2015. augusztus 12., szerda

Huszonharmadik fejezet

Sziasztok!
Itt is vagyok a megkésett fejezettel, de remélem, hogy a terjedelmével ki tudlak engesztelni titeket, ugyanis ez most kivételesen hosszúra sikeredett. :D
Nem akarom most sokáig húzni az időt, ezért gyorsan ledarálom, amit mondani szeretnék. Szóval, nagyon-nagyon hálás vagyok nektek, amiért ennyien írtok nekem, és mindenhol, ahol csak lehet jelzitek, hogy mennyire szeretitek a történetet, ez rettentően jólesik. :') Köszönöm a 181(!! tejóég) feliratkozót! És üdvözölök itt minden újonnan érkezett olvasót.
Továbbá egyik kedves olvasóm benevezte a blogot és engem a Blogger Awardra, amiről bővebben itt  olvashattok. Ez hihetetlenül boldoggá tesz. ^^ Még egyszer köszönöm! <3
És akkor azt hiszem, ennyi is lennék, már írom a következő fejezetet, ezért remélhetőleg hamar tudom hozni.

Ölel Titeket,
M. Mircsi


___________________________________________________________________________________________



Huszonharmadik fejezet



Mindannyian elveszítjük néha önmagunkat,
éppen ezért nagyon fontos, hogy legyenek olyan barátaink,
akik őszinték velünk, és segítenek saját magunk maradni.
Beyoncé Knowles

A telefonom éles pittyegésére ébredtem, ahogy megtöri a reggeli órák csendjét. Álmosan fordultam át a másik oldalamra, hogy egy enyhe reggeli tornával leemelhessem a készüléket az éjjeliszekrényem tetejéről. Nem számítottam a hirtelen fényességre, ami a tárgyból áradt, ezért mérgesen fordítottam el a fejemet, majd nyitottam meg az sms-t, amikor végre megszoktam a világosságot.

