Huszonegyedik fejezet

Sziasztok!

Éééés... meghoztam a részt. Megint késtem egy napot, bár gondolom, ezt már megszoktátok. :"D Azért a facebook csoportosokat sikerült kicsit kiengesztelnem egy Alexanderes részlettel, ezért ők tudtommal nem haragszanak. Nagyon remélem, hogy a mások sem, mert nem az én hibám volt - a bétáimé sem, természetesen -, egyszerűen csak így alakult. Sajnálom.
Mától kezdve szeretnék valamilyen rendszerességet belevinni a fejezetek közzétételébe, ezért úgy tervezem, hogy innentől minden héten vasárnap kaptok egy részt. Ez nem olyan hosszú idő, de van rá esély, hogy nem fogok késni azzal az indokkal, hogy nem sikerült befejeznem. Közben szeretném az első részeket újraolvasni, átírni, ilyesmik. Erről persze majd értesítelek titeket a facebook csoportban, ha esetleg valakinek lenne kedve az új változatokat is elolvasni, akkor tudja, mikor, hol járok, és lássátok, hogy azért csinálok is valamit.
Na, nem is húznám tovább a szót, jó olvasást!

Ölel Titeket,

M. Mircsi

___________________________________________________________________________________________

Huszonegyedik fejezet

„Az életben tényleg a család a legfontosabb. Vannak napok,
amikor imádjuk őket, máskor szeretnénk titkos árvák lenni,
de végül is ők azok, akikhez mindig hazatalálhatsz.”

Szex és New York c. film

– Istenem! – ujjongott Angelina a kapujukban állva, miközben a bordó csodát nézte. – Ez gyönyörű! Tudtam, hogy bízhatok az ízlésedben – mosolygott szüntelenül. Nekem is egy levakarhatatlan vigyor húzódott az arcomon.

Alig kaptam meg néhány órája ezt az autót, de már olyan emlék kötött hozzá, ami minden egyes alkalommal képes volt belopnia magát a gondolataimba, és felvidítani, valahányszor csak rápillantottam. Igaz, hogy sokáig kellett apának győzködnie, hogy hajlandó legyek vele kocsit venni, de ha tudom, hogy ennyire jó lesz, már az elején beadtam volna a derekam.

– Jobb lesz, ha megyünk. Hamarosan vége az edzésnek, és a barom még képes ott hagyni – zökkentett ki Angel a gondolatmenetemből, majd beült az anyósülésre, ahol természetesen az első dolga volt lehajtani a szemellenzőt, hogy megvizsgálja a sminkjét a kis tükörben.

Fejcsóválva ültem be mellé én is, és beindítottam a motort.

– De ugye tudsz vezetni? Nem halunk meg? – kérdőjelezte meg a vezetési képességeimet, mire csak egy mérges tekintettel reagáltam. – Jól van, nyugi, csak megkérdeztem. Tudod, biztos, ami biztos – emelte fel védekezően a kezét.

Nem akartam bevallani neki, de a kérdésében azért volt valami, mert ahogy apa is megjegyezte, tényleg elég régen volt már, hogy volán mögött ültem, ezért kicsit fel kellett frissítenem a tudásomat. Az út során néha előfordult, hogy teljesen véletlenül bekapcsoltam az ablaktörlőt, és bárhogy nyomkodtam a gombokat, cibáltam a karokat, sehogy sem akart leállni. Ezen barátnőm jót szórakozott, én pedig kezdtem egyre idegesebb lenni, amikor utolsó kétségbeesésemben az ellenkező irányba húztam a kart, mint eddig, minek következtében az ide-oda mozgó törlők végre megálltak.

Elég bizonytalan voltam magamban, habár anno még a vizsgán nagyon jó eredményeket értem el, ezért a vizsgáztatóm nyugodt szívvel engedélyezte a jogosítványomat. Mondjuk, azóta már jócskán eltelt pár hónap, amit szinte nulla vezetéssel töltöttem, mert egyszerűen nem volt szükségem rá, meg esélyem se, mivel mindig foglaltak voltak az autók. Azért büszke voltam magamra, amiért sikerült vennem az elém kerülő akadályokat; a piros lámpáknál mindig időben megálltam, a sebességhatárt egyszer sem léptem túl, és még a parkolás is tökéletesen ment.

– Köszönöm Istenem! – Angel szokásához híven túldramatizálta a dolgot, ezért az égre nézve tárta szét karjait, hálát adva az égnek, hogy biztonságban megérkeztünk.

– Azért ennyire nem volt rossz.

– Nézzétek, kik vannak itt! – kiabálta egy hang a közelünkben, mire mindketten az irányába kaptuk a fejünket. A hokisok álltak egy nagyobb csoportba tömörülve az aréna bejárata előtt, és amint megláttak minket néhányan integetni kezdtek. Angel persze rögtön visszaintett nekik egy csábos mosollyal az arcán, és megindult feléjük.

– Angel – szóltam utána. – Én nem megyek oda. Jó szórakozást nektek, és ne keveredj bajba!

Megértően bólintott, hiszen látta, hogy Kyle is ott van a társaságban, ezért nem kérte tőlem, hogy menjek oda vele, ahogy normál esetben tette volna.

– Majd írok, ha hazaértem.

Még mielőtt visszaszálltam volna a kocsiba, intettem a srácoknak köszönés gyanánt, de valószínűleg nem tudták hová tenni, mert viszonzás helyett csak értetlenül álltak és figyeltek az irányomba. Nem törődve velük tolattam ki a parkolóból, és indultam volna haza, de elhaladva mellettük, az egyik vörös hajú fiú kapálózni kezdett a levegőben és megindult felém. Nem tudtam, mit akarhat tőlem, mindenesetre megálltam és lehúztam az ablakot, hogy értsem, mit mond.

– Nem érsz rá esetleg egy kicsit? – kérdezte az ablakon behajolva. – Sajnos a fuvarozónk lebetegedett és nem férünk be egy járgányba. Nem tudnál eldobni néhányunkat?

– De, azt hiszem – feleltem bizonytalanul. A srác amint kimondtam, intett a többieknek, hogy jöhetnek, sikerült fuvart szereznie. Elindult felénk három srác, köztük Alexander is, míg a vörös beült mellém a járműbe.

– Nagyon köszönjük, megmentettél minket egy órás buszozgatástól – küldött felém egy mosolyt.

– Semmiség.

– Egyébként Mike vagyok – nyújtotta a kezét. Néhány pillanatos hezitálás után belehelyeztem az enyémet a tenyerébe és kézrázás közben bemutatkoztam én is. – Örülök, hogy megismerhetlek. Ők itt mögöttem pedig Tom, Louis és gondolom, Alexandert már ismered – mutatott be a többieknek is.

– Sziasztok – néztem hátra a visszapillantó tükörben, hogy jobban szemügyre vegyem őket. Tom jobboldalon ült az ablaknál, hosszú szőkésbarna haja enyhén a szemébe lógott, de már megszokhatta, mert nem úgy tűnt, mint akit zavarja a látásban. Átlagos srácnak tűnt, csak úgy mint a mellette ülő Louis, akinek kicsit sötétebb, rövidre vágott haja volt.

A pillantásom lassan Alexanderre tévedt, aki lazán ült mögöttem kibámulva az ablakon. Megérezhette, hogy nézem, mert előre fordult, és tekintetünk találkozott a tükörben. Hirtelen bűnösnek éreztem magam, amiért rajtakapott, de érthető, hiszen már az első közös esténken tudtomra adta, hogy nem szereti, ha bámulják.

Ám ahelyett, hogy szokásához híven megemelte volna az egyik szemöldökét, mosolyra húzta a száját, amitől csak még jobban zavarba jöttem. Elkaptam a tekintetemet róla, és kikanyarodtam arra az útra, amerre Mike mondta.

– Nem is említetted, hogy kocsit veszel. – Éreztem, ahogy a srác mögöttem belekapaszkodik az ülésembe, hogy közelebb húzza magát hozzám.

– Én is csak ma reggel tudtam meg, és tekintettel arra, hogy ma nem beszélgettünk valami sokat, nem tudtam mikor elmondani – feleltem, és megengedtem magamnak egy pillantást rá a tükörben. Még mindig mosolyogva nézett, ami engem is arra késztetett.

– Egy iskolába jártok, igaz? – szólt bele a beszélgetésünkbe Mike.

– Igen – bólintottam.

– Nagyon jó sulitok van, tele van jó arcokkal. Nekünk is oda kellett volna mennünk – sajnálkozott hátra pillantva a fiúkra.

– Ja – reagálta le Louis röviden, míg Tom csak bólintott. Nem túl beszédesek.

– A tiétek sem lehet olyan rossz. – A kijelentésemen szinte egyszerre nevettek fel.

– Hidd el, az az iskola maga a pokol – tájékoztatott Tom. – Mindenki eminens tanuló, és számunkra elérhetetlen álmaik vannak. Mi vagyunk az iskola szégyenei, a hülye sportolók.

– Ja, nem is értem, mit keresünk mi ott – értett egyet Louis.

– A szüleink oda küldtek – világosította fel Mike. Nem tudtam erre mit mondani, rossz lehet nekik, hogy ennyire kilógnak a sorból.

– Nem olyan rossz, mint ahogy elmondják, ne sajnáld őket – mondta Alexander. – Ahhoz képest, hogy mennyire szar sulijuk van, elég sokat mesélnek róla.

– Jó, tényleg történnek azért érdekes dolgok – vallotta be Mike. – Ma például nagyon vicces volt az ebéd, mert két csaj teljesen összebalhézott – kezdte mesélni. Az osztálytársai néha kijavították vagy hozzátettek momentumokat a történethez, amiket a vörös kifelejtett, míg mi Alexanderrel csak csendben hallgattuk őket. Időközben visszadőlt, hogy egy kényelmesebb pozíciót vegyen fel, és habár így már nem érezhettem a közelségét, a pillantásunk össze-összetalálkozott a visszapillantóban.

– Na, itt is volnánk. Oda akár be is állhatsz – mutatott Mike egy üresen álló parkolóhelyre.

Kicsit később értünk a szórakozóhelyre, mint kellett volna, de a vörös srác annyira belefeledkezett a mesélésbe, hogy nem szólt az egyik kereszteződésnél, hogy forduljak le, így kicsit eltévedtünk, és eltartott egy darabig, míg megtaláltuk a helyes irányt.

A srácok egyesével kikászálódtak a kocsiból, én pedig úgy terveztem, hogy intek nekik egyet, aztán lelépek, de ők ezt nem így gondolták, ezért az ajtóm ki is nyílt mellettem, és Alexander nyújtotta felém a kezét, hogy kisegítsen a járműből.

– Legalább rendesen köszönjetek el egymástól – mondta, mikor látta, hogy hezitálok. Nem tudtam, pontosan mit ért rendes elköszönés alatt, de tudtam, hogy igaza van. Mindig igaza van.

Elfogadtam a felkínált kezet, és kiszálltam az kocsiból. Alexander bátorítóan megszorította a kézfejemet, majd karját a csípőmön pihentetve vezetett oda a társasághoz, ami a bejárat előtt csak arra várt, hogy végre mi is odaérjünk és kezdődhessen a buli.

– Te is maradsz? – kérdezte Kyle. A hangjában nem volt semmi meglepettség vagy undor, teljesen normális volt a hanglejtése.

– Nem, én csak... csak azért jöttem, hogy még egyszer elköszönjek tőled – ismertem be lesütött szemmel. Lehet, nem volt jó ötlet. Ő már biztosan utolsó búcsúnak vette a szóváltásunkat a suliban.

Nem felelt semmit, kínos csend borult a csapatunkra. Nem mertem felnézni az arcára, ezért csak a földet pásztáztam.

– Na – tapsolt egyet Mike, hogy megtörje a szótlanságot. –, addig mi menjünk be, és Kyle majd csatlakozik hozzánk.

A többiek kifejezték egyetértésüket, ezért lassan elkezdtek beszivárogni a kissé hangos épületbe. Hálás pillantást vetettem a vörös srácra, aki csak mosolyogva bólintott és a társaság többi tagja után ment. Angel elhaladva mellettem szorosan magához ölelt, és biztosított afelől, hogy hív, amint hazaért. A múltkori alkalomra lévő tekintettel annyira nem bíztam benne, de reménykedtem, hogy ezúttal nem feledkezik meg a telefonjáról. Annyira már nem aggódtam érte, mint akkor, hiszen biztos voltam benne, hogy Alexander vigyázni fog rá.

A fekete hajú srác a derekamnál fogva közelebb húzott magához, és egy puszit lehelt a homlokomra.

– Holnap beszélünk – köszönt el halkan, hogy csak mi halljuk. Aprót bólintottam, és megvártam, hogy látótávolságon kívülre essen, aztán Kyle elé léptem, és minden szó nélkül vetettem a karjaiba magamat. A szöszi körém fonta karjait és szorosan magához ölelt, miközben egy puszit nyomott a fejem búbjára. Jó érzés volt érezni az illatát, a testének melegét magam körül, ahogy szeretetteljesen fölém tornyosodva vigyáz rám.

– Már most hiányzol – suttogta. Nem tudtam hinni neki, bármennyire is szerettem volna. Hogy hiányolhatna, ha nem is olyan régen még képes volt egy másik lányt megcsókolni, miközben akár velem is lehetett volna? Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, és eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

– Hamarosan megint találkozunk – mosolyogtam rá szomorkásan. Bólintott és ajkaival az enyémek felé közeledett, de elfordítottam a fejem, ezért csak egy cuppanós puszit adott az arcomra. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nem tudom megcsókolni. Túl élénken élt még bennem az a fájdalom, amit okozott, és a kép, ahogy egy másik lány ajkain csüng.

– Legyél jó, és nyugodtan hívj fel, ha beszélgetni szeretnél – búcsúzott el, miközben lefejtette a karjait rólam, és tett egy lépést hátrébb.

– Rendben. Érezd jól magad!

Elvigyorodott és néhány hátrafelé tett lépés után megfordult, majd bement az ajtón, amin színes fények szűrődtek ki. Néhány pillanatig még néztem a bejáratot, ahol eltűnt a szemem elől, aztán hazaindultam.

A szüleim másnap sem tértek vissza a régi kerékvágásba; anya frissen, vidáman készítette el a reggelit, amit együtt fogyasztottunk el. A szokásostól eltérően akkor nem beszélgettek a család üzleti ügyeiről, a következő felesleges pénzkidobásról, helyette egy közös családi programot tervezgettünk délutánra. Őszintén örültem ennek a nem várt fordulatnak, már egészen kicsi korom óta vágytam rá, hogy végre nekem is normális, boldog családi életem legyen, ahol az anyukám nem szenved attól, hogy egyetlen érettségivel a kezében próbál elhelyezkedni a nagy életben, hogy gondját viselje a ballépése következményének, vagyis nekem. Mindig is arról álmodtam, hogy az apukámnak nem kell majd minden percben a saját apjának bizonyítania, hogy végre érett felnőtt lett belőle, és elbír a cég vezetésével, hogy ilyen fiatalon képes legyen eltartani egy háromfős családot. Abban reménykedtem, hogy egyszer a veszekedések a végükhöz érnek, és ahelyett, hogy egymást marják, velem játszanak. Kisgyerekként csak azt szerettem volna, hogy minden ilyen legyen: egyszerűen csak... normális.

– Jó, akkor mit szóltok ehhez? – Próbáltuk megtalálni a tökéletes programtervet, amibe mindent bele tudunk sűríteni, amihez csak kedvünk van, és mindenkinek megfelel. – Mi, Nicával elmegyünk vásárolgatni, amíg te elintézed a dolgaidat, aztán csatlakozol hozzánk, elmegyünk moziba megnézni azt a vígjátékot, amiért annyira odavagytok és vacsorázunk a Le Robin Square-ben.

– Nem ér, hogy amíg én dolgozok, addig ti szórakoztok! – akadt ki apa. – Legalább gyertek el ti is és várjatok meg. Majd vásároltok máskor.

– És mégis mit csinálunk, amíg te az ügyfelekkel beszélsz? – Csendben, egy mosollyal az arcomon hallgattam a veszekedésüket, miközben egy újabb adagot vettem a rántottából, hogy megegyem. Fantasztikusan indult ez a napom annak ellenére, hogy az előző nem zárult túl jól. Az este lefekvés után álomba sírtam magamat Kyle miatt, hiszen továbbra is elviselhetetlenül fájt, amit tett. Még csak azt sem értettem, miért tette. Hogy dobhatott el magától ilyen könnyen? Képtelen voltam kitalálni, hogy mi rosszat tettem, amiért ezt érdemeltem. Talán kicsit megvárakoztattam, nem adtam magamat oda neki azonnal, de ez teljesen normális, nem? Ha igazán akart volna, nem gondolta volna felesleges időpocsékolásnak, ugye? Akkor szó nélkül tűrte volna a visszautasításaimat, míg végül elérkezettnek nem érzem az időt, nem igaz? Annyi kérdésem volt, és mégsem kaptam választ egyre sem. Már semmi sem volt világos, minden, amit hittem, egyszerűen szertefoszlott. A kedves, édes, aranyos Kyle, akibe belehabarodtam, csúnyán tönkretett, a lelkembe gázolt, a szívembe markol és még ráadásul csavart is rajta egyet. És mindezek ellenére, mégis hiányzott. Ha nem is mondtam neki, így volt. Azt kívántam, hogy bárcsak megint itt kiabálna az ablakom alatt, bocsánatért esedezne, aztán idefeküdne mellém. Féltem elengedni, mert attól tartottam, hogy akkor talán többet nem is jön vissza hozzám. Ő volt életem első szerelme. Sokszor képzeltem el, hogy milyen lesz, de soha nem gondoltam, hogy ilyen véget ér majd.

