjammal.

– Ideges vagy? – esett le neki a tantusz végül. Nem akartam a mamája előtt gyors befejezésre bírni az unokáját, mert valószínűleg nem örülne neki, hiszen köztudott, hogy a nagymamák szeretnek etetni. Ezért diszkréten odahajoltam hozzá, amikor éppen nekünk háttal állva magyarázott.

– Szeretnék menni – suttogtam.

– Hova? – értetlenkedett átvéve a hangerőmet.

– Sétálni.

– Jól van, ezt gyorsan megeszem, utána mehetünk, ahova csak akarsz. – Adott egy puszit az arcomra, aztán visszafordult a tányérjához, amin már csak néhány falat volt. Én győzelemittasan tornáztam magam ülőhelyzetbe, és mosolyogva vártam, hogy végre elinduljunk.

Sajnos az időjárás nem a mi oldalunkon állt, alig jutottunk az ajtón kívülre. A szél kegyetlenül vágta az arcunkba a havat, ami időközben esni kezdett. Xander már vissza is húzott a házba, hogy jobban felöltözzünk.

Mivel én egyáltalán nem készültem ennyire meleg ruhákkal, amire Xander számított, ezért felkészült, kaptam tőle egy nagyobb pulcsit, amit rá tudtam venni az enyémre, és még éppen bele tudtam bújni a kabátomba is. Alig tudtam mozogni a rengeteg ruharéteggel magamon, de megérte, mert így tényleg nem fagytam meg a nagy hóban lépkedve.

A sejtésem miszerint nagyon jól fogok itt mulatni, teljes mértékben beigazolódott. Talán a valóság még rá is tett egy lapáttal. Fantasztikusan éreztük magunkat a másik társaságában, a táj meg csak hab volt a tortán. Gyönyörű volt minden, ahogy azt Tomas mondta. A messzi hegyek a távolban, a megdermedt fák, a vágtázó lovakról meg már nem is beszélve.

Xander már sokszor láthatta ezt a helyzet, így őt annyira nem kötötte le, mint engem, ezért folyamatosan azon volt, hogy kitaláljon valamit, amivel saját magát is szórakoztatni tudta. Néha hógolyóval dobált meg, máskor hanyatt vágta magát a földön és hóangyalt gyártott, vagy ha túl sokáig bámészkodtam egy helyben, hóemberépítésbe kezdett. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy valójában ő egy alig tíz éves kisfiú, aki beköltözött egy tizenkilenc éves testébe.

– Na, kigyönyörködted már magadat? – karolt át hátulról és a fejemnek döntötte a sajátját. – Unatkozom.

– Hihetetlen, hogy képtelen vagy kibírni, ha nem te vagy a figyelem központjában – nevettem fel, mire csak megrántotta a vállát és dülöngélni kezdett velem. Nem szóltam semmit, hagytam, hogy egyik oldalról a másikra döntsön. Hirtelen már nem is volt olyan érdekes a kilátás, behunytam a szemem és élveztem a helyzetet. Egész testemet átjárta a nyugodtság, a külvilág megszűnt létezni, a hideget sem éreztem már, csak mi voltunk ketten és a kellemes meghittség. Habár a rétegeknek köszönhetően, ami mindkettőnket fedte, nem érezhettem testének melegét, de a súlyát, ahogy finomat rám nehezedik, a karját, amint átkarolva összefonja őket előttem, igen. A langyos levegő, amit az orrán keresztül kifújt, gyengéden simogatta az orcámat. Tökéleset pillanat volt, és akkor ott azt kívántam, bárcsak soha ne érne véget.

– Vissza kéne mennünk – rántott vissza Xander suttogása a valóságba. – Nem akarom, hogy beteg legyél.

– Még nem akarok visszamenni – ellenkeztem.

– Még tervezek neked egy meglepetést, csak előtte menjünk vissza, hogy meg tudd szárítani a hajadat, aztán ha kicsit jobb lesz az idő, csinálunk valamit, ami nagyon fog tetszeni – magyarázta.

Elgondolkodtam azon, hogy kicsit játszom én is a makacs kislányt és csak azért sem fogom hagyni, hogy elrángasson innen, de végül lemondtam erről a tervemről. Utólag nem is bánom, hiszen ha annyira ragaszkodtam volna az ottmaradáshoz, talán Xandernek nem lett volna esélye ilyen erővel magába bolondítania.

