2015. július 2., csütörtök

Különkiadás

Sziasztok!
Végre sikerült idáig is eljutni, sajnálom, hogy ennyi ideig tartott. Sajnos a bétámnak több elfoglaltsága lett az utóbbi időben, mint amire számítottam, ezért elég későn tudott nekilátni a javításnak. Az meg már csak hab a tortán, hogy nagyon gyengének minősítette, ezért úgy döntöttem, hogy azonnal nekilátok az újraírásának. Hajnali kettőkor sikeresen be is fejeztem, és szerintem nagyon megérte. Alexander lényegesen fiúsabb lett az éjszaka folyamán, illetve a történet is meghosszabbodott 200 szóval, aminek remélem, örültök. :D
Azt még fontos megjegyeznem, hogy ez a kis különkiadás NEM!! része a történetnek, a benne megjelenő események nincsenek kihatással a 21. fejezetre, sem az utána lévőkre. Előfordulnak benne igaz dolgok, amikre a következő fejezetekben szintén lesznek utalások, de NEM!! minden igaz. Ha mondjuk itt Alexander azt mondta volna, hogy minden álma egy kiscicás tetoválás, az nem feltétlenül jelenti, hogy ez így is van, lehet, hogy csak a rész/olvasók kedvéért tettem bele. Szóval, csak óvatosan olvasni, és próbáljatok elvonatkoztatni az eddig megjelent részektől. Köszönöm. Jó olvasást kívánok!