Tízkor kezdődik a meccsünk, ha van kedved, gyere el. Alex

Az álmosság azonnal kiment a szememből, amint megpillantottam az órát, ami éppen akkor váltott át nyolc óra nulla nullára. Nem törődve azzal, hogy mit kapok ki a ruhák közül siettem ki a szobámból át egyenesen anyáékhoz.
– Apa! Siess, hokimeccsre megyünk! – kiabáltam el magamat, hogy biztosan felébredjen. A ricsaj meg is tette a hatását, mert ijedten ült fel, majd néhány értetlen pislogás után megcsillant a szeme, és se szó, se beszéd, ki is ugrott az ágyból. Meg sem várva anya reakcióját, rohantam be a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magamat, hiszen a tegnap esti kis kalandom miatt szép lila karikák keletkeztek a szemem alatt.
Le se tagadhattam volna, hogy mennyire izgatott voltam a mérkőzés miatt. Még soha nem láttam Alexandert játszani, de biztos voltam benne, hogy nagyon jó, ugyanis eleget hallani róla, a góljairól, a mesteri cseleiről és a játékérzékéről. Kicsit azért féltem is, még mindig élénken élt bennem a momentum, ahogy a korong szélsebesen repül a játékos felé, majd találkozik a fejével. Félelmetes volt. Tartottam tőle, hogy végig kell néznem, amint valamelyik srác az ismerőseim közül hasonló tragédia áldozatává válik.
– Mikor kezdődik? – kérdezte apa a reggelije fölött ülve, amikor leértem a konyhába. Anya már szokásához híven be is kapcsolta magát, gyártotta a pirítósokat, amiket az asztalra pakolt elénk.
– Tíz – feleltem teli szájjal.
– A Thunderstroke mérkőzésére megyünk? – kerekedtek el a szemei, de meg sem várva a válaszomat felugrott a székről. – Miért nem ezzel kezdted? Siess, még a végén nem marad jó helyünk!
Szó nélkül pattantam fel az asztaltól ott hagyva a még csak félig megevett reggelimet, hogy beérjem, nehogy véletlenül itthon felejtsen nagy sietségében.
– Majd még a meccs kezdete előtt szeretnék beszélni Alexanderrel – mondtam már a kocsiban ülve.
– Armstronggal? – szaladt fel a szemöldöke meglepettségében, megjegyzem jogosan, hiszen az utolsó információja a srácról alkotott véleményemről, hogy a lehető legtávolabb igyekszem kerülni tőle, és ő az egyetlen, akit jobban utálok az iskolában a tanulásnál.
Válasz helyett csak bólintottam. Apa szélesen elmosolyodott.
– Akkor sietnünk kell – taposott a gázra, hogy átérjen a sárga lámpán, mielőtt még pirosra válthatott volna. – Információim szerint ez egy fontos mérkőzés lesz, ezért a nagy dugó miatt lekéshetjük a randidat Armstronggal. Az pedig nem lenne szerencsés. A helyről már nem is beszélve, valami nagyon jó széket kell lefoglalnunk, hogy láthassunk is valamit.
– Várj, apa – tértem észhez a sokkból. – Alexander csak a barátom, nincs szó semmilyen randiról.
– Persze, persze – intett le figyelmen kívül hagyva azt, amit mondtam. – Szóval, tudtad, hogy Armstrongnak nagy az esélye arra, hogy bekerüljön a legjobbak közé? – tette fel a költői kérdést, amire igazából nem is várt választ. Folytatta a mondandóját, mindent elmondott Alexanderről, a nagy lövéseiről, a tehetségéről, kísértetiesen sokat tudott róla. Kicsit megijesztett ezzel, még én nekem sem volt ennyi információm róla, pedig már egy ideje a barátomnak mondhattam. Arról már nem is beszélve, hogy a tegnapi nap elég sokat elmesélt a jégkorongos életéről.
Elképedve hallgattam apát, próbáltam befogadni a rengeteg adatot, de az út felénél már kezdtem úgy érezni, hogy több tényt képtelen vagyok megjegyezni.
Megváltás volt végre kiszállni a kocsiból, ahol apa elcsendesülve iramodott meg a bejárat felé, ugyanis a sok piros lámpa miatt vesztettünk egy kevéske időt. Szerencsénkre még nem fogytak el a jó helyek, ezért a jegyek megvétele után rögtön besiettünk az arénába. Az első dolog, amit megpillantottam belépés után a jó öreg barátom volt, a kávéautomata. Már éppen tettem volna felé egy lépést, amikor apa egy „majd később” kijelentéssel megragadta a karomat és az ellenkező irányba rángatott.
– De apa, mit csinálsz? – vontam kérdőre, ugyanis abba már nem avatott be, hogy hova óhajt menni.
– Tudod, milyen régóta szeretnék már beszélgetni a sráccal? Majd később ráérsz forró csokit venni. Most el kell kapnunk, hogy legalább egy autogramot szerezhessek – magyarázta az öltözőhöz érve. A szemöldököm az egekbe szökött. Mindig is tudtam, hogy apa nagy rajongója a hokinak, tele is van a dolgozószobája egy csomó játékos képével, az aláírás gyűjteményével a falakon, és a korongokkal, amiket irdatlan mennyiségű pénzért vett meg csak azért, mert az egyik híres játékos azzal lőtt egy legendás gólt. – Vagyis szerezz – javította ki magát.
– Mi? Miért én? Neked kell, nem nekem! – ellenkeztem. Kicsit furán jött volna ki, ha odaállítottam volna Alexander elé, hogy firkantsa már le nekem a nevét egy papírra. Még a végén azt hinné, hogy én is olyan visongó rajongója lettem, mint a többi lány.
– Mert a barátod. És ezzel bizonyíthatnád, mennyire szereted az apádat – villantott egy fogas mosolyt felém. Remek. Még zsarol is.
– Jó – adtam meg magamat. Végül is nem olyan nagy cucc, csak egy aláírás.
Apa lelkesen kopogni kezdett az öltöző ajtaján, mire nem sokkal később egy félmeztelen srác jelent meg előttünk.
– Nem osztogatunk autogramot, interjút sem adunk ebben a pillanatban, majd a... Ó, Nica, szia – szakította félbe a már jól betanult szöveget Mike, majd egy vigyorral ajándékozott meg. – Miben segíthetek? – tárta ki jobban az ajtót, hogy teljes rálátásom lehessen az izmos felsőtestére. Nem tagadom, nem volt rossz látvány, de képtelen voltam miatta a szemébe nézni, így inkább a nyílászáróra ragasztott matricákat tanulmányoztam.
– Szia, Matthew Miracle, Nica apja – nyújtotta felé a kezét. – Te meg gondolom Mike Jean. – A srác kicsit megilletődve fogadta el a kezet és rázta meg. Azt nem tudtam megállapítani, hogy apa jelenléte volt rá ilyen hatással, vagy a tudása. Mindenesetre megpróbáltam megszakítani a kínos pillanatot, így megemberelve magamat az előttem álló játékosra emeltem a szememet.
– Alexander itt van? – tettem fel a kérdést, mire csak bólintott és hátrafordulva elordította magát.
– Mindjárt itt lesz – biztosított minket róla, aztán átadta a helyét a fekete hajú fiúnak, akin szerencsére már volt ruha mindenhol.
– Hát eljöttél – állapította meg, majd apára tévedt a tekintete. – Alexander Armstrong – mutatkozott be.
– Tudom – felelte apa mindentudóan, mire a srác csak felvonta a fél szemöldökét és rám sandított. Megráztam a fejem, jelezve, hogy ne is törődjön vele. – Egyébként én Matthew Miracle vagyok, Nica apja.
– Örvendek a találkozásnak.
– Igazából csak azért jöttünk, mert szerettem volna sok sikert kívánni – szakítottam félbe a megismerkedésüket. Amikor apa megbizonyosodott róla, hogy nem fogom folytatni, óvatosan oldalba bökött a könyökével. – Ja, és persze, szeretnék kérni egy aláírást – tettem hozzá.
– Sajnos aláírást csak a mérkőzés végén osztogatunk – mosolyodott el pimaszul.
– De ezúttal tehetnél kivételt egy barát kedvéért – kérleltem. Láttam a szemén, hogy még szeretné húzni az agyam, de egy könyörgő pillantással sikerült lebeszélnem róla. Még szinte fel sem tette a kérdést, hogy hova írhatja, amikor apa már előkapott a táskájából egy határidőnaplót és egy tollat.
– Kinek a nevére írhatom?