Xander mamája sem repesett az örömtől, hogy ilyen sokáig kint voltunk ebben a cudar időben, ezért engem azonnal elküldött, hogy vegyek egy forró zuhanyt, szárítsam meg a hajamat és öltözzek át. Szófogadóan tettem, amit mondott, és meg sem lepődtem azon, hogy mennyivel jobb érzés kerített hatalmába már a kályha előtt ülve tiszta ruhában, egy bögre kakaóval a kezemben, amit Xander külön nekem készíttetett, mint vizesen és csapzottan toporogni az előszobában.

Naivan azt hittem, ennél már nem is lehet szebb a nap, amikor a srác, akit azóta nem láttam, hogy visszaértünk, végre megmutatta magát és erre rácáfolt. Ráült a fotelem karfájára és néhány pillanatig csak a tűzbe meredt, aztán mosolyogva tette könyökét a háttámla tetejére és támasztotta meg fejét a tenyerében miközben rám emelte tekintetét.

– Ha megittad, mehetünk? – kérdezte egy titokzatos vigyor kíséretében.

– Nem maradhatunk még? Olyan jó most itt – néztem rá kérlelve. Látszott rajta, hogy ismét szeretne kirángatni a kellemes helyzetemből és belevinni egy másikba, de aztán beadta a derekát és sóhajtva felállt.

– Akkor engedj engem is ide – állt meg előttem várakozóan. Nem értettem, hogy mit szeretne tőlem, hiszen egy egyszemélyes fotelben ültem, ahol már nemigen jutott neki hely. Végül kitakarózva felálltam, hogy elfoglalhassa a helyemet, amit ő készségesen meg is tett. Kicsit feszengve néztem le rá, amint kényelembe helyezi magát az én fotelemben, amit nekem toltak ide közvetlen a kályha elé.

Xander természetesen jót mulatott a szerencsétlenkedésemen, de aztán egy kéznyújtással tudtomra adta, hogy azt szeretné, ha az ölébe ülnék. Bizonytalanul adtam át neki a bögrémet, hogy véletlenül se tudjam ráönteni a tartalmát, és ügyetlenül másztam az ölébe, majd dőltem neki a hátammal. Kényelmetlenül éreztem magamat, amit ő is érezhetett, ezért egy határozott mozdulattal áttette a lábaimat az egyik oldalára ezzel elérve, hogy kissé keresztben üljek rajta, miközben a másik kezével, amiben a kakaómat fogta, figyelt arra, hogy a hirtelen mozdulattól, nehogy hátraessek.

– Ne csinálj úgy, mintha még nem ültél volna senki ölében – nevetett. – Lazulj el.

Tettem, ahogy mondta, feljebb csúsztam és az oldalammal a mellkasának dőltem. Vigyorogva megpuszilta a homlokomat és visszaadta a bögrémet, aztán mindkettőnket betakargatott a szürkéskék pléddel.

– Soha nem mondtad, hogy van egy farmotok – szólaltam meg elsőként megtörve a közénk állt csendet.

– Soha nem kérdezted – válaszolta természetesen.

– Eszembe se jutott, hogy kérdezzek ilyet – védekeztem.

– Én meg nem tartottam fontosnak. Amúgy se sűrűn jövök ide. – Értetlen tekintetemet látva magyarázni kezdte. – Messze van ahhoz, hogy csakúgy kiruccanjak ide néha, sokáig meg nem szeretek maradni, nem az én világom. De persze egyszer-egyszer élvezem, hogy itt lehetek, lovagolhatok, meg ilyesmi, de – megvonta a vállát – hosszútávon nem nekem való.

– A nagybácsikád meg szeretné, ha itt maradnál, nem?

– Igen. Tudod, a nagypapám már kezd kiöregedni a fizikai munkákból, ezért teljesen egyedül maradna, és szeretné, ha itt lennék, hogy segítsek, csakhogy én nem akarok. Mindent fel kéne adnom, amit szeretek. Csak ritkán találkoznék anyáékkal, nem hokizhatnék, nem lennének a mostani barátaim, és csajok se nagyon. – Teljesen meg tudtam érteni az álláspontját, én sem adtam volna fel az városi életemet ezért, hiába élveztem annyira az ittlétet. Ám ahelyett, hogy el tudtam volna töprengeni azon, amit mondott, az utolsó indoka folyamatosan visszhangzott a fejemben. Nincsenek csajok se nagyon.