Ölel Titeket,
M. Mircsi


___________________________________________________________________________________________


Különkiadás



Az iskola kapuját támasztva vártam Nicára, miközben a telefonomat nyomkodtam. Azok a barmok már megint egy bulit szerveztek, feltételezem, hogy felszedjenek pár jó csajt. Soha nem értettem, miért jó az, ha leisszák magukat a sárgaföldig, szobára visznek néhány hasonló állapotban lévő lányt, aztán másnap azt sem tudják elmondani, hogy pontosan milyen ruha volt a felsőtestükön -, mert természetesen már a parti elején megválnak tőle, hogy véletlenül se takarja az előnyösebb részüket -, pláne arra, hogy mi történt. Talán sikerült ágyba csalni egy-két bevállalósabb példányt a gyengébbik nemből, talán nem. De ha sikerült is, úgyis elfelejtik, akkor hol marad az élvezet? Pedig ha még nem is az a lényeg, azzal sem tudnak eldicsekedni, hogy ő már megvolt nekik, hiszen arra sem emlékeznek, hogy milyen volt az ágyban, nemhogy az arcára...
Nem terveztem elmenni, valahogy nem hiányzott ez a fajta „élvezet”. Szívesebben vittem ágyba valakit józan állapotban, természetesen minden személyeskedés nélkül, névtelenül. Mármint a csajok részéről, az én kilétemet nem nagyon fedi homály, a legtöbbet már láttak vagy hallottak rólam egyet s mást.
Itt vagyok – zökkentett ki a gondolatmenetemből egy ismerős női hang. Azonnal felkaptam a fejemet és szembe találtam magamat Nicával, ahogy félénk mosolyra húzza az ajkait. A szemem automatikusan végigvezettem rajta, tetőtől talpig. Szokásától eltérően most a feje tetején kontyba fogta a haját, ami egyáltalán nem állt rosszul neki, bár én sokkal jobban bírtam, ha csak egyszerűen kiengedve hagyta barna, hullámos haját. Mindig is a hosszú hajú lányok tetszettek nőies alkattal, a legminimálisabb férfiasság nélkül. A rövid haj nálam egyértelműen kizáró ok volt egy nőnél.
Hogy ment a vizsga? – kérdeztem, amivel sikerült pillanatok alatt letörölnöm a vigyort a képéről, és az ajkait kezdte rágcsálni. Ismertem annyira, hogy tudjam, mit jelent ez, és azt is, hogy a matek nem tartozik az erősségei közé. Nagyon nem.
Inkább ne is beszéljünk róla – tűrt a füle mögé egy rakoncátlan tincset.
Hé, biztos, nem lett olyan rossz – próbáltam vigasztalni és tettem felé egy lépést, hogy megölelhessem, ha szükséges.
Borzalmas lett – rázta meg a fejét és a távolba meredt. Nem tudtam eldönteni, hogy csak a lehetőségeit veszi számba, vagy a könnyeit igyekszik visszaszorítani. Nica mindig erős, független nőnek mutatta magát az embereknek, de ahogy szép lassan összemelegedtünk, levetkőzte ezt az álcáját és engedett betekintést nyerni a gyengébb, érzelmesebb felébe is. Azóta pedig, hogy Kyle az apjához ment, még érzékenyebb lett. Folyton kattogott valamin, de ha rákérdeztem, csak a fejét rázta.
Elég régóta éltem két ellenkező neművel egy fedél alatt, hogy megtanuljam, mi is a teendő egy hisztiroham idején, ezért egyetlen szót sem szólva léptem felé és öleltem át a karjaimmal. Nica ellenkezés nélkül hagyta, hogy a mellkasomra vonjam.
Az első két feladatot szerintem életemben nem láttam, fogalmam sem volt, hogy mihez kéne kezdenem. – Szaggatottan beszélt, folyamatosan nagy levegőt vett, hogy megelőzze a sírást. Próbáltam segíteni rajta; az arcát simogatta, puszit adtam a hajába és még a szorosabban öleltem magamhoz.
Semmi baj, majd kijavítod – nyugtattam. – Fogadok, hogy Angel is nagyon szívesen segítene neked.
Pedig annyira készültem, jól akartam megírni, végre rendesen akartam teljesíteni – hüppögött, egyre közelebb állt ahhoz, hogy elbőgje magát. – Miért va-gyok i-ilyen sze-szeren-csétlen?
Nehéz időszakon mész keresztül, teljesen természetes, hogy nem tudsz mindent megvalósítani. Holnap túl leszel az utolsó vizsgáidon, aztán kezdődik a téli szünet, egy csomót bulizunk, én becsajozok, te bepasizol, túl leszel Kyle-on, és a szerencsétlenségeid is megszűnnek, ezt garantálom.
Bi-biztos?
Rosszallóan megráztam a fejem, amiért kételkedett a szavamban. – Mindig igazam van vagy mindig igazam van? – tettem fel a nevetséges kérdést halál komolyan, amivel sikerült egy apró mosolyt csalnom a hidegtől enyhén kicsípett arcára.
Mindig igazad van – felelte.
Helyes. Na, most nyomás, mert Ani ránk vár! – fordítottam meg és a fenekét óvatosan megpaskolva ösztönöztem mozgásra. Játékosan rácsapott a kezemre, de azért megindult az autója felé.
A motorom már napokkal ezelőtt szabadnapot vett ki, ezért rá voltam szorulva mások járműveire, ami még nem is lett volna akkora probléma, hiszen a haverokkal soha nem árt néhány plusz óra, de az iskola bátrabb libái valamiért azt feltételezték, hogy a kétkerekűm nélkül olyan vagyok, mint egy elveszett kiskutya, ezért lépten-nyomon arra voltam kényszerülve, hogy tudassam velük, nincs szükségem fuvarra, egyedül is képes vagyok hazajutni.
Örömmel láttam, hogy valamennyire sikerült Nicát megnyugtatnom, ezért nem vezetett olyan feszülten, bár még így is szorosan markolta a kormányt, de ezt betudtam annak, hogy csak nemrég kezdett el vezetni, és még nem szokta meg a helyzetet.
December lévén elég hideg volt a levegő, az ember nem tudott levegőt venni úgy, hogy az ne látszódjon. Nica összehúzta magán a kabátját és megszaporázott léptekkel igyekezett az óvoda bejárata felé, én pedig csendben követtem. Ha rákérdezett volna, biztosan nem vallottam volna be, de fáztam, még az eddig kellemesen melegnek bizonyult dzsekim ellenére is.
A húgommal gyakran voltak nézeteltéréseink, főleg mert családi vonásként ő is örökölte az erős féltékenységet, ezért állandóan azon volt, hogy vele foglalkozzak és egyáltalán nem érdekelte, hogy éppen egy egészen szemrevaló teremtéssel beszélgettem vagy csak valami hasonlóan halaszthatatlan tevékenységet végeztem, pontosan evégett szerveztem mindig úgy a dolgaimat, hogy amikor társaságom van, ő ne legyen velem. Meg sem lepődtem, amikor az apró kislány a lábamba kapaszkodva üdvözölt.
Szia, kislány – emeltem fel a csöppséget, aki kacagni kezdett ezen.
Gyere játszani! – nézett rám azokkal a csillogó szemeivel. Már előre féltem attól a naptól, amikor felnő, és fiúk ezrei fognak olvadozni tőle.
Válasz helyett kérdőn Nicára emeltem a tekintetemet, aki nem túl sok kedvvel kémlelte a vidám gyereksereget, majd felnézve rám nemlegesen intett a fejével.
Most nincs kedvem, inkább hazamennék – felelte, és tett egy lépést az ajtó irányába, de megállítottam.
Mit szólnál, ha elmennénk forrócsokizni? Csak mi hárman. Na? – ajánlottam fel és megvillantottam az egyik legcsábosabb mosolyomat. Őszintén reméltem, hogy elfogadj az ajánlatot, ugyanis, ha be akarom tartani a szavamat –, márpedig én beszoktam –, akkor ideje elkezdeni kiverni a fejéből azt a barmot, úgy pedig nem fog menni, hogy ő közben begubózik.
Tényleg szeretnék hazamenni – pásztázta a földet. – Fáradt vagyok, ez a vizsga teljesen leszívta minden energiámat, de szívesen hazaviszlek titeket.
Az álla alá nyúltam, hogy megemeljem a fejét, és a szemébe tudjak nézni. Az ő szemei is csillogtak, csak Anivel ellentétben az övéi nem a boldogságtól. Ne, ne, ne! Ne ess vissza megint!
Nem szeretném, hogy egyedül legyél – vallottam be és közben próbáltam hatni rá.
Akkor gyertek át – ajánlotta fel. – Csak szeretnék otthon lenni.
Rendben. Vagyis, hogyha... hogyha nem zavarunk, akkor oké. És nem szeretném, ha apád dobna ki. – Kyle mesélt az incidensükről az apjával. Nem mondom, hogy féltem tőle, de nem lett volna ínyemre hasonló helyzetbe kerülni.
Ne aggódj, ő csak este későn ér haza – húzta halvány mosolyra az ajkait.
Jól van, akkor menjünk – egyeztem bele. Még mielőtt kiléptünk volna az ajtón, intettem az óvónőknek, akik csak egy biccentéssel reagáltak. Nem rajongtam az ötletért, hogy hozzá menjünk, nem akartam, hogy Anit ismét elkapja a féltékenységi-láz, amivel abban a helyzetben nem nagyon tudtam volna mit kezdeni. Ha forrócsokizni megyünk akkor legalább egy bögre édes löttyel lekötötte volna magát, amíg én Nicával beszélgetek, de így... Belegondolni se mertem, mi lesz, ha hisztizni fog.
Akkor most Nicához megyünk? – kérdezte Ani a kezemet fogva, mikor kiléptünk a kapun.
Igen, beugrunk hozzá egy kicsit, hogy ne legyen egyedül, úgyhogy viselkedj – utaltam a hisztériázásaira, amiket időnként le szokott vágni.
De jó! És akkor tudunk játszani papás-mamásat. Meg mesét olvasunk, bújócskázunk, és fogócskázunk, és... – sorolta lelkesen.
Nem, most nem fogunk játszani. Nica fáradt, hagyjuk pihenni, jó?
Jó, de akkor mit csinálunk?
Majd kitaláljuk – csatoltam be az övét, aztán rázártam az ajtót, és megkerülve a kocsit, én is beszálltam az anyósülésre.
Nem muszáj jönnötök, én tényleg elleszek egyedül is – bizonygatta, de továbbra is ragaszkodtam hozzá, hogy mi is ott legyünk vele.
Mi is megleszünk, ne aggódj. – Nem válaszolt, előre fordította a fejét, de láttam, hogy egy apró mosolyra húzza ajkait.
És mi történt ma az oviban? – tornászta feljebb magát az ülésén, hogy a visszapillantóban megtalálja a hátul ülő kislány tekintetét.
Jacob beteg lett – kezdett el lelkesen mesélni. – Az óvónéni azt mondta, hogy megfázott, ezért egész héten nem fog oviba jönni. És írtam neki egy levelet... vagyis az ovónéni írta, én csak diktáltam, hogy mit. Meg rajzoltam is, és azt mondta az óvónéni, hogy elviszi neki, mert ha meglátja, akkor biztos, rögtön meg fog gyógyulni. És az nagyon jó lenne, mert akkor megint tudnánk olyan pörgőset játszani, és akkor biztos, hogy én nyernék.
Igen?
Igen, mert tegnap győzött. – Nica mosolyogva hallgatta Ani beszámolóját, miközben vezetett. Anit nem sok ismerősömnek szoktam bemutatni, és valójában nem is az a közvetlen gyerek, de a Nicával meglepően jól kijött. Ez kicsit megnyugtatott és reménykedni kezdtem, hogy akkor nem kell semmilyen kellemetlen szituációba kerülnöm miatta.
Nem akartam megzavarni a beszélgetésüket, ezért csendben ültem az anyósülésen és hallgattam őket. Még a ház előtt leparkolva sem éreztem késztetést, hogy közéjük álljak, így csak szép komótosan tápászkodtam ki a kocsiból, hagytam, hogy Nica segítse ki a kislányt és kísérje be az épületbe. Az előszobában Nica megmutatta hova tehetjük a kabátjainkat. Ani még egy külön fogast is kapott, ami éppen az ő magasságának volt megfelelő. Nica azt mondta, hogy még neki csináltatta az apja, amikor annyi idős lehetett, mint a húgom, mert elege volt abból, hogy állandóan fel kellett állnia, hogy segítsen a lányának felakasztani a dzsekijét. Ezután körbevezetett minket a házban, minden helyiséghez fűzött néhány szót, megmutatta Annice-nek a legjobb bújóhelyeket, ahol biztosan soha senki nem találná meg egy bújócska során. Mosolyogva figyeltem, ahogy mindent megmutat, és magyarázás közben enyhén gesztikulál. A szavai egy idő után nem jutottak el a fülemig, teljesen lekötöttek azok az apróságok, amiket eddig nem vettem észre rajta. Beszéd közben néha rá-rá mutatott tárgyakra, és ilyenkor hüvelyujját érdekes mód nem hajlított be teljesen a többi ujja mellé, így úgy tűnt, mintha mindig pisztolyt szegezett volna a dolgokra. Ritkán pillantott rám, főleg a húgommal kommunikált, de ha találkozott is a tekintetünk, szinte rögtön el is kapta, és zavarában a füle mögé tűrte a tincseit, mintha azok nem lennének már régen ott. Nem bírtam ezt vigyorgás nélkül hagyni, ezért a körút alatt végig felfelé görbült szájjal mentem utánuk. Mindig is szerettem, hogy képes vagyok ilyen hatással lenni a nőkre, de Nicánál eddig teljesen hatástalannak tűnt minden fegyverem. Egészen mostanáig.
És, hát, ez lenne az én szobám – nyitott be egy újabb fehér ajtós helyiségbe az emeleten, mire látszott Annice-en a lelkesedés, és már alig várta, hogy bemehessen és előszedje a játékokat. Ez már nekem is jobban felkeltette az érdeklődésemet, kíváncsi voltam, hogy milyen szobája lehet egy ilyen lánynak, hogy mennyi titkot rejteget ott még.
Belépve szinte ugyanaz fogadott, mint ami az egész házat jellemezte. Makulátlan rend, fehér falak rajta babarózsaszín tapétacsíkkal körülbelül derék magasságban. Valószínűleg azóta nem lett újrafestve a szoba, hogy Nica kislányként megkapta. A bútorok szintén fehér színben pompáztak rajtuk megannyi szőke játékbabával, apró rózsaszín mütyürökkel, amikről fogalmam sincs, mikre valók. A franciaágya közvetlen az ajtó mellett volt elhelyezve, gondosan le volt takarva egy fehér, rózsaszínmintás ágytakaróval. Minden a helyén volt, még az íróasztalán sem árválkodott semmi, még egyetlen toll vagy ceruza sem.
Aszta! Te itt élsz? – húztam össze a szemöldökömet miközben közelebb sétáltam az egyik polchoz, hogy levegyek egy könyvet, és meg sem lepődtem, hogy egy mesekönyvet tartottam a kezemben. – Neked is van húgod? – fordultam szembe vele felmutatva a talált tárgyat.
Nem – nevetett fel. – Nincsen. Csak nem akartam megválni a régi holmijaimtól.
Játszhatok vele? – mutogatott Ani egy babára, ami az egyik komód tetején mosolygott. Nica szó nélkül, kedvesen mosolyogva vette le neki, és adta a kezébe, hogy játszhasson vele. A kislány nevetve mászott fel az ágyra, és kezdett beszélni a babához.
Ani, nem hiszem... – szóltam volna rá, amiért kérés nélkül ment oda, ahova nem lett volna szabad és gyűrte össze a szépen hagyott ágyneműt.
Hagyjad – szakított félbe a mellettem álló lány.
De nem szeretnél pihenni? – kérdeztem és visszatettem a könyvet oda, ahonnan levettem. Nem felelt, megkerülte az ágyat és lefeküdt a szőnyegre, ami a játszósarokban lett leterítve valószínűleg, hogy ne a hideg földön játsszon, amikor még kicsit volt. – Nehogy már a földön feküdj, Ani is tud ott játszani – ültem le mellé, és akaratom ellenére is végigvezettem rajta a szememet. Nem tagadom, igazán tetszett, amit láttam, és ha most nem róla lett volna szó, és nincs itt a húgom, talán még be is próbálkoztam volna nála.
Az arcához érve észrevettem, hogy engem vizslat azokkal a gyönyörű szép kék szemeivel. Nem, egészen biztosan bepróbálkoznék nála.
Miért bámulsz? – ült fel ingerülten és átkulcsolta a felhúzott térdeit, majd beletemette az arcát, hogy minél kevesebbet láthassak belőle.
Mert fiú vagyok, te meg egy szép lány?
És a haverod barátnője – egészített ki, amitől felszaladt a szemöldököm.
Hogy jön ez ide?
Ne nézz rám úgy, mintha menten le akarnál teperni, miközben a haverod barátnője vagyok! – szidott le és mérgesen nézett rám.
Nem is néztem rád úgy – tiltakoztam.
Dehogynem. Láttam.