– Matt – vágta rá apu, mielőtt még megszólalhattam volna. – Nica unokatestvére – tette hozzá gyorsan. Alexander kérdő tekintetét rám vezette. Helyeslően bólintottam.
– Matt az unokatestvérem. Tudod, nagy hokirajongó és már régóta szeretett volna egy aláírást tőled a gyűjteményéhez – világosítottam fel. Elvigyorodott és a lapra firkantatta a nevét, aztán visszaadta apának. – Köszönjük szépen. De most jobb, ha a helyünkre megyünk – kezdtem el apát lökdösni a lelátó irányába. A srác biccentett, de amikor elfordultunk, hogy otthagyjuk váratlanul megragadta a karomat és visszarántott. Ijedtemben majdnem felsikoltottam.
– Ugye nem hitted, hogy ingyen adom? – kérdezte halkan a szemembe nézve. Rémült arcomat látva szélesen elvigyorodott és szorosan magához ölelt. – Bírom az apukádat – suttogta a fülembe. Kicsit eltoltam magamtól, hogy láthassam az arcát. Nem lepődtem meg, amikor a vigyorával találtam szembe magamat.
– Ő is téged. Idejövet elmesélte az egész életedet – mondtam, mire felszaladt az egyik szemöldöke, aztán jóízűen felnevetett.
– Na, menj – puszilta meg gyorsan az arcomat. Elmosolyodtam, intettem neki egyet, aztán igyekeztem beérni apát, aki időközben már elfoglalta a helyünket.
A kilátás a pályára nem volt a legjobb, de még innen is egész jól be lehetett látni a teret. Apának egyébként igaza volt, fontos meccs lévén nagyon sok szurkoló gyűlt össze a lelátón. Még a játékosok a pályára sem léptek, de már szinte minden széken ült valaki, kicsik, nagyok és felnőttek egyaránt. A visongó lánycsapatokból sem volt hiány. Szembetűnően nagy csoportokban várták, hogy végre megjelenjenek kedvenceik, és ezt hangosan a tudtukra adhassák.
– Nem randi, mi? – kérdezte egy idétlen vigyorra a képén, mikor leültem mellé.
– Csak köszöntünk, ez teljesen normális – feleltem egyszerűen, amire csak egy ahát kaptam válaszul, amit nem igazán tudtam hová tenni, de inkább nem is foglalkoztam vele. Én ezzel lezártnak tekintettem a témát, ám apa ezt nem így látta.
– Tudod – kezdte –, én sokkal jobban támogatnám vele a párkapcsolatot.
– Apa! – szóltam rá. – Alexander a barátom, és ezen nem akar változtatni egyikünk sem.
– De akkor is, ez a Kyle gyerek...
– Szakítottunk – vágtam bele a mondandójába. Döbbenten elkerekedtek a szemei, majd elkomorodtak a keserves arcomat látva.
– Csak kerüljön a kezeim közé – szorította ökölbe a kezét, ami mosolygásra késztetett. Nagyon jólesett a tudat, hogy ennyire próbál védeni.
Még mielőtt a játékosok megjelentek volna a pályán, elrohantam az automatához, hogy vigyek apának meg magamnak egy-egy forró csokit. Alig ültem vissza a helyemre, de a kommentátor már be is mutatta az éppen érkező csapatokat, amire a közönség hatalmas üdvrivalgással felelt.
Egy széles vigyor terült el az arcomon, ahogy Alexanderék magabiztosan bevonultak, majd mentek egy kört, ezzel megmutatva magukat a nézőknek. Míg én csak tapssal ajándékoztam meg őket, apa mellettem hangosan füttyögött, akárcsak a lelkesebb rajongók.
Apa a meccs alatt úgy viselkedett, mintha ő lenne a kommentátor, folyamatosan megjegyzéseket fűzött a cselekhez, elmagyarázta, miért fújt a bíró, mi történik éppen, be nem állt a szája. De nem bántam, szívesen hallgattam, mert addig is magamnak tudhattam a figyelmét, ugyanis nemcsak mondta a magáét, figyelte a reakciómat és, ha úgy vette észre, nem értem pontosan, minden tőle telhetőt megtett, hogy megértesse velem.
Egyáltalán nem sajnáltam, hogy elmentem, nagyon jól éreztem magamat, hiszen együtt lehettem apával, végre láthattam Alexandert játszani, és megbizonyosodhattam róla, hogy a pletykák nem csalnak, valóban remekül játszik. Ezt csak azért mertem így kijelenteni, mert apa folytonos dicsérgetése alapján erre következtettem, na meg az is sokat segített benne, hogy a korong a játékidőn belül nála volt a legtöbbször, így ha az ember nem is figyelt másra, csak rá, akkor sem maradhatott le sok mindenről.
A nézőközönségből gyakran lehetett bátorító szavakat hallani, akárcsak a bírót szidókat. A lányok gyakran felsikoltottak egy-egy gólnál, amit általában a 71-es számú, Alexander Armstrong néven ismert játékos vitt véghez. Ilyenkor én is heves tapsolásba kezdtem, miközben elkiabáltam pár „hajrá Alexander!”-t.
A verseny természetesen azzal az eredménnyel zárult, amit vártunk. Amint megszólalt a meccs végét jelző hang, a Thunderstroke cserejátékosai beugrottak a pályára, az ott lévők meg vidáman pacsiztak, illetve ütköztek össze a másikkal. A szurkolók hangosan éljeneztek, füttyögtek. A csapat még ment pár kört a pályán, integettek és puszikat dobáltak felénk. Rettentően büszke voltam rájuk.
Szerettem volna odamenni a srácokhoz, hogy kifejezzem gratulációmat nekik, de amint megláttam a nagy tömeget körülöttük, a visítozó, ugrándozó lányokat, akik mindent megtettek az érdekében, hogy lehessen egy közös fotójuk a győztesekkel, inkább lemondtam róla.
– Szeretnéd megvárni, míg elmegy a tömeg? – kérdezte apa mellettem állva. – Vagy befurakodsz?
– Nagy baj lenne, ha várnánk egy kicsit?
Természetesen benne volt, valahogy éreztem, szeretné, ha Alexanderrel egy kicsit még közelebb kerülnénk egymáshoz. Nem értettem, mi ez a nagy lelkesedés a fiú iránt, ugyanúgy hokizik, mint Kyle, csak egy kicsit jobban. A szöszit mégsem fogadta ilyen kicsattanó örömmel.
– Mi van Alexanderben, ami Kyle-ban nincs? – kérdeztem rá a padon ülve.
– A tehetség ahhoz, hogy az év gólkirálya lehessen a korosztályában – vágta rá kapásból, amire csak egy szúrós pillantással reagáltam. – Jól van na. Armstrongról lerí, hogy egy rendes gyerek, nem tenne veled olyat, mint Kyle. Tudtam, hogy nem bízhatok Kyle-ban, ahogy azt is, hogy Armstrongban igen.
Csak egy biccentéssel reagáltam le a válaszát, nem akartam tovább húzni a beszélgetést, és látszólag apa sem, ezért gyorsan el is terelte a témát a következő hokimeccsre, amire szeretné, ha elmennék vele. Mostanában a haverjai nem igazán érnek rá, mert a családjukkal töltik a hétvégéket és az ünnepeket szervezgetik.
Habár nagyon jól éreztem magamat ezen a napon, nem igazán vonzott a gondolat, hogy még egy ehhez hasonló mérkőzést is végigüljek, ezért kicsit húztam a számat az ötletre. Apának is feltűnhetett, ezért egy „ha nem akarod, nem kell” mondattal lezárta a témát és beletörődött, hogy otthon kell megnéznie a tévé előtt.
Már körülbelül egy órája várakozhattunk, amikor Mike jelent meg, készen arra, hogy hazamenjen a barátaival. Mielőtt elment volna mellettünk még megtorpant és bizalmasan közel hajolt hozzám, hogy ne hallják meg mások a mondandóját.
– Pénteken suli után edzés helyett meglepi bulit tartunk Alexnek születésnapja alkalmából az edző pincéjében. Téged és Angelt is szeretettel várunk. – Rám kacsintott egy széles vigyorral az arcán.
– Én nagyon szívesen elmegyek, de Angel nem hiszem, hogy tud. A múltkori bulitok után szobafogságot és bulimegvonást kapott egész szünetre.
– Ó, ezt sajnálattal hallom. De akkor veled majd ott összefutunk – tette hamar túl magát a barátnőmön. – Egyébként Alex csak most jutott be az öltözőbe, el fog tartani még egy darabig, míg ideér – világosított fel, aztán egy köszönés kíséretében megint magunkra hagyott.
Apával megbeszéltük, hogy bármennyire is szeretnénk mindketten gratulálni Alexandernek a remek játékért, most inkább csak egy sms-be sűrítjük a mondanivalónkat, és hazamegyünk.

Amióta elkezdtem a gimnáziumot, volt lehetőségem egyszer külső megfigyelője lenni Alexander Armstrong szülinapi felfordulásának, de mióta ennyire jóban lettem az említett személlyel sikerült belecsöppennem az egésznek a közepébe.
Még át sem léptem az iskola kapuját, de már le is támadott egy elsőéves lány, mert szerette volna, ha eljuttatom a születésnaposnak szánt ajándékát, ugyanis ahhoz nem volt mersze, hogy személyesen adja át neki. Tudtam, hogy Alexander mennyire nem szereti az ilyesmiket, ezért először próbáltam kedvesen elmagyarázni a lánynak, hogy nem fogom megtenni a kérését, de miután biztosra vettem, másképp nem fogja megérteni, mérgesen ráripakodtam, hogy szálljon le rólam, adja oda neki ő maga, ha annyira szeretné.
Milyen igaza volt Alexandernek. A kedves embereket nem veszik komolyan...
A padokhoz érve nem lepődtem meg azon, hogy Alexander még nem tartózkodik ott. Ezen a napon mindig igyekezett a lehető legkésőbb megérkezni, hogy legalább reggel elkerülhesse a visongó lánycsapatokat, akik mindenféle plüssmacikat igyekeznek rátukmálni, aztán cuppanós puszikat várnak köszönésképpen.
Mivel nem volt olyan ember a jégkorongosok társaságában, akivel el tudtam volna beszélgetni, ezért csak intettem nekik, aztán bementem az első órám termébe. Angelina még nem volt bent, feltételeztem, megint késni fog. Ezen a héten már a második alkalommal, pedig még csak szerda volt.
Ahogy az óra mutatója szépen járt körbe-körbe, úgy lettem én is egyre izgatottabb. Már alig vártam, hogy végre találkozhassak Alexanderrel, és én is felköszönthessem. Nem tudtam, mennyire fog örülni neki, de reménykedtem benne, hogy csak a nemkívánatos személyek jókívánságait nem szívleli.
Alighogy megszólalt a csengő, már fel is pattantam a padomból Angellel az oldalamon, akinek még éppen sikerült az óra kezdeténél beesnie a tanár előtt. Mint kiderült a késésének oka már megint az anyjával való veszekedése volt, mert még mindig azért küzdött, hogy ott lehessen pénteken Alexander születésnapján. Sajnos eddig sikertelenül.
Gondolkodás nélkül abba az irányba fordultunk, ahol Alexander órarendje szerint a következő órája lesz. Tudtuk, hogy egész nap nem fogja kidugni az orrát a tantermekből, nehogy véletlenül olyan csapatokkal találkozzon, akiket a háta közepére kíván. A kezem végig a táskámban tartottam és a becsomagolt ajándékot szorongattam, hogy megbizonyosodjak róla, nem hagytam otthon. Enyhén szólva ideges voltam. Attól féltem, hogy nem fog tetszeni neki az ajándékom, nem örülni majd neki, és ez kikészített. Angel volt az egyetlen olyan barátom, akivel minden évben megajándékoztuk egymást az ünnepnapokon, de az valahogy más volt. Mindig tudtam, hogy mi az, aminek örülne, ezért soha nem kellett azért izgulnom, hogy esetleg nem nyeri majd el a tetszését. De most... elbizonytalanodtam annak ellenére, hogy amikor vettem, még teljesen biztos voltam magamban.
A célunkhoz érve Angel szinte azonnal a köszöntésünkre felállt srác nyakába vetette magát egy „boldog születésnapot!” felkiáltással. A fekete hajú fiú csak elmosolyodott és megköszönte, majd elengedte a lányt, aki erre énekelni kezdett. Alexander kínjában felnevetett és a kezét végighúzta az arcán, majd a tenyere mögé rejtetve a vigyorát hallgatta a szöszi kissé hamis hangját.
Tőlük pár méterre szórakoztam rajtuk mellettem a szülinapos néhány haverjával, akik hangosan adták mindenki tudtára, hogy mennyire élvezik az előadást.
– Köszönöm – nevetett Alexander, mikor Angelina száját az utolsó szó is elhagyta, aztán felém fordulva kinyújtotta a karját, hogy egy ölelésre invitáljon. Szó nélkül hagytam, hogy ölelésébe vonjon, és én is viszonoztam a kedves gesztust. A válla felett megpillantottam a padjára tett ajándéktasakokat, amiket eddig eltakart a testével. Meglepettségemben elkerekedett a szemem. Tudtam, hogy sokan meg szokták lepni ilyesmivel, de ennyire nem számítottam.
– Te jó ég, mi ez a sok ajándék? – adtam hangot a meghökkenésemnek, mire a srác eltolva magától csak megvonta a vállát.
– Kaptam – felelte egyszerűen. – De nekem nem kell. – A körülöttünk állóknak több se kellett, azonnal rávettették magukat a kincsekre. A fiúk nevetve vették elő a különböző plüssfigurákat, szív alakú dobozba csomagolt bonbonokat, és hangosan olvasták fel a képeslapokat, amikre nyálasabbnál nyálasabb szöveget voltak írva.
Mosolyogva megráztam a fejemet, aztán megéreztem a mellettem álló srác karját a vállamon, és ahogy közelebb húz magához. – Te szeretnél valamit? – kérdezte kedvesen, mire csak nemlegesen intettem a fejemmel. Valahogy nem vágytam egyik plüssre sem, főleg úgy, hogy igazából ő kapta valamelyik rajongójától.
A kezem a táskámra tévedt, amiben ott lapult a neki szánt ajándékom. Hirtelen teljesen elment a bátorságom attól, hogy átadjam neki. Ott osztogatta el a szemem előtt a másoktól kapottakat, miért pont az enyémet tartaná meg? Nem akartam másnap azzal szembesülni, hogy valaki másnak adta. Azt szerettem volna, hogyha valami emlékezetessel lephetem meg, de azzal, ha akkor ott átadtam volna, biztosan elrontottam volna a tervemet, hiszen csak egy ajándék lett volna az enyém is a sok közül az asztalon.
Úgy döntöttem, hogy még magamnál tartom legalább a nap végéig egészen addig, míg megfelelőek nem lesznek a körülmények.
– Szívecskés bonbont valaki? – kezdte el Logan osztogatni az édességet a teremben tartózkodók között. Vagyis inkább a helyiségben lévő lányok között, akik egy-egy csábos mosoly kísértében elfogadták.