– Milyen csajok? – bukott ki belőlem a kérdés, aztán gyorsan beleittam a kakaómba, hogy ezzel megpróbáljam azt érzékeltetni, hogy valójában cseppet sem érdekel a dolog. Próbáltam.

– Csak nem féltékeny vagy? – kuncogott és egy puszit nyomott az arcomra. – Természetesen csak akkor kellenének a csajok, ha te nem költöznél hozzám.

– Szép mentés – mosolyogtam rá. – És apukád? – Éreztem, hogy a kérdés hallatán kicsit megfeszül, de aztán gyorsan elengedte magát és közelebb húzva magához belepuszilt a hajamba.

– Mi van vele?

– Ő miért nem maradt itt?

– Mivel ő volt a fiatalabb, ezért tőle nem várták el, hogy tovább vigye a családi farmot. Torontóban tanult, ahol megismerkedett anyával, szerelmesek lettek, aztán amikor választania kellett a farm és anya között, őt választotta – mesélte.

– Most hol van? Mármint, még nem találkoztam vele.

– Hát, ő... dolgozik. Igen, a munkája miatt távol van egy ideig.

– Nincs is az országban?

– Nem, nincs. Nem is lehet tudni, mikor jön vissza.

– Sajnálom, pedig vele is szívesen megismerkedtem volna.

– Majd egyszer biztosan fogsz, de addig is inkább velem ismerkedj – vigyorodott el, és a takaró alatt rákulcsolta ujjait a kézfejemre.

– Rendben – viszonoztam a mosolyát, és átadtam neki a bögrémet, hogy ő is beleihasson.

Nem szóltunk többet, csak hallgattuk a tűz ropogását. Az idő múlásával sikerült teljesen ellazulnom az ölében, ezért feszengés nélkül csúsztam lejjebb és bújtam a mellkasához, hogy még jobban átjárjon a melegség.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de Xander nagymamája törte meg, mert elmondása szerinte nagyon szép lett az idő, ezért ha szeretnénk még kint lenni, akkor használjuk ki az alkalmat. Xandernek több se kellett, anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat, már ki is takart, majd a karjaiba véve állt fel velem együtt. Döbbenten kapaszkodtam a vállába, míg végül lerakott a saját lábaimra.

– Menj, vedd vissza a pulcsimat, az melegebb. Kint találkozunk – borzolta össze a hajamat szórakozottan, majd már ott sem volt, ezért kénytelen voltam ellenkezés nélkül szót fogadni. Gyorsan öltöztem fel elég melegen ahhoz, hogy kint ne fázzak, aztán már ki is léptem a szabadba. Azt hittem, hogy Xander majd az ajtó előtt fog várni rám, de meglepetésemre nem volt ott csak a mamája, aki éppen a havat söpörte le a verandáról.

– Xander merre van? – kérdeztem tőle.

– Az előbb még itt volt – nézett körül. – Szerintem a lovakhoz mehetett.

– Köszönöm – bólintottam, és a keresésére indultam. Most csak még jobban örültem annak, hogy nemrég körbe jártuk az egész tanyát, mert így legalább tudtam, hogy mit hol kell keresnem, ezért hamar ráleltem az istállóra. Ám hiába jártam körbe, néztem meg minden szegletét, lestem be minden egyes lóhoz, sehol nem volt. Tehetetlenül és sértődötten hagytam el az épületet, amiért képes volt csakúgy otthagyni egyedül. Azt mondta, kint találkozunk, akkor hol van most?

Mérgelődve lépkedtem a hóban vissza a házhoz, hogy ott várjam meg, amíg feltűnik neki, hogy valamit elhagyott, amikor egy hatalmas, fehér ló vágtatott be elém. Ijedten hátrahőköltem, és felnéztem a hátán ülő személyre. Elkerekedett szemekkel, sokkos állapotban meredtem a szőke Xanderre, aki mosolygott és látszólag élvezte, hogy ilyen hatással tudott lenni rám. Nem szólt semmit, hagyta, hogy feldolgozza a helyzetet, nekem meg lassan kezdett leesni a dolog, ezért egy óriási szívből jövő mosoly jelent meg az arcomon. A kezemet az arcom elé kaptam és éreztem, ahogy a könnyeim ellepik a szememet. Soha nem gondoltam, hogy valaha lehetek annyira boldog, mint akkor voltam. A melegség átjárta minden porcikámat annak ellenére, hogy valójában kint repkedtek a mínuszok. Hirtelen semmit nem akartam jobban csak azt, hogy az én saját szőke hercegem a karjai közé zárjon és soha ne engedjen el.