Jó, de ha így odafekszel egy fiú elé, ne is várj mást! – védekeztem, és átkoztam magam, amiért nem tudtam megálljt parancsolni a szememnek, bár igazából nem is akartam. – Meg egyébként sem vagy már a barátnője. Tudtommal az időkérés majdnem egyenlő a szakítással, csak annyi a különbség, hogy hiú reményeket ébreszt a másik félben – vágtam oda mérgemben. Kicsit erős volt, és nem is értem, miért mondtam.
Seggfej – suttogta, hogy az ágyon játszó kislány ne hallja meg. Felállt és az ajtó felé sétált, hogy elhagyja a szobát. Gyorsan utána siettem, de még az ajtófélfába kapaszkodva visszahúztam magam és Anira néztem.
Mindjárt visszajövünk, addig viselkedj! – Alig hagyták el a szavak a számat, de már ott sem voltam, tekintetemmel Nicát kerestem. Épphogy sikerült elcsípnem, ahogy a kontya eltűnik a lépcsőn, ezért sietősen utána mentem, de csak a nappaliban sikerült utolérnem. – Nica, várj már meg!
Minek? – fordult meg váratlanul. Döbbenten vettem észre, hogy könnyes a szeme. – Hogy a fejemhez vágd, amit már úgyis tudok? Hogy Kyle hazajön és semmit nem fog akarni tőlem? Tudom, te barom! – kiabálta és dühében rávágott a mellkasomra. Nem fájt, nem volt elég erős ahhoz, de így el tudtam kapni a kezét, és beleránthattam a karjaim közé. Először el akarta lökni magát tőlem, de nem engedtem, ezért belenyugodott, és hagyta, hogy a kezemmel fel-le járjak a hátán. Az államat megtámasztottam a feje búbján és a szabad kezemmel szorosabban húztam magamhoz. Mondhattam volna neki, hogy nem igaz, amit állít, de nem tettem. Én is pontosan így gondoltam.
És tudod, mi fáj a legjobban? – szipogta, de meg sem várva a válaszomat folytatta. – Hogy én sem akarok már tőle semmit. – Meglepettségemben megállt a kezem, amivel nyugtatni próbáltam. – Az a legrosszabb, hogy nem is szeretem úgy, ahogy gondoltam. Azt hittem, hogy sokáig együtt leszünk, hogy majd mindent együtt csinálunk, boldogok leszünk, és ő lesz az első és utolsó szerelmem. De... de nem is akarom ezt. Nem vele.
Jól van, semmi baj – csitítgattam. Próbáltam együtt érezni vele, vagy legalább úgy tenni, mint aki átérzi a helyzetét, de képtelen voltam levakarni a mosolyt az arcomról, ezért inkább a hajába temettem, hogy ne tűnjön fel neki. – Előfordul az ilyesmi, ő az első szerelmed, soha nem fogod elfelejteni, de el kell engedned. Semmi baj nincs azzal, ha megteszed. Majd beleszeretsz valaki másba, és egyszer megtalálod az igazit is. – Kezdtem egyre hülyébben érezni magam az miatt, hogy mellette folyamatosan mindenféle nyálas szövegek hagyják el a számat. De ismertem annyira, hogy tudjam, neki erre van szüksége ahhoz, hogy megvigasztalódjon, ezért a kedvéért megtettem újra és újra.
Neked sikerült elengedned? – nézett fel rám könnyes szemeivel, amitől azonnal lehervadt a mosolyom. Eszembe jutott az első igaz szerelmem.
Igen – leheltem egy bólintás közepette. – Soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint őt, de igen, elengedtem.
Akkor...akkor én is elengedem – fúrta arcát ismét a mellkasomba.
Az idilli pillanatot a húgom vékonyka hangja szakította félbe, ahogy bizonytalanul kiabálta a nevemet a lépcső tetejéről. Még mielőtt elengedtem volna, nyomta egy puszit a lány homlokára a karjaimban, aztán az előszobába sétáltam.
Mit szeretnél? – kérdeztem elég hagosan ahhoz, hogy meghallja a magasságkülönbség ellenére is.
Pisilni kell – állt egyik lábáról a másikra.
Majd én segítek. – Nica megtörölte az arcát és egy kedves mosolyt erőltetve rá ment fel a kislányhoz. Követtem őket egy darabig, majd amikor eltűntek a mosdó ajtaja mögött, én visszamentem Nica szobájába és elterültem a szőnyegen, ahol néhány perce még ő feküdt. Lehunyt szemmel vártam rájuk, de idő közben teljesen észrevétlenül belelopódzott a gondolataimba a lány barna, hullámos hajával és gyönyörű mosolyával. Eltöprengtem a kapcsolatunkon, a beszélgetéseinken, mindenen. Azelőtt nem agyaltam ilyesmiken, teljesen természetesnek vettem, hogy lányok vannak körülöttem, de ebben a pillanatban rájöttem, hogy az teljesen más, amikor Nica van mellettem. Az olyan... jó. Bevillantak a képek, amikor a húgommal kézen fogva lépkednek előttem, miközben felszabadultan beszélgetnek. A kislány egyszer sem keresett a tekintetével, nem futott hozzám, hogy védjem meg, ahogy mással tette volna. Még ő is látta, érezte, hogy Nica különleges, nem olyan, mint a többi lány. Más.
Teljesen váratlan pillanatban egy erős nyomást kezdtem érezni a hasamon, ezért reflexszerűen összerándultam és odakaptam, mire Ani hangosan nevetni kezdett.
Istenem! – kapott Nica a szájához ijedtében. – Jól vagy? – Aggódva guggolt le mellém.
Ne aggódj, semmi bajom, gyakran csinálja ezt – néztem a jól szórakozó lányra. – Bár ettől még fáj, úgyhogy ne csináld többet, jó?
Bocsi – mondta bűnbánóan, de tudtam, hogy igazából nem is sajnálja, és a következő adandó alkalommal megint ugrani fog.
Nica is mellénk telepedett, de látszott rajta, hogy kerüli a tekintetemet. Vajon ő is gondolkodott kettőnkön? Óvatosan belecsíptem az arcába, mire rám emelte a szemeit. Elmosolyodtam, és felemeltem a kezemet ezzel jelezve, hogy bújjon hozzám. Ellenkezés nélkül tette, amit kértem, ráhajtotta a fejét a vállamra és összemosolygott a mellkasomon fekvő húgommal. Erősen magamhoz húztam és jól megszorongattam őket.
Alex – nevetett a lány a mellkasomon.
Mi az? Nem szeretgethetlek meg titeket?
Nem! – vágta rá kapásból.
Jó, akkor nem – engedtem el őket, és sértődötten elfordítottam a fejemet, így pont beláttam az ágy alá. Magamon éreztem Nica pillantását, ezért visszanéztem rá. Valóban engem figyelt. A fejemmel közelebb helyezkedtem hozzá, az orrunk csaknem összeért. – Téged sem? – kérdeztem, amivel csak azt értem el, hogy lesütötte a szemét. A kezemmel, amivel őt öleltem, az álla alá nyúltam és megemeltem, hogy ismét a szemembe nézzen. – Hmm? – Az orromat hozzádörgöltem az övéhez, ezzel sikeresen mosolygásra késztetve őt. A tenyerét az arcomra vezette és hüvelyujjával végigsimított az ajkaimon, mire egy puszit hintettem rá. Közelebb húztam magamhoz, így sikerült elérnem, hogy ajkaink összeérjenek, és egy gyengéd csókot leheltem az övéire. Arra számítottam, hogy majd elhúzódik, de nem tette, helyette visszacsókolt. Felbátorodtam a reakciójától, ezért megengedtem magamnak még egy csókot, aztán még egyet. Nem is akartam elengedni, de kezét a mellkasomra vezette, és enyhén eltolta magát tőlem, ezzel tudtomra adva, hogy elég volt. Engedelmesen eleget tettem a kérésének, de a szememet nem vettem le róla. Megbánást kerestem az arcán, de sehol nem találtam, csak a szokásos pír öntötte el, ahogy észrevette a rajtam pihenő kislányt. Én is ráemeltem a tekintetemet, ő pedig kíváncsian méregetett minket. Fogalmam sem volt arról, hogy látott-e már valaha valakiket csókolózni, de az biztos, hogy sok vele egyidős gyerekkel ellentétben, nem tűnt úgy, mintha undorodna.
Akkor te tényleg nem Alex barátnője vagy? – kérdezte Nicát. Felhúztam a szemöldökömet, úgy hangzott, mintha már egy megkapott válaszára kérdezett volna vissza. Lemaradtam volna valamiről?
Hát, én... – Bizonytalanul nézett felém, mire csak aprót bólintottam, hogy tudja, nekem egyáltalán nincs ellenemre a dolog. – De, az vagyok.

14 megjegyzés:

  1. Most tènyleg itt kezdtem el sírniiiiii.
    Vègre már:'''')
    Ez olyan aranyos volt!
    Egyemmeeeeeg<33
    Awwww. :')
    Ölelééés<3
    ~Hann

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, annyira orulok, hogy tetszett. Igyekeztem a kedvetekben jarni, es ezek szerint sikerult is. ^^
      De azert bevallom, nekem is jol esett vegre leirni. :"D

      Oleleees. <33
      Mircsi

      Törlés
  2. Mircsi, amit az elején írtál... az alapján nem csak álmodja Alex? :D Őszintén, mert mérges leszek :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Alice, dejo teged is latni itt. :D
      Nem, ez nem alom volt, csak egy olyan resz, amiben igyekeztem beleirni mindent, amit szerettetek volna (nem tudom, tudsz-e rola, de facebook csoportban lehetett irni). Szoval tenyleg nem sok koze van az eredeti tortenethez es ezt szerettem volna tisztazni. :)

      Olel,
      M. Mircsi

      Törlés
    2. Ó, nem láttam a csoportban, de hidd el, be voltam szarva, hogy akkor ez most mi :D

      Törlés
    3. Jaj, nem akartalak megijeszteni vagy ilyesmi. :")

      Törlés
  3. Awww! Ez tisztára cuki! Kár, hogy nem a történet része... Mondjuk, akkor túl hamar történne mindez... Inkább kivárom, mig tényleg összejönnek :D :) De ettől függetlenül imádtam! ♥ ♥ ♥ xoxo IL

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. U, de imadlak titeket. <3 ^^
      Mindig sikerul megnyugtatnotok, amikor ketelkedek magamban. Nagyon halas vagyok a kommentedert, nem is tudod, mennyit segitettel vele (akarcsak a tobbiek, termeszetesen :D)

      Olel,
      M. Mircsi

      Törlés
  4. Istenem hogy én mennyire imádom az irásodat!Komolyan,szerintem ez már bűn,hogy valaki ennyire jól tudjon írni...
    Nagyon örültem ennek a kis külön kiadásnak^^...Annyira aranyos volt^^
    Nagyon nagyon nagy virtuális ölelést küldök!:)) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. El sem hiszed, hogy ez mennyire jólesett! Nagyon szépen köszönöm a dicséretet, most aztán feldobtad a napomat, azt elhiheted! :D
      Vissza megy az ölelés. <3 ^^

      Törlés
  5. Drága Mircsi!
    Bevallom, amikor olvastam, hogy ennek semmi köze a történethez, mármint azon kívül, hogy ugyanazok a szereplők, el sem akartam olvasni.. a hosszát nézegettem, meg az utolsó sort, hogy vajon most akkor ez jó vagy sem?! Végül örülök, hogy nekikezdtem, mert nagyon aranyos jeleneteknek lehettem tanúja. Igazából sosem gondoltam volna, hogy Ani hisztis, ha nem említetted volna Alex gondolataiban, eszembe sem jutott volna, hogy ennyire imádja a figyelmet, pedig melyik gyerek ne szeretné?! És a vége... cukorfalatok!
    Kellemes nyarat!
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!
      Igazából én sem vagyok híve nagyon a különkiadásoknak, csak akkor szoktam elolvasni őket, ha tényleg nincsen más és már nem bírom ki. De örülök, hogy végül te is rávetted magad, annak meg még jobban, hogy tetszett is. ^^
      Hát, igen, róluk még nem sok minden derült ki ez eredeti történetben, de hamarosan egyre többet tudhatunk meg róluk is. :D

      Ölel,
      M. Mircsi

      Törlés
  6. Váá nagyon jó lett ez a különkiadás Mircsii! :3
    Nagyon szeretem, ahogy írsz, alig várom a rendes történet kövi részét *-* Komolyan mikkooor lesz kééész? Nagyon el szeretném már olvasnii*-*
    Puszi
    Mercédesz <3
    Ui.: Várom a 21. Fejezetet!! :3
    Ui.2: szeretem Alexander-t :3 *-*
    #nagyonjókülönkiadáslettezmircsi
    #jónyaratdenefelejtselminketse ❤❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett! ^^
      Mázlid van, mert pont ma került fel, bár gondolom ez mostanra már neked is feltűnt. :D

      Ölel,
      Mircsi

      Törlés