Tizenkilencedik fejezet

Sziasztok!

Sikeresen eljutottam idáig is. :D Sajnálom, hogy eddig tartott, de valahogy nagyon nem akart összejönni a fejezet közzététele, függetlenül attól, hogy már régóta készen van. Na, mindegy is, a lényeg, hogy most itt van.
A szavazás, mint láthattátok véget ért, és azt szavaztátok meg, hogy hozzam a részeket, amilyen gyakran csak tudom. Igyekszem ehhez tartani magamat, és nem megvárakoztatni titeket.
Ja, egyébként nem tudom, hogy láttátok-e, de van egy kérdőív a bloggal kapcsolatban, amit ide kattintva ki is tölthettek, ha kedvetek tartja.
Továbbá, egyre több kép került ki a facebook csoportba a szereplőkről, amiket ti találtatok, vagy én bukkantam rá, ezért ha valakit érdekel, itt meg is tekintheti őket. Ha esetleg még találtatok képeket, amik emlékeztetnek valakire, nyugodtan tegyétek ki a csoportba egy bejegyzés formájában, vagy ha félénkek vagytok, küldjétek el nekem privát üzenetben, és én közzé teszem, hogy mindenki láthassa. :))
És így utoljára, köszönteném az új olvasókat! Már 147-en vagyunk!! Imádlak titeket!

Ölel Titeket,

M. Mircsi

U.I.: Elnézést, amiért még nem válaszoltam a kommentekre, de nem igazán volt időm, ennek ellenére mindet olvastam, és megpróbálok a lehető leghamarabb reagálni is rájuk. (A kritikákkal és cserékkel ugyanígy állok...)


___________________________________________________________________________________________

Tizenkilencedik fejezet

„Ha valakit nagyon szeretünk, mindennél
jobban hinni akarunk neki, még akkor is,
ha már ezerszer hazudott azelőtt.”

Ezel - Bosszú mindhalálig c. film

 Csak néhány másodpercig tartott, míg Alexander felocsúdott a hangom okozta meglepettségből, és beleszólt a telefonba, nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy ott ültem a földön fülemhez szorított telefonnal, miközben még mindig potyogtak a könnyeim, arra várva, hogy valakinek a vállán kisírhassam magamat, és elpanaszolhassam a fájdalmamat.

– Nica, mi történt? Kyle csinált valamit? – szólalt meg aggódva végre valahára, nem is törődve a köszönéssel.

– Ne-hem. – A felerősödött sírásom csak még jobban megnehezítette a beszédet, még ezt az egyetlen szót is csak nagy erőfeszítések árán sikerült kinyögnöm.

– Jól van, nyugodj le egy kicsit. Nincsen már semmi baj, itt vagyok. – Döbbenetemre a fiú hangja sokkal jobban lenyugtatott, mint azt valaha gondoltam volna. Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam a lélegzetvételemet visszaállítani az eredeti ütemébe. Alexander csendben várt a vonal végén, nem szegezett nekem kérdéseket, amiért hálás voltam. Kételkedtem benne, hogy válaszolni tudtam volna rájuk.

– Köszönöm – suttogtam, mikor sikerült értelmesen beszélnem.

– Micsodát?

– Hogy itt vagy nekem.

– Mindig itt leszek, ezt ne felejtsd el! Néha hülyeséget fogok csinálni, de előbb-utóbb úgyis melletted találom magamat, túl szorosan kötődöm már hozzád – felelte. A felettébb rosszkedvem ellenére is sikerült egy mosolyt csalnia az arcomra, habár kicsit meglepett a kijelentésével, nem hittem volna, hogy egyszer pont ő fog ilyet mondani nekem. Valahogy az ő szájába nem illettek bele ezek a szavak, habár az utóbbi időben mindig talált valamit, amivel meglephetett. – Hol vagy most? – kérdezte gyorsan, mielőtt még reagálhattam volna rá, mintha zavarba jött volna attól, amit az előbb mondott. Ettől csak még szélesebb lett a vigyorom.