Xander félreérthette a könnyeimet, mert ijedten szállt le a lóról, majd hozzám sietett, hogy teljesítse a ki nem mondott kérésemet.

– Ne haragudj. Nem tudtam, hogy ennyire meg fogsz rémülni – fohászkodott és szorosan ölelt magához, hogy megnyugtasson.

– Félreérted. Én csak... – kezdtem bele. – Én csak olyan boldog vagyok – nyögtem ki. – Köszönöm! – fontam át a nyakát a karjaimmal, és olyan közel szorítottam magamhoz, amennyire csak tudtam.

– Akkor jó – könnyebbült meg. – Nem szeretnéd lóháton megnézni a környéket? – tolt el kicsit magától, hogy a szemembe nézhessen.

– De, egy feltétellel – feleltem, mire kíváncsian fürkészett. – Ezt itt hagyjuk – mutattam a parókájára. – Borzalmasan áll – nevettem fel jóízűen.

– Tényleg? – lepődött meg. – Pedig azt hittem, tetszeni fog. Gondolkodtam is rajta, hogy ne festessem-e be inkább.

– Nem, soha! – ráztam meg a fejemet. – Ígérd meg, hogy soha nem festeted be a hajad szőkére!

– Megígérem, ha te is megígéred nekem, hogy még ebben az évben megcsókolsz – nézett rám kihívóan. – Ha viszont Szilveszter éjszakáján még mindig csók nélkül leszek, újítok egy kicsit a megjelenésemen. Ha tényleg olyan borzalmasan áll, mint ahogy azt elmondtad, akkor nem hagyhatod, hogy ez megtörténjen – mondta teljesen komolyan.

– Benne vagyok – egyeztem bele nevetve. Xandernek több se kellett, levette a parókáját és kidobta a közelben lévő szemetesbe, aztán felült a lóra, majd segített nekem is felmászni mögé. Tagadhatatlanul rettegtem a ló hátán, ezért még szinte nem is ültem rendesen fel, de már az előttem lévő srác derekát szorongattam, nehogy véletlenül lezakózzak. Amikor sikerült elhelyezkednem, Xander elindította a lovat, mire egy kisebb sikoly hagyta el a számat és összeszorítottam a szememet. Néhány lépés után, amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem fogok leesni, óvatosan körülnéztem. Nem is volt már olyan ijesztő, mint az elején, ezért sikerült elengednem magamat. Mosolyogva hajtottam a fejemet a hátának. Akkor, ott, a ló hátán ülve lettem teljesen biztos benne. Visszafordíthatatlanul beleszerettem.

***

A szavak gondolkodás nélkül jöttek egymás után, én meg nem győztem leírni őket. Minden tapasztalatomat, meglátásomat és információmat le akartam írni a srácról. Az együtt töltött időket, a közös vicceinket és az érzéseimet. Még egyszer elmélázhattam a dolgokon és sokadszorra eljutottam ugyanahhoz a végeredményhez: mindenképpen meg fogom csókolni, még ma.

Az írásból a telefonom fütyülése zökkentett ki, amit először ignorálni akartam, de aztán rájöttem, hogy akár a szóban forgó srác is lehet az sms feladója, így végül a kezembe vettem a készüléket, aztán szélesen elvigyorodtam az üzenetet elolvasva.

„Kilencre érted megyek, aztán csinosan öltözz fel! És ne feledd az egyezségünket sem. ;) xxx, Alex”

____________________________________________________________________

Kérdések:

1. Mennyire álltatok közel hozzá, hogy belefulladjatok a nyálba? :D

2. Kinéztétek volna Xanderből, hogy Nica kedvéért szőke herceggé változik?

3. Mit szóltok Alexander új nevéhez?

4. És nem akarlak most titeket a kérdéseimmel piszkálni, szóval csak osszátok meg a véleményeteket velem. Mindent, mint eddig. ^^