Hajnali kettő körül csörrent meg a telefonom, kiszakítva engem az álomvilágból. Azonnal kipattantak a szemeim, és a fülemhez emelve a szerkezetet fogadtam a hívást. Meg sem néztem a nevet, mert úgyis tudtam, hogy ki keres ilyen későn, de döbbenetemre a barátnőm hangja helyett egy ismerős fiú hang szólalt meg.

– Hazahoztam Angelt, kicsit kiütötte magát, ezért nem tud felhívni, de ne aggódj, már az ágyában alszik, semmi baja – tájékoztatott kedvesen. Még mindig nem tudtam megszólalni a sokk hatására, ezért csak bólintottam egyet, habár tudtam, hogy úgysem látja. – Jól van, akkor majd még beszélünk. Álmodj szépeket, Ronnie – azzal le is tette. Nem tudtam, hová tenni a hívását. Ismét ezernyi kérdés fogalmazódott meg benne. Miért ő vitte haza? És hogyhogy ő nem ivott? Mi ez az egész?

– Jó, akkor döntsön Nica! – rántott vissza apa hangja a töprengésemből. Hirtelen nem tudtam, hogy miről folyik már megint a vita. – Megvárnál engem az irodámban, hogy aztán együtt szórakozhasson az egész család, vagy inkább anyáddal vásárolnál, amíg én megkeresem a pénzt, amit elköltötök? – szegezte nekem a kérdést. Nem volt fair tőle, hogy ennyire rossz oldalról mutatta be az anya-lánya programot, de bármennyire is próbált befolyásolni, azért az még mindig jobban hangzott, mint az első variáció, hiszen a közös együttlétek úgyis meg lettek volna tartva függetlenül attól, hogy anyával mi mivel töltjük az időt.

– Inkább anyával vásárolnék – vallottam be, mire apa elárult arcot vágott. – Bocsi – tettem hozzá lesütött szemmel.

– Akkor ezt meg is beszéltük – vette át a szót anya. – Ha végeztél, találkozunk az Eaton Centerben.

Miután sikeresen kiterveltük az időbeosztásunkat, apának gyorsan be kellett sietnie a munkahelyére, mert annyira elbeszéltük az időt, hogy már késésben is volt. Sajnáltam őt, amiért még szombaton sem tölthette úgy az idejét, ahogy szerette volna, mert láttam az arcán, hogy tényleg bántja, amiért nem szórakozhat velünk.

Anyával úgy döntöttünk, elkezdünk készülődni, és amint mindketten készen vagyunk, el is indulunk a vásárló körutunkra. Igazából egyikünk sem tudta, hogy mit szeretne venni, de nem is ez volt a fontos, csak jól akartuk érezni magunkat együtt.

– Anyu! Mehetünk már? – ordítottam fel a lépcsőn, amikor már percek óta lent vártam rá, hogy végre elkészüljön. Hihetetlen, hogy mennyit tud bíbelődni a fürdőszobában, pedig akkor még csak nem is mentünk semmilyen puccos helyre.

– Itt vagyok már, nem kell úgy aggódni – lépkedett le kecsesen a fokokon, cseppet sem elsietve a dolgot. – Akkor induljunk!

Az elindulás nem sikerült olyan zökkenőmentesre, mint az terveztük, ugyanis képtelenek voltunk eldönteni, hogy kinek az autójával keljünk útra. Anya minden áron ragaszkodott a sajátjához, mondván, az sokkal elegánsabb, mint az enyém. Én gyakorolni szeretettem volna a vezetést, hogy ne tűnjek olyan szerencsétlennek és kicsit magabiztosabbá váljak, de ez az ő kocsiján nem ment volna, mert nem automata sebváltós. Végül anya belátta, hogy az én érvem sokkal jobb, ezért egy sóhajtás közepette beszállt az anyósülésre. Győzelemittasan fordítottam el a kulcsot és kanyarodtam rá az útra. Igazából mikor elkezdtem veszekedni anyával, eszembe sem jutott, hogy fogalmam sincs, merre kell menni az Eaton Centerhez. Eddig mindig tömegközlekedéssel jutottunk el oda Angellel, vagy anya eldobott minket, de soha nem figyeltem meg igazán az utat, mert nem gondoltam, hogy valaha is szükségem lesz rá. Félve mondtam el anyának, mert attól tartottam, hogy kiakad, amiért ennyire ragaszkodtam ahhoz, hogy én vezethessek, miközben azt sem tudom, merre menjek. Meglepetésemre csak kinevetett, amiért ennyire béna vagyok és a lelkemre kötötte, hogy az első útvonalak, amiket meg fogok tanulni a plázákhoz vezetnek majd. Aztán rájöhetett, hogy talán egy felelősségteljes szülő nem ezt mondta volna, ezért gyorsan hozzá tette, hogy csak az iskola után természetesen.

Míg oda értünk rengeteget röhögtünk az ügyetlenkedéseimen, mert képtelen voltam lefordulni az utcákba, a sávváltás rájöttünk, hogy egyáltalán nem az én asztalom, az előzésről meg már ne is beszéljünk. Még szerencse, hogy a srácokkal nem kellett ennyire forgalmas helyre bejönnöm, mert akkor biztosan sírva nevettek volna rajtam. Ám a parkolásnak sokkal nagyobb önbizalommal futottam neki, és büszkén kihúztam magam, amikor elsőre sikerült tökéletesen beállnom. Anya elismerően bólintott és megjegyezte, hogy a parkolási képességeimet nem tőle örököltem. Ebben teljesen biztos voltam, hiszen ő még oda is képtelen beállni, hol kétszer akkora hely van, mint az autója.

Talán, ha néhány hónappal ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy anyával nemsokára úgy fogok elmenni vásárolni, hogy nem érzem nyűgnek, sőt, még élvezni is fogom, szomorúan megráztam volna a fejem, és azt feleltem volna, hogy ne legyen ennyire naiv. De mégis így lett. Szinte minden egyes boltot bejártunk, ami csak egy kicsit is felkeltette az érdeklődésünket. Rengeteget szórakoztunk, a ruhaboltoknál felpróbáltuk a legbénább ruhákat, amiket a hátán hordott a Föld; anya meg akart venni egy meztelen férfi szobrot a nappali közepére, mondván, milyen jól mutatna ott. Kétségbeesetten próbáltam lebeszélni róla, mert nem szerettem volna minden egyes nap megcsodálni, ahányszor csak belépek a helyiségbe. Nevetve legyintett egyet és hozzátette, hogy ne vágjak már ennyire ijedt képet. Aztán kiakadt, hogy hogy képzelhettem azt, hogy ekkora ízlésficama van. Őszintén, vele kapcsolatban már semmin nem tudtam meglepődni, azok után, hogy egy jegesmedvét akart szőnyegként használni, de hála az égnek, sikerült meggyőzni, hogy nem lenne jó ötlet. Egyáltalán ki olyan beteg, hogy egy szegény jegesmacin mászkáljon? Szegény állat.

– Kérlek! – könyörgött anya a kezében tartva egy gyönyörű báli ruhát. Makacsul ráztam a fejemet, de egyre többet veszítettem a határozottságomból. Percek óta nyaggatott már azzal, hogy vegyem fel, azon se lepődtem volna meg, ha letérdel elém és úgy nyújtogatja felém. Valamiért nem akaródzott felvenni. Túl szép volt ahhoz, hogy rajtam jól álljon, meg egyébként is bonyolult felvenni, hosszadalmas és tök fölösleges, hiszen ha jól is áll – amiben kételkedtem –, úgysem tudtam volna hova felvenni, abban meg biztos voltam, hogy anya akkor meg fogja venni, bármennyi is az ára. – Csak hadd lássam a lányomat végre egy ilyen gyönyörű ruhában! Olyan jól állna!

– Jól van – adtam be a derekamat az estélyi után nyúlva. Anya szinte ugrálni tudott volna örömében, amin muszáj volt mosolyognom. – De csak felveszem, aztán visszatesszük a helyére, rendben? – néztem rá, mielőtt még becsuktam volna az öltöző ajtaját, hogy véletlenül se legyen esélyem meggondolni magamat.

– Majd ezt megbeszéljük, ha már felvetted – tessékelt beljebb és rám csukta az ajtót. Egy sóhajtás közepette felakasztottam a vállfát a fogasra és nekiálltam levenni az öltözékemet. Anya még bekiabált, hogy amíg én átöltözöm, ő még kicsit körülnéz, hátha talál pár aranyos darabot.

Már éppen sikerült lehámoznom magamról a pólómat, amikor megcsörrent a mobilom.

– Szia – köszöntem bele mosolyogva és a vállamhoz szorítottam a telefonomat, hogy ki tudjam gombolni a nadrágomat.

– Szia – szólt bele Alexander fáradt hangján. – Zavarok most? – Az utolsó szót nem értettem tisztán, mert beleásított.

– Most nem, éppen vetkőzök – feleltem, de még ki sem mondtam, de már megbántam. A srác a vonal végén nem reagált semmit, csak erotikusan belemorgott a készülékbe. – Nem úgy értem... vagyis... szóval anyával vásárolunk és... egy próbafülkében vagyok – dadogtam összevissza zavartan. A tükörbe nézve láttam, ahogy az arcom fehérből céklavörösbe megy át a saját kijelentésemtől. Istenem, de hülye vagyok!

Alexander csak felnevetett, de nem szólt semmit, valószínűleg nem akart még ennél is jobban zavarba ejteni, amiért hálás voltam neki.

– Ezt elfelejthetjük? – kérdeztem reménykedve.

– Nehéz lesz. De megígérem, hogy mások előtt nem fogom felhozni. – Az egy kicsit megnyugtatott, hogy nem fog mások előtt kellemetlen helyzetbe hozni ezzel kapcsolatban, de attól kicsit féltem, hogy miként fogok a szemébe nézni, amikor megemlíti. Soha nem tudtam kezelni a kínos pillanatokat.

– Te mit csinálsz? – kíséreltem meg a tématerelést.

– Most keltem fel és rohadtul fáj a fejem – panaszkodott. Valahogy nem tudtam sajnálni. Hogyha ennyire vad éjszakára vágyott, akkor viselnie is kell annak következményeit.

– Azt hittem, te nem iszol – jutott hirtelen az eszembe, mintha Kyle ezt említette volna. Meg igazából csak ezért mertem Angelt nyugodt szívvel ott hagyni a fiúkkal, mert azt reméltem, legalább Alexander józan marad. Apropó, Kyle. Mit keresett Angelnél?

– Nem is. Csak Kyle mondta, hogy nincs kedve másnaposan végigvezetni az öt órás utat, így ma inkább ép ésszel bulizik, ezért úgy döntöttem, hogy kicsit kirúgok a hámból, főleg, mert Angellel egészen jól kijöttek és gondoltam, ő majd vigyáz rá – mesélte. – De ne aggódj, azért a sárga földig nem ittam le magam, végig a tudatomnál voltam és tudtam, mit csinálok.

– Akkor jó – nyugodtam meg és igyekeztem úgy ügyeskedni, hogy halljam, amit a barátom mond, miközben feltornázom magam a ruhát. – És mit csináltatok az iváson kívül?

– Hát... – gondolkodott. – Főleg beszélgettünk, a többiek táncoltak, felszedtünk pár csajt, ilyesmi.

– Te is? – döbbentem el. Aztán persze rájöttem, hogy a helyes fiúknál általában ez a helyzet, amit meg is értek. Miért ne élne a helyzettel? Ha már a lányok omlanak utána, hülye lenne nem kihasználni őket. Nem akartam bevallani, de belül fájt, hogy ő is ilyen. Abban hittem, hogy ő más, nem vágyik egyéjszakásokra.

– Mit én is? Nem táncolok – jelentette ki. – Ami pedig a csajokat illeti... – tartott egy kis szünetet. – Ja, én is kurva jót dugtam.

A szóhasználatától elakadt a szavam, nem tudtam, mit felelhetnék, és ha nem láthattam volna az arcomat visszatükröződni magam előtt, akkor is biztos lettem volna benne, hogy elöntötte a pír.

– Tudtam, hogy zavarba fogsz jönni – nevetett a némaságomon.

– Nem számítottam rá, hogy így fogod kifejezni magadat.

– Pedig jobb lesz, ha hozzászoksz, mert ha olyan körökben fogsz mozogni, mint én, gyakran hallasz majd csúnya beszédet.

– Honnan veszed, hogy ilyen társaságom lesz? – vontam kérdőre értetlenül.

– Azért, mert a szünetben ki leszel bukva Kyle miatt, hiányozni fog, nekem meg az a feladatom, hogy kiverjem őt a fejedből, ezért mindenhova magammal foglak rángatni – mondta, mintha ez olyan természetes lenne. Talán neki az is volt. Mindenesetre figyelmen kívül hagytam a tényt, hogy ennyire romlott emberek közé akar vinni, akik nagy eséllyel rossz hatással lesznek rám, és meghatottan dőltem neki az öltöző falának, teljesen megfeledkezve a gyönyörű ruháról, ami így a földön hevert félig rajtam.

– Köszönöm. – Csak ennyit tudtam kinyögni. Nem felelt rá semmit, csak csendben hallgattuk egymás szuszogását, míg anyu meg nem zavarta az idilli pillanatot.

– Nica, felvetted már? – kiabálta.

– Még nem, egy pillanat – válaszoltam gyorsan. – Most le kell tennem, anya vár. Majd este beszélünk, szia – nyomtam ki a telefont, meg sem várva a válaszát. Gyorsan magamra kaptam a ruhát és meg sem nézve magamat a tükörben nyitottam ajtót anyának, hogy segítsen felhúzni a cipzárt. Hátat fordítottam neki és előre söpörtem a hajamat, hogy ne zavarja. Közben a tekintetem a tükörre tévedt, ahol megláttam saját magamat benne és a lélegzetem is elakadt.

– Elképesztően nézel ki – suttogta anya mellém lépve. Elmosolyodtam, mivel tényleg szépnek éreztem magamat benne. Azonnal beleszerettem a ruha a világoskék színébe, abba, ahogy kiemeli a szememet, a szabásába, az apró strasszkövecskébe a felső részén, a visszafogott fodrokba az alján, és úgy magába az egész csodába. Imádtam. Még soha nem éreztem ilyet egyetlen ruhadarabnál sem, meg akartam mutatni valakinek. Vagyis... Kyle-nak. Elszomorított a tudat, hogy ő már nincsen itt, és talán nem is akar majd látni, ha visszajön, se ebben a ruhában, se máshogy.

– Nem tudom... – Hirtelen már nem is tetszett, amit láttam. – Szerintem túlzás, hogy nincsen pántja. Tudod, hogy nem szeretem a pánt nélkülieket. – Tudtam, hogy béna indok volt, de más nem jutott az eszembe.

– Jaj, ne butáskodj – ment ki a fülkéből. – Természetesen megvesszük, úgyhogy tedd félre, aztán próbáld fel ezeket is – emelt fel egy kosarat telepakolva egy halom gönccel. Túlságosan lehangolt voltam ahhoz, hogy ellenkezzek, ezért csak egy bólintás kíséretében visszazárkóztam a próbafülkébe.

Végül az utolsó állomásunknak a mosdót tűztük ki egy csomó bevásárlózacskóval a kezünkben. Én nem igazán lelkesedtem az ötletért, hogy a bevásárlóközpont wc-jébe menjünk, de anya azt mondta, hogy egy percet sem bír ki tovább, muszáj elmennie, szóval megszaporázott léptekkel igyekeztünk elérni a célt. Nekem közben meg-meg akadt a pillantásom egy-egy kirakaton, de egyiknél sem láttam semmi érdemlegeset, míg meg nem pillantottam egy dögcédulát az egyik ékszerboltban. Megtorpantam, közelebbről is szemügyre akartam venni a darabot, amin két hokiütő volt x-be téve a tetején, egy koronggal az ütők között, míg alatta egy név állt, majd még lejjebb egy szám. Eszembe juttatta a barátomat és késztetést éreztem rá, hogy megvegyem neki. Anya türelmetlenül szólt rám, hogy siessek, de csak intettem, hogy menjen, majd a bejáratnál találkozunk, nekem el kell intéznem valamit. Bólintott és ott is hagyott. Én bementem az üzletbe, beszéltem az eladóval, aki kérte, hogy írjam le a papírra a nevet és a számot, amit szeretnék, hogy rágravírozzanak. Nem telt bele sok idő, mikor már a kezemben a nyaklánccal léptem ki a boltból, hogy megkeressem anyát.

___________________________________________________________________________________________

Kérdések:
1. Mivel hiányoltátok szülőket, ezért gondoltam, most itt az adandó alkalom, hogy egy kis szerepet ők is kapjanak a fejezetben. Mennyire voltak unalmasak ezek a részek?
2. Természetesen még velük kapcsolatban ki fognak derülni dolgok (ne aggódjatok, nem tervezek több ilyen fejezetet, mint ez), de mik azon, amikre ti még kíváncsiak lennétek, vagy valami, ami még nem tiszta?
3. Gondoltátok volna, hogy pont Kyle lesz az, aki hazaviszi Angelt és nem iszik?
4. Mit szóltok Alexander viselkedéséhez? Azért nem feltételeztétek volna róla, hogy néha ő is így rúg ki a hámból, igaz?
5. Most nagyon nem akarnak kérdések az eszembe jutni, úgyhogy csak meséljetek nekem mindenről, ami eszetekbe jut. De tényleg mindenre kíváncsi vagyok. :))