– A szobámban ülök a földön.

– Mi történt?

– Majd máskor megbeszéljük négyszemközt, jó? Most beszélgessünk másról.

– Ahogy akarod. De nem Kyle volt az, ugye?

– Nem. Miért gondolod, hogy ő csinált valamit?

– Nem tudom, csak tippeltem. De örülök, hogy akkor minden rendben veletek. Bocsi, tudnád tartani egy kicsit?

– Persze. – Hallottam ahogy a vonal túloldalán megszólal egy női hang, és vacsorázni hívja Alexandert, aki visszautasította. A válaszát már nem tudtam kivenni, de elég csalódottnak tűnt.

– Anyu! – szólalt meg kissé tompított hangja a srácnak. – Egy barátomnak szüksége van rám, és nem akarom itt hagyni. De utána megyek, megígérem.

– Szeretlek – jött a felelet, ami meglepett.

– Én is szeretlek. – Olyan természetesen mondták ki egymásnak. Irigyeltem, amiért ilyen családban nevelkedett. Csak most hallottam az anyját először beszélni és még most is csak tompán, de egyértelműen érződött rajta, hogy mennyire szereti a fiát. – Ne haragudj, itt vagyok. Hol is tartottunk?

– Mindenkinek mondani szoktad?

– Mit?

– Hogy szereted.

– Hát... Nem is tudom, igazából csak családon belül, másnak nem emlékszem, hogy mondtam volna. – Idegesnek tűnt a téma miatt, és talán nem bánta volna, ha nem feszegetem tovább, de valamiért szerettem volna beszélgetni róla.

– Nekem mondtad – emlékeztettem, miközben felhúztam a lábamat, és a térdemet átkarolva hajtottam rá a fejemet.

– Ó, tényleg? – kérdezett vissza egy kicsit zavart nevetéssel. Nem válaszoltam, csak eldőltem, hogy a földön kényelembe tudjam helyezni magamat. – Nálunk szokás, hogyha megbántunk valakit valamivel, akkor utána tudatjuk vele, hogy valójában szeretjük, és nem akartunk rosszat. Ne értsd félre, nem úgy értettem.

– Nem is gondoltam, csak olyan jólesett. Még soha senki nem mondta nekem, és én se másnak. Nem gondoltam, hogy ilyen jó érzés tud lenni.

– Igen, nagyon.

– Na jó, menjél vacsorázni, majd holnap beszélünk.

– Még maradhatok. Most úgy sem vagyok éhes – ellenkezett. Egy széles vigyor terült el az arcomon. Valójában nem is szerettem volna, hogy elmenjen, de nem akartam, hogy miattam ne legyen a családjával. Talán még kicsit noszogatnom kellett volna, lehet, hogy beadta volna a derekát, de az az igazság, hogy túl önző voltam, és úgy éreztem, nekem is jár ennyi. Néhány perc, vagy akár egy óra azzal a személlyel, aki el tudja feledtetni velem, ami volt.

– Kibékültem Angellel – újságoltam vidáman. – Annyira boldog vagyok, hogy ezen is túl vagyunk, és most minden sokkal jobb lett, mint volt.

– Ennek igazán örülök. Remélem, hogy a jövőben nem terveztek ilyen veszekedéseket, rossz volt látni titeket ennyire megtörten. – Csak ekkor tudatosult bennem igazán, hogy az idő alatt, míg külön voltunk Angelinával, mindketten Alexanderhez futottunk támaszért. Szegényt biztosan lefárasztottuk a lányos szenvedéseinkkel és nyafogásainkkal.

– Ne haragudj, hogy mindketten a nyakadra jártunk. Biztos, eleged volt már belőlünk.

– Nem, egyáltalán nem így volt. Szívesen segítettem, és igazából abban reménykedtem, hogy kicsit jobban megismerhetem Angelt. – Elgondolkodott. – Nem sokat tudok még róla.