– Na, és nem akarsz mondani nekem valamit? – szakított meg a bambulásomat Alexander.
– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza értetlenül.
– Tudod, amit egy ilyen napon mondani szokás a másiknak – próbált rávilágítani. Először összeráncolt szemöldökkel vizslattam az arcát, nem értettem, mire akar kilyukadni, majd nagyot koppanva leesett, és ez mosolygásra késztetett.
– Éld túl? – játszottam a hülyét, aki nem tudja, hogy éppen egy „boldog születésnapot”-ot igyekszik kicsikarni belőlem. Viccesnek találtam, hogy mennyire igényli a figyelmet, és szinte követeli, ha nem kapja meg.
– Jó, mindegy, hagyjuk – hagyta annyiban egy sértődött legyintéssel, és meg a karját is leemelte a vállamról. Nehezemre esett nem elnevetnem magam a viselkedésén, de túlságosan élveztem a helyzetet ahhoz, hogy egy ilyen tettel lebuktassam magamat. Csak szimplán álltam mellette, mint akinek az egészből semmi nem tűnt fel.
A nap folyamán voltak ehhez hasonló kísérletei arra, hogy a tudtomra adja valahogy, ma ő a születésnapos, ha esetleg a rengeteg köszöntésből, éneklésből, vagy a suliboxára ragasztgatott jókívánságokból nem jöttem volna rá. Egyik szünetben például megkérdezte, hogy milyen nap is van, mire én teljesen természetesen válaszoltam, hogy szerda. Ezzel persze nem elégedett meg, ezért jött a „na jó, de mégis hányadika?” kérdés, amire ugyanolyan stílusban elmondtam, hogy tizenhetedike. Szegényen látszott, hogy nem tud mit kezdeni a szituációval, ezért a következő találkozásunkig nem is tett más megjegyzést napra. Aztán talán órán gondolkodhatott, hogy milyen rávezető kérdéseket kéne feltennie, mert az iskola végére már temérdek „milyen fontos esemény is történt ma?”, „úgy rémlik, hogy ma van valami, de nem emlékszem, mi. Te nem tudod esetleg?” és „ma van az ajándékozás világnapja vagy mi ez a sok meglepetés?”, vagy ezekhez hasonló kérdő mondatokat intézett felém. Mindegyikre semleges válaszokat igyekeztem adni, amiket látszólag be is vett.
Alexander a vasárnap tett ígéretét teljes mértékben betartotta, hiszen azóta egyszer sem hagyott időt arra, hogy akár csak gondoljak Kyle-ra és a kis játékára velem. Nem is hívtam, ő pedig nem mondta, hogy fog, ezért kicsit meglepett, amikor az egyik szünetben az ő neve jelent meg a telefonom kijelzőjén. Haboztam, hogy felvegyem-e, de végül fogadtam a hívást.
– Szia – köszöntem bele bizonytalanul.
– Szia, Ronnie – felelt sokkal vidámabb hangon, mint amilyen az enyém volt. – Nincs semmi baj, ugye? Azt hittem, hívni fogsz.
– Figyelj, Kyle – kezdtem bele a mondandómba, de elakadtam. Köpjem be Alexandert, hogy elmondta? Ha nem említeném a nevét, akkor is tudná, hogy ő volt. Ezzel bajt okoznék?
– Figyelek – szakította meg a gondolataimat.
– Tudok mindenről – mondtam végül. – Arról, hogy nem gondoltad komolyan, hogy csak azt szeretted volna, ha megelőzheted Alexandert. Tudok a kisebbségi komplexusodról.
Csend következett, hallottam a szuszogását, de néhány pillanatig nem szólt semmit.
– Sajnálom – mondta végül. – Te nem ezt érdemled. Ha visszafordíthatnám az időt, esküszöm máshogy csinálnám. Hülye voltam és nem gondolkoztam. Ne haragudj, kérlek. Jóvá teszem, megígérem.
– Nem – vágtam közbe. – Ennyi volt, Kyle. Vége.
– Igaz. Nagyon sajnálom. Gyönyörű lány vagy, nagyon értékes, sokkal jobbat érdemelsz nálam. – Nem feleltem, éreztem, hogy elhomályosul a látásom. – Vicces, hogy az egésszel azt akartam megmutatni, hogy jobb vagyok Alexnél – nevetett fel kínjában. – De a nyomába sem érek.
Meglepett, hogy hirtelen ennyire megnyílt nekem, pedig eddig mindig távolságtartó volt, ha rá került a szó. Csöndben vártam, hátha folytatni szeretné, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem fogja, úgy éreztem, nem szabad hagynom, hogy tovább lógjanak a szavai a levegőben.
– Egyáltalán nem vagy kevesebb, mint Alexander, csak erre rá kéne végre jönnöd. Lehet, hogy ő lett a csapatkapitány, ő az iskola nagymenője, ettől te még lehetsz ugyanolyan jó. Sőt, jobb is.
– Mégis hogy? – kérdezte ingerülten. – Nem lehet két csapatkapitány, elvenni meg úgysem tudom már tőle ezt a címet, ez az utolsó évünk ebben a korosztályban. A lányok pedig mindig utána fognak dögleni. Az összes. Még te is, holott ha valaki gyűlölte, akkor az te voltál – magyarázta.
– De nem is kell elvenned tőle, attól még lehetsz jobb nála valamiben. Például lőheted te a legjobb passzokat neki, ami ugyanolyan fontos. És mi értelme van, ha minden lány érte rajong, hogyha neked lehet egy, aki igazán szeret? Legalább senki nem próbálja majd tönkretenni a kapcsolatodat. Gondolj bele, hány féltékeny lány lenne, ha Alexandernek végre barátnője lenne. Ne hasonlítsd magad hozzá folyton, mert mások vagytok, másban vagytok jók, de nem kevesebbek egymásnál. Értetted? Szóval fejezd be ezt a gyerekes versengést és legyél végre önmagad. Ha csinálsz valamit, magad miatt tedd, ne miatta. – Elgondolkodott azokon, amiket mondtam.
– Köszönöm – szólalt meg. – Bebizonyítom, hogy jobb vagyok annál, mint amilyennek megismertél. – Már éppen mondani akartam neki, hogy ne nekem akarjon bizonyítani, amikor hozzátette: – Magam miatt.
– Rendben. Akkor találkozunk a szünet után. Érezd jól magadat! – köszöntem el tőle. A vonal megszakítása után nem éreztem, hogy szomorú lennék, amiért hivatalosan is vége a kapcsolatunknak, nem támadt sírhatnékom. Éppen ellenkezőleg. Boldog voltam, mert tudtam, hogy Kyle meg fog változni és így biztosan megtalálja majd a saját hercegnőjét.

Ahogy Alexander kitartása fogyni látszott, az én izgatottságom úgy nőtt egyre nagyobbra. Már alig vártam, hogy végre együtt elmenjünk az oviba, ahol alkalmam nyílik elárulni neki az igazat. Látni akartam az arcát, amikor odaadom az ajándékát, ami egész nap a táskám mélyében lapult arra várva, hogy kibontsa.
Felajánlottam neki, hogy megvárom az iskola előtt, és akkor nem kell hazabuszoznia a kislánnyal. Először vonakodott, le akart rázni mindenféle pitiáner ürüggyel, hiszen még mindig játszotta a sértődöttet. Kisebb noszogatás után végül mégis beadta a derekát, ezért az órái után beült mellém az anyósülésre, hogy elindulhassunk.
– Min vigyorogsz? – zökkentett ki a gondolataimból, amik már megint az a bizonyos pillanat körül forogtak.
– Semmin – vágtam rá reflexből, és egy sejtelmes mosolyt küldtem felé.
– Oké – ráncolta össze a szemöldökét, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy úgy nézett rám, mint aki megőrült. Ez talán betudható a durcáskodásának. Néha komolyan olyan, mint egy nagy gyerek. Pedig 19 évesen már illendő lenne felnőnie...
– Gyorsan berohanok, aztán már jövök is, inkább várj meg kint, oké? – mondta, amint leparkoltam az épület előtt, majd meg sem várva a válaszomat kiszállt.
– De... – kezdtem volna bele, ám a hangomat elnyomta az ajtó záródása. – Remek! – dőltem hátra mérgesen a széken. Elbénáztam, pedig itt lett volna a tökéletes alkalom az ajándékozásra. Végre kettesben voltunk.
Alexander nem hazudtolta meg magát, rekord sebességgel hagyta el az óvodát a nyomában a kishúgával, aki szinte már szaladt, hogy tartani tudja a lépést bátyjával.
– Mehetünk – pattant be mellém, miután besegítette Annicet hátulra. A kezében egy rakat lapot tartott, amin gyerekrajzokat véltem felfedezni. Én szófogadóan teljesítettem a parancsát, míg ő a táskáját ölébe véve eltette a rajzokat ügyelve arra, hogy véletlenül se gyűrődjenek meg.
– Nem nézed meg? – szólt előre a hátul ülő kislány.
– Majd otthon mindegyiket megnézzük együtt, rendben? – fordult hátra a húgához, aki erre csak beleegyezően bólintott.
Egész úton nem szóltam egy szót sem, csak hallgattam a két testvér között lezajló beszélgetést. Igazán aranyosak voltak, amit muszáj volt megmosolyognom, és alig vártam, hogy ezt az orra alá is dörgöljem. Imádtam, hogy ezzel én is képes voltam kicsit zavarba hozni, vagy felidegesíteni. Végre nekem is volt fegyverem ellene.
– Köszönöm a fuvart – vette sietősre a figurát, és már nyitotta is az ajtót, hogy újfent elszúrja a tökéletes pillanatomat. Még csak normális köszönést sem kaptam tőle, se puszi, se valami ölelésféleség, semmi. Nagyon megbánthattam.
– Várj már! – kaptam utána, hogy megállítsam. – Beszélhetnénk? – A kérdésemet hallva felhúzta az egyik szemöldökét, olyan „mi van már?” stílusban. – Csak pár perc. Kérlek.
Sóhajtva visszazárta az autó ajtaját, és hátraszólt a húgának, hogy majd bent találkoznak. Megvártam, míg becsapódik a nyílászáró, aztán oldalt tornáztam magam a széken, hogy kényelmesen ráláthassak a mellettem ülő kedvetlen személyre. Szórakoztatott a tudat, hogy képes voltam ennyire kiakasztani.
– Mit szeretnél? – unta meg a várakozást. Úgy véltem, ennyi éppen elég volt neki mára, ezért megkegyelmezve vettem az ölembe a táskámat.
– Van itt neked valami – kezdtem turkálni benne. – Boldog születésnapot! – nyújtottam felé a kék csomagolópapírba tekert, nem túl méretes ajándékot. Elkerekedett szemekkel, hitetlenül nézett rám. Néhány pillanatig csak nézte a tárgyat, majd miután felocsúdott a döbbenetből kivette a kezemből és elmosolyodott.
– Végig tudtad?
– Hogyne tudtam volna? Te vagy Alexander Armstrong. Mindenki tudja, hogy mikor van a születésnapod. – Nem bírtam megállni vigyorgás nélkül.
– Akkor becsaptál!? Te kis... Ezt még visszakapod! – emelte meg a mutatóujját fenyegetően. Felnevettem.
– Na, bontsd már ki! – szóltam rá türelmetlenül. Látni akartam a reakcióját.
– Na, még mit nem!? mondta egyszerűen és kiszállt a járműből mielőtt még bármit is mondhattam volna. Döbbenten néztem a hűlt helyére. Nem számítottam erre. – Gyere – nyújtotta felém a kezét, hogy kisegítsen. – Majd bent kibontom.
Belementem, ezért nem sokkal később megint bent álltam az otthonának nevezett házban. Kellemesen meleg volt bent a kinti hideghez képest, és íncsiklandó illatok csapták meg az orromat. Alexander lesegítve a kabátomat akasztotta fel azt a fogasra, majd egy körülbelül negyvenéves, kicsit váll alá érő, szőke hajú nő jelent meg ugyanazokkal a gyönyörű gesztenyebarna szemekkel, mint amilyen a gyerekeinek van.
– Szia... sztok – köszöntött, miközben kíváncsi tekintetét végigfuttatta rajtam.
– Anya – tette mögöttem álló srác vállamra a kezét, – ő itt Nica. Nica, ő itt az anyukám – mutatott be minket egymásnak.
– Örülök a találkozásnak, Mrs Armstrong. – Egy őszinte mosoly jelent meg az arcomon, hiszen már azóta szerettem volna megismerkedni vele, mióta hallottam telefonon keresztül.
– Szintúgy – viszonozta a mosolyom, és ennek következtében megjelentek az ismerős gödröcskéi. – Menjetek fel nyugodtan, nekem még úgyis el kell készítenem a vacsorát. Majd szólok, ha végeztem – állt el az útból egy kedves mosollyal az arcán.
Alexandernek több sem kellett, egy „köszönöm” kíséretében hátulról kezdett a lépcső felé tolni, hogy indulásra bírjon, majd az anyja mellett elhaladva egy puszit nyomott az arcára.
Szívesen maradtam volna még, hogy beszélgethessek az édesanyjával, vagy megfigyelhessem a köztük lezajló beszélgetéseket, de a fiú mögöttem ezt nem így látta, ezért kénytelen voltam a noszogatására felmászni az emeletre, ahol beirányított a szobájába.
Nem lepődtem meg, amikor egy tipikus fiús szobában találtam magamat. Nem volt túl tágas, a falak halványkék színben pompáztak – már ahol kilátszottak a rengeteg jégkorongos plakát, érem és bútor mögül. A parkettát eldobált ruhadarabok fedték, néhol összegyűrt papírgalacsinok, vagy Annice által otthagyott játékok. Az íróasztalán a laptopja felhajtva volt felejtve, mellette pedig valamelyik étkezéshez használt evőeszközök. A ház többi részével ellentétben itt nem uralkodott rend.
Alexander az ablaka alá helyezett ágyra vetette magát, és a kezében forgatta a tőlem kapott meglepetést. A szemlélődésem befejeztével leültem mellé. Kicsit idegennek éreztem magam az ő szobájában, ezért feltűnően nem tudtam ellazítani magamat, amit meg is jegyzett.
– Nem vagyok feszült – tagadtam.
– Ne mondd nekem, hogy otthon is így szoktál ülni a szobádban – nézett rám hitetlenkedve. – Fogadok, hogy a földön fetrengsz.
– Nem is! – kezdtem heves tiltakozásba, mire kuncogni kezdett. – Jó, talán néha előfordul – vallottam be.
– Akkor hajrá – mutatott a padlóra.
– Előbb bontsd ki – biccentettem a keze felé. Ülőhelyzetbe tornázta magát és letépte az ajándék csomagolását, amit gondosan ráhelyeztem. A fekete hosszúkás ékszerdobozt látva rám sandított.
– Remélem, egy tízmillió dolláros gyémánt nyakék van benne – poénkodott, amit egy vállba bokszolással jutalmaztam. Röhögve emelte le a dobozka tetejét, majd kivette belőle a nevével és mezszámával ellátott dögcédulát, rajta a hokis kellékekkel. Mosolyogva forgatta kezében az nyakláncot. – Köszönöm – suttogta, és közel hajolva megpuszilta az arcomat.
– Tetszik?
– Nagyon – tette a nyakába.
– Jól áll.
– Persze, nekem minden jól áll – mondta, mintha ez csak természetes lenne, mire felnevettem. – Még a tízmillió dolláros gyémánt nyakék is.
– Hogyne – bólogattam egyetértően egy vigyorral. Ezután Alexander leküldött a padlóra, mondván, neki az egész ágyra szüksége van, hogy kényelembe tudja helyezni magát. Ellenkezés nélkül terültem el a földön, míg a lábaimat ott hagytam a fiú által kisajátított alvó helyen, ezzel egy kényelmes pozíciót találva magamnak. Ezen a srác látszólag jól szórakozott, de nem szólt meg, csak a lábszáramra hajtva a fejét feküdt az oldalára, hogy le tudjon nézni rám. Kívülről talán elég természetellenesnek tűnhetett az elhelyezkedésünk, de én egészen kellemesnek éreztem, főleg mivel a padlófűtés melegítette a hátamat.
Pár percig csak meghitten figyeltük a másikat, majd Alexander törte meg a csendet. Teljesen jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, de hihetetlenül jól éreztem magamat. Sokat nevettem a hülyéskedéseinken, a csiki-csata alatt, ahol szinte mindig én voltam az áldozat, ő pedig a kínzóm, aki könyörtelenül csikizett a földön fekve. Néha kissé érdekes hangok hagyták el a torkomat, ezért csodálkoztam, hogy az anyja mégsem nyitott ránk.
____________________________________________________________________

Kérdések:
1. Melyik volt a kedvenc momentumotok a fejezetből?
2. Mit gondoltok Nica apjáról? Változott valamit a véleményetek?
3. Kyle most telefonon keresztül vette a bátorságot és kicsit megnyílt Veronicának, ezzel sikerült egy hangyányit közelebb kerülnie hozzátok?
4. Szerintetek Kyle lányos a beszédstílusát tekintve?
5. Alexander? A fejezet elolvasása után milyen gondolatok fogalmazódtak meg bennetek vele kapcsolatban? (Ha valaki rájött volna, hogy kell neki, csak szólok, ő már foglalt és ha jól emlékszem, Alexander 5.0-ig bezárólag az összes.)
6. Ó, és szerintetek jól állna neki egy tízmillió dolláros gyémánt nyakék?
7. Ja, és most majd kicsit felpörögnek az események, hiszen a következő részben fontos események zajlódnak majd le, amik löknek egyet a történeten. Mire tippeltek, mik lesznek ezek? :D

15 megjegyzés:

  1. Szia :)
    Bocsi, de most nincs időm válaszolni a kérdésekre, de annyit elszeretnék mondani, hogy nagyon jó rész lett :) Várom a folytatást, siess :) #Alexander <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Sajnálom, hogy nem tudtál válaszolni a kérdésekre, pedig nagyon kíváncsi lettem volna. :(
      Azért örülök, hogy tetszett, és igyekszem hozni a következő részt. :)

      Törlés
  2. és kb mikor fog jönni a kövi rész?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fogalmam sincs. Szeretném most minden szabad időmet erre fordítani, de sajnos nem tudom, hogy ez mennyi. :/ De tényleg nagyon igyekszem, hogy minél hamarabb elkészüljön. :)

      Törlés
  3. 1. Alex duzzogása mindent vitt
    2. Fejlődik, vagy csak a hoki maniaja miatt lett hirtelen gyerek
    3. Kyle sztem úgy gáz ahogy van. Tiszta papucs. De ezt legalább bevallja
    4. Sztem egyáltalán nem. Nekem nem tűnt fel
    5. Egyre csak jobb. Mindig megtud lepni
    6. Neki minden jól all
    7. Sztem a bulin Nica és Alex végre csokolozni fognak!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      3. Pedig nem akartam, hogy ennyire utáljátok. :/ Remélem, azért majd megszeretitek, mert még szerepelni fog, és sokkal pozitívabb szerepe lesz.
      4. Akkor jó, már megijedtem, hogy megint sikerült túl lányosra alakítanom egy fiút...
      7. Hmm.. majd meglátjuk. :D
      Köszönöm a válaszokat, érdekes volt olvasni, hogy mit gondolsz. :))

      Ölel,
      M. Mircsi

      Törlés
  4. Sziaaa!

    1. Fhúú nem tudom, talán amikor kiderült, hogy a nyakláncot nem Kyle-nak, hanem Xander-nek keszíttette meg amikor kiderült, hogy végleg vége Kyle-al(remélem ez nem is változik :P)
    2. Szerintem tök jó fej, és egyetértek vele, hogy Alexanderrel jó lenne, ha randiznának :'D :3
    3. Nem érdekel, Kyle keressen más csajt, én Nica helyében már csak barátja lennék.
    4. Nem tudom, nekem nem tűnt fel xd
    5. Nekem az elejétől fogva kéne *-* De remélem Nicáé lesz :33 olyan cukik lennének :3. Amúgy imádom, egyik kedvenc karakter(Nica a másik ^^)
    6. Neki minden ;) :'D
    7. Szerintem Alex cuki és összejön Nicával*-* Bár már elejétől kezdve odavagyok Alexért remélem lesz végre valami :33
    #nemérdekelhogyXanderfoglaltakkorisAlexfanvagyok ❤❤❤
    #imádomAlexandert
    #aligváromakövirésztésaszülinapibulit*-*

    xoxo
    Mercédesz :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaa! :D
      1. Gondoltam, hogy valaki a szakítós részt fogja kedvencének írni. Sőt, igazából azt hittem, hogy a legtöbben azt fogják, de ezek szerint Alexander duzzogása a legtöbbeknél mindent vitt. :D
      2. Akkor sikerült elérnem, hogy megkedveljétek. ^^
      3. Nica is így tervezi. :D
      5. Ennek nagyon örülök. ^^
      7. Hááát, majd meglátjuk. :DD
      Köszönöm a válaszokat! <3

      Ölel,
      M. Mircsi

      Törlés
  5. Sziaaa!
    Először is: Régóta követem a blogod de még sosem kommenteltem (azt hiszem :/) De most megteszem. Sokáig borzasztóan elkeseredett voltam Kyle miatt és tüntetőlegesen nem olvastam a blogod, de....ez hülyeség volt. :) Úgy hogy elölről kezdve elolvastam ma az egészet, és igen bevallom hogy ez az egyik kedvenc blogom. Amúgy van valahol egy "Imádom Alexandert klub"? Mert szívesen csatlakoznék hozzá.
    És a kérdéseidre a válaszaim! :)
    1.Alexander duzzogása, vagy is inkább az ahogyan próbáltam "emlékeztetni" Nicát!
    2.Nagyon jó fej, és igaza van Nica és Alexander összeillenek!!!
    3. Nem! Non! Nien! No! Sohaaaaaa! :D Nem érdekel Kyle! Keresse meg a "hercegnőjét" és hagyja békén Nicát meg Alexandert!!!!!
    4. Szerintem nem, de ha az is lenne nem érdekelne :))
    5. ....Alexander, miért is vagy Te Alexander! Na jó, ez hülyeség volt! Imádoooom Alexandert, és sajnos foglalt, pedig a barátomat is eldobnám érte....na jó ez azért túlzás de nem lényeg. Annyira édesek Nicával, ugye összejönnek, mond hogy igen! Pls!!!
    6. Neki még egy hupilila fülbevaló is jó állna :))
    7. Összejön Nica és alexander! *-* Ugye ez? Mon hogy eeez! Kérleeeek!! ****-****
    Várom a köviiit!
    Puszil Dina! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaa! :)
      Én sem emlékszem a nevedre, szóval ha kommenteltél is, az nagyon régen lehetett. De örülök, hogy most megtetted, mert igazán jólesnek a szavaid. Sajnálom, hogy Kyle-lal sikerült elüldöznöm téged, tényleg nem állt szándékomban ilyet tenni. :/ Viszont visszataláltál, aminek nagyon örülök. ^^ Sajnos nincs, pedig én is szívesen belépnék. :(
      1. Nem tudtam, hogy nektek ez ennyire tetszeni fog, de akkor örülhettek, mert még tervezek ilyen részt. ^^
      3. Szegénykém. :"D Nagyon nem szeretheted.
      5. Nem mondok semmit. Minden kiderül hamarosan. :D
      6. Igaz, hehe.
      7. Még mindig csöndben vagyok. :P
      Köszönöm, hogy írtál nekem. <3

      Ölel,
      M. Mircsi

      Törlés
  6. Kedves Mircsi!

    A fejezet valami hihetetlenre sikeredett.Amíg olvastam,nem tudtam a vigyort levakarni az arcomról!
    1.A kedvenc momentum számomra az volt,amikor Nica és az apja az öltözőhöz mentek és autogramot kértek Alextől,és persze az,hogy nem adta ingyen. :D
    2.Szerintem Veronica apja sokat fejlődött,és szuper lenne,ha volna több ilyen apa-lánya pillanat.Nagyon édesek.
    3.Kyle-t eleinte nagyon kedveltem,aztán megutáltam,és most olyan semleges.
    Nem értem mire volt ez jó neki...de mindegy,most azért valamennyit enyhített a helyzetén,de azért még most sem kedvelem...de nem is utálom.! :)
    4.Abszolút nem érzékeltem volna,hogy Kyle beszédstílusa lányos lett volna.
    5.Alexet imádom.Szerintem nagyon édes,még ha néha felveszi azt a semmitmondó állarcát is.Nagyon helyes ahogy a hugával elvan.Nica is szeritem jobban járna vele,mint Kylelal.
    6.Szerintem végre alakulóban lesz Nica és Alex között valami.Végre lehetne már több egy kis puszinál.

    Szóval összeségében imádtam a fejezetet,és alig várom a következőt!!!
    U.I.:Egy újonnan érkezett olvasó!!!
    Puszil Viki! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa! :D
      Olyan jó ezt hallani, soha nem fogom megszokni. ^^
      1. Nekem is azaz egyik kedvencem. :)
      2. Majd még talán lesz benne pár, bár nem tudom, hogy Alexander mennyire engedi, hogy néhány apa-lánya pillanat erejéig ne ő legyen a középpontban. :D
      3. Na, ez már jó jel! :D majd igyekszem kicsit világosabbá tenni nektek, hogy mi sarkallta őt a tettére, illetve egy kis javulást is felfedezhetünk nála, de többet nem mondok. :DD
      4. Akkor megnyugodtam. ^^
      5. Szerintem is nagyon cuki tud lenni, de ezt jobb, ha neki nem mondjuk. :D Háát, majd talán megtudjuk. ^^
      6. Nem tudom, mi számít neked többnek egy kis puszinál, de majd ez is kiderül :D
      Köszönöm a kommentedet. <3
      Ez igazán jólesik, már megyek is írni. :DD

      Ölel,
      M. Mircsi
      U.I.: Remélem, hogy az is maradsz és nem kergetlek el. :D Egyébként Isten hozott itt a blogomon!

      Törlés
  7. Szia, drága Mircsi!
    Először is, borzasztóan sajnálom, hogy még csak most írok. Valahogy elkerülte a figyelmemet a sok friss, magam sem tudom, ez hogyan történhetett. De visszatértem! Tegnap este pedig elolvastam az összes újonnan feltöltött fejezetet, amiket egytől-egyig imádtam.
    Ha nem gond, ezúttal sem válaszolok meg minden kérdést, inkább úgy írok kommentárt,hogy összeszedem a saját gondolataimat.
    Szóval... Alex szülinapja hatalmas esemény. Annak ellenére, milyen népszerű, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ennyien felköszöntik - én naiv. Sokat nevettem azon, hogy megpróbálta felhívni Nica figyelmét erre a "neves" eseményre, bár kissé abszurdnak tartottam a sértettségét, őt magát pedig naivnak, amiért elhitte, hogy a lány nem tudja, milyen nap is az a bizonyos tizenhetedike. Emellett teljes mértékben megértettem, miért nem adta már oda Nica az elején az ajándékot. Hisz előtte osztogatta el másokét! A lány helyében valószínűleg én is ugyanígy reagáltam volna, szóval ez nagyon tetszett. Az pedig, hogy végre találkozhattunk Alex anyukájával.. remélem hamarosan többet is megtudhatunk róla *o*
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!
      Örülök, hogy visszatértél, mert bevallom őszintén, már nagyon hiányoltalak és megijedtem, hogy téged is sikerült elüldöznöm. De akkor megnyugodtam, hogy erről szó sincs. ^^
      Természetesen nem gond, a kérdésekkel is csak a véleményetek megosztására próbállak rávenni titeket, de ha anélkül is megy, én annak csak örülni tudok. :D
      Alexander részéről valóban kicsit naiv gondolat volt, hogy talán a lánynak ennyi utalgatás után sem esett le a szitu, de ő már csak ilyen. Utálja, ha nem kapja meg a kellő figyelmet, és ha ez így történik, akkor minden lépésével azon van, hogy mégis ő kerüljön a figyelem központjába. :D
      Igen, még lesz pár rész, amiben Alexander anyukája is helyet kap. :D
      Köszönöm, hogy utólag is írtál. <3

      Ölel,
      M. Mircsi

      Törlés
  8. Szia! Vár téged egy díj nálam! http://azelatkozotthercegno.blogspot.com

    VálaszTörlés