Legszívesebben sikítva ugráltam volna boldogságomban. Mióta Erik visszautasította a szöszit, azóta bíztam benne, hogy egyszer kettőjük között több is lesz barátságnál. Ezek a szavak Alexander szájából pedig, teljesen úgy hangoztak, mint aki máshogy is érdeklődik a lány iránt.

Nem is kellett nekem ennél több, azonnal fecsegni kezdtem a lányról, hogy minél több mindennel tisztában legyen, ha esetleg kedveskedni szeretne neki.

– Angel egy nagyon érdekes és színes egyéniség. Általában túl dramatizálja a dolgokat. Pontosítok – jelent meg az arcomon egy halvány mosoly, ahogy visszaemlékeztem a közös beszélgetéseinkre. – , mindig túldramatizálja a dolgokat. Nagyon könnyen lesz szerelmes. Emlékszem, hogy általánosban szinte hetente lett új szerelme, többnyire hírességek vagy olyan személyek, akiket soha nem kaphatott meg magának.

– Direkt? – vágott közbe a kérdésével. – Úgy értem, az emberrel elő-elő fordul, hogy olyan emberbe szeret bele, akivel nem jöhet össze, na de minden alkalommal?

– Hát... – elgondolkodva bámultam fel a plafonra. Igazából nem sokat beszéltünk erről Angelinával, mert amikor bevallotta, hogy a szülei viselkedése miatt annyira nem hisz a szerelem erejében, nem mertem felhozni a témát, azt gondoltam, hogy ő is szívesebben beszéli meg magával, minthogy kiadja magából valakinek, akárcsak én. – Kilenc éves volt, amikor a szülei elváltak, mert az apja megcsalta az anyját. Az anyukája depressziós lett, és ez csak még nagyobb sebet okozott neki. Valójában nemigen beszélgettünk erről, de feltételezem, hogy ez miatt megtörhetett a szerelembe vetett hite, és fél a csalódástól, ezért inkább így menekül el előle. – Alexander csendben hallgatott a vonal végén. Felsóhajtottam. – Én meg akkoriban sokkal jobban el voltam foglalva a saját szar életemmel, ezért nem álltam mellette, hogy támaszt nyújtsak, és átsegítsem a nehéz időszakon. Pedig akkor talán nem lenne ennyire súlyos a helyzet, mára már egy boldog kapcsolatban lenne egy hozzá illő szőke herceggel. Borzasztó vagyok – vágtam rá az öklömmel a homlokomra. Ezeken eddig soha nem gondolkodtam el, soha még csak eszembe sem jutott, hogy akkoriban ott kellett volna lennem mellette, pedig egy barátnak ez lett volna a feladta. Hogy lehettem ennyire önző? Csak saját magammal foglalkoztam. És még mindig ezt teszem. Akkora egy önző barom vagyok!

Szorosan lehunytam a szemem, éreztem, ahogy hirtelen belenyilall a fájdalom az alsó ajkamba, amint belemélyed a fogam.

– Ez nem igaz. Neked is megvolt a magad baja, senki nem várta el tőled, hogy még másét is a villádra vedd.

– De akkor is. Ő mindig segített, ha szükségem volt rá. Olyan hűséges barátnő, folyton aggódik értem. Soha nem fogok felérni hozzá...

– Ne emészd ez miatt magad szüntelen! – szólt bele a telefonba határozottan és talán egy kicsit mérgesen. – Angel soha nem kívánt nálad jobb barátot. Ezt az is bizonyítja, hogy mennyire maga alatt volt, amikor rosszban voltatok. Sokat mesélt a barátságotokról, és azt mondta, hogy élete legjobb napja volt, mikor megismerkedtetek. Szeret téged.

Alexander szavai összeszorították a szívemet, a szemem megtelt könnyel. „Szeret téged.” Szeret, a legjobb barátnőm, mindig mellettem volt, soha nem zavarta az önzőségem, és nem taszított el magától, pedig minden oka meg lett volna rá. Hogy hihettem egész életemben, hogy senki nem fogad el? Hiszen Angel mindig ott volt nekem, ő elfogad.

– Akkora egy idióta vagyok!

– Ezzel nem tudok vitatkozni – felelte Alexander, mire felnevettem. – Hé! Na. Bogár, ne ugrálj! – Összevontam a szemöldököm, nem értettem, mi folyik itt. – Bocsi, csak Ani idejött.

– Nicával beszélsz? Köszönhetek neki? Légyszí!! – szűrődött bele Ani lelkes hangja a telefonba, és feltételezem, elvette a bátyjától a készüléket, mert Alexander megpróbálta visszaszerezni. – Szia, Nica! – köszönt nevetve, amin muszáj volt elmosolyodnom.

– Szia, Ani.

– Bogár, ne szórakozz, add vissza! – A fiú kicsit dühösnek tűnt, ami nevetésre késztetett, ugyanis a kislány nem vette komolyan, és amennyire meg tudtam állapítani, röhögve futott el a bátyja elől, majd egy hangos sikítás hangzott fel, amiből arra következtettem, hogy a srác sikeresen elkapta. – Ne haragudj, teljesen belebújt a kisördög. Tartanád?

– Tegyél le! – visította a kislány.

– Dehogy teszlek! Különben is aludnod kéne már.

– Nem akarok!

– Velem te ne vitatkozz! Most mész aludni, és kész!

– De akkor aludhatok veled? Légyszí!

– Jó, jó, de akkor tényleg alvás van. Rendben?

– Becsszó!

Fülemre szorított telefonnal, hatalmas vigyorral az arcomon hallgattam a vitatkozásukat. Olyan boldogok voltak együtt, gondtalanok, és hihetetlenül szerették egymást. Érezni lehetett a beszédstílusukon, ahogy egymáshoz szóltak, az apróbb gesztusaikból, azon, ahogy teljesen természetesnek vettek bizonyos dolgokat.

Észre sem vettem, hogy a látásom ismét elhomályosult, ma már sokadszorra, de ezúttal nem tudtam eldönteni, hogy mit is éreztem. Boldogságot? Szomorúságot? Magányt? Talán mindben volt igazság. Leírhatatlanul boldoggá tett, hogy egy kis betekintést nyerhettem Alexander otthoni életébe, de közben mindez szomorúságot szült, magányosnak éreztem magam, amiért nálunk nincs ilyen.

Aznap újfent úgy bújtam ágyba, hogy egy veszekedésen voltam túl a szüleimmel szemben. Egyedül voltam a szobámban, senki nem jött be, hogy megöleljen, hogy megvigasztaljon, és bekéredzkedjen az ágyamba, mert mellettem jobban tud aludni. Nem lógott senki a nyakamon csak azért, mert szeret velem lenni. Ott voltam egyedül az óriási helyiségben azt hallgatva, ahogy a barátom vidáman játszik a kishúgával.

Néhány könnycsepp kiszökött a szememből, és végigszánkázott az arcomon.

– Ne haragudj, már itt is vagyok – zökkentett ki az önsajnálatból Alexander mély, nyugtató hangja.

– Semmi baj. – Nagy levegőt vettem, és próbáltam helyre hozni a légzésem. – Nagyon édesek vagytok a húgoddal.

– Hát, köszönjük. Vagy valami ilyesmi – felelte, és egy kicsit zavartnak tűnt. – Na, mesélj valamit. – Aranyosnak tartottam, hogy folyton témát váltott, valahányszor rá terelődött a szó. Még nem igazán ismertem a fiúkat annyira, hogy meg tudjam állapítani, egyikük sem szereti a cuki, aranyos énjüket megmutatni egy lánynak, vagy csak Alexander próbálja titkolni.

– Kyle mondta, hogy a szünetben az apjához utazik, és magával hívott – újságoltam kicsit lehangoltan.

– És? Vele mész?

– Nem – sóhajtottam fel. – Anyáék kibuktak, és szinte megtiltották, hogy ez az akár csak az eszembe jusson.

– Meg tudom érteni őket.

– Mi? – ugrott a hangom egy oktávval magasabbra. – Miért velük értesz egyet? Én is menni akarok!

– Tudom, de... Mindegy, hagyjuk. – Értetlenül pislogtam párat. Azelőtt soha nem mondott ilyet, mindent megbeszéltünk bármilyen nehéz is volt.

– Mi az, hogy hagyjuk?

– Semmi csak... – gondolkodott. – Ő nem az a srác, aki nem használná ki az alkalmat, hogy vele vagy.

– Miért hiszi mindenki ezt? – akadtam ki teljesen, és ülőhelyzetbe tornáztam magam. – Kyle nem ilyen! Ő kedves és önzetlen, és soha nem tenne olyat, amit nem akarok! Ma is bepróbálkozott, és leállt, amint tudtára adtam, hogy nem akarom, pedig erőszakoskodhatott volna.

– Kyle meg akart fektetni? – hüledezett, és talán a kelleténél hangosabban kérdezte, mert a háttérben meghallottam Ani halk nyöszörgését. – Jaj, ne haragudj, nem akartalak felkelteni. Aludj vissza. Megfektetni? Hát, tudod, az... az azt jelenti... Szóval, ezt akkor szokták mondani, amikor... – A dadogását hallva egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne röhögjem el magamat, pedig haragudni akartam rá, amiért ezt a szót használta. Megfektetni akkor szoktunk egy lányt, ha nem akarunk vele hosszú távú kapcsolatot. – Ne nevess! Inkább segíts!

– Együtt aludni – nyögtem ki, miközben folyamatosan vihogtam. – Mondd, hogy az olyan, mintha megkért volna rá, hogy aludjunk együtt.

– Jó, oké, kösz. Na, ha valakit meg akarsz fektetni, az azt jelenti, hogy együtt akarsz aludni vele – magyarázta kissé bizonytalanul, néhol nagyobb szünetet tartva a szavak között. – De most már alvás! – Mocorgást hallottam a vonal másik végéről, aztán néhány pillanat múlva a srác ismét beleszólt a telefonba, hogy jelezze, figyel.

– Kyle nem akart megfektetni – folytattam a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk, mintha félbe sem szakadt volna. – Egyszerűen csak félreértett valamit, ezért azt hitte, hogy én is akarom, de tudattam vele, hogy nem. Aztán le is állt.

– Látod? Pont erről beszéltem. Csak te túl szerelmes vagy, hogy észrevedd! Kyle...

– Tudod, mit? Nem érdekel! – vágtam közbe ingerülten. Nem értettem, mi ütött aznap mindenkibe. Folyton csak a hibáit látták a barátomnak, félreértették a helyzeteket, és hamis következtetéseket vontak le, aztán nekem is megpróbálták bebeszélni. De nem fogom hagyni! Nem ismerik eléggé! – Nem akarok erről többet beszélni.

– Nica, ne csináld! Tudod, hogy csak jót akarok neked.

– Persze, mindenki ezt mondja. Boldog vagyok, oké? Szeretem Kyle-t, és nem fogom hagyni, hogy rossz dolgokat mondjatok róla. Ennyi. Váltsunk témát.

– Jó, rendben van.

– Mi volt ma az edzésen?

– Nem tudom, nem voltam – felelt röviden, és nagyon úgy tűnt, ezzel le is tudta a válaszadást. Istenem! Mondd, hogy nem sértődött be!

– Hogyhogy? – kérdeztem több információt remélve. – A verekedés miatt?

– Nem, ez egyfajta lázadás volt tőlünk az edzővel szemben, mert az előző edzésen igazságtalan volt, ezért minden csapattag, aki a John Grand-be jár, az ma kihagyta az edzést. Ez egyébként majdnem a csapat fele. Mesélték is a többiek, hogy nagyon ki volt bukva az edzőnk, úgyhogy számítsunk rá, hogy holnap haza se fogunk tudni menni – nevetett fel mesélés közben. Ahelyett, hogy én is vele szórakoztam volna a sztrájkjukon, elkerekedett szemekkel töprengtem.

– De hiszen, Kyle is a John Grand-be jár – mondtam ki hangosan a gondolataimat.

– Igen, Nica, és te is a John Grand-be jársz, és én is oda járok. Tudod, ez annak gimnáziumnak neve, ahova mindennap megyünk tanulni. Emlékszel? – A hanglejtése olyan volt, mintha egy fogyatékosnak magyarázott volna, amin megsértődhettem volna, ha nem kötötte volna le valami jobban a figyelmemet.

– De akkor Kyle nem volt ott az edzésen.

– Micsoda logika!

– De nekem azt mondta, hogy az edzésen törte be az orrát! – Vártam, hogy mondjon valamit, de síri csend honolt a vonal másik végén. – Nem verekedtél vele, ugye? Alexander! – Kezdtem kijönni a sodromból, úgy tűnt, megint kicsúszik a talaj alólam, és elveszítem amiben hittem. – Válaszolj!

– Figyelj, Nica. Nekem most mennem kell. Későre jár, és jobb lesz, ha holnap kipihenten kelek. – Nevetségesek voltak a kifogásai, hiszen még alig múlt el nyolc óra, kizárt, hogy ilyenkor feküdjön le.

– Meg ne próbáld letenni! Hallod?

– Jó éjszakát, Nica. Holnap találkozunk!

– Alexander! – A hívás megszakadt, és teljes csend telepedett rám. Hitetlenül meredtem magam elé, még mindig fülemhez szorított telefonnal, mintha csak arra vártam volna, hogy beleszól, és kinevet, amiért elhittem, hogy leteszi. De nem, valóban letette. Egyszerűen kinyomta a telefont.

Vegyes érzelmekkel tápászkodtam fel a földről. Nem tudtam eldönteni, hogy mi miatt is kéne elsőként kiakadni. Azon, hogy rám csapta a telefont, esetleg a titkolózása miatt, amikor tudta, hogy ez nagyon fontos nekem. Mindkettőjüket szerettem, egyáltalán nem volt ínyemre, hogy ők ketten titokban szétverik egymást. De nem csak Alexanderre voltam ám pipa, Kyle-ra ugyanúgy dühös voltam, de benne a tetejébe, még csalódtam is. Nagyon csúnyán. Hogy hazudhatott nekem ekkorát? Eszébe sem jutott, hogy esetleg rájövök? Vagy nem is érdekelte?

Fáradt voltam, elegem volt mindenből, az egésszel nem akartam foglalkozni, ezért, hogy kiűzzem a gondolatokat a fejemből, a táskámból előhalásztam a tankönyveimet.

Rengeteg tanulnivalóm volt, észre sem vettem az idő múlását, csak akkor, amikor már alig bírtam nyitva tartani a szemhéjaimat, és az agyam is úgy megtelt, hogy egy grammnyi tudást nem bírt volna már befogadni.

Fáradtságom ellenére is álmatlanul forgolódtam az ágyamban, a gondolataim folyamatosan kísértettek, nem hagytak nyugodni még néhány órácskára sem. Mintha megfagyott volna körülöttem az idő, minden óráknak tűnő percben pillantottam az órámra, ami még mindig csak hajnali négy órát mutatott. Idegesen másztam ki az ágyamból. Úgy döntöttem, nem érdekel, akkor is fel fogok kelni, és elmegyek futni.

Nem sokkal később mát melegítőruhában, futócipőben és egy melegebb kabátban kocogtam el a kapuig. Közben az elméleteim egy perc nyugtot sem hagytak, hol védtem a szöszit, és ezer meg ezer okot sorakoztattam fel a fejemben, amiért hazudhatott. Ám a másik énem, a pesszimistább, túlzásba esett a dolgok megmagyarázásában, néha olyan dolgok jutottak az eszembe, amin még magam is meglepődtem; gyilkosság, megcsalás, drogdílerkedés, minden, ami csak létezik a Földön és rossz.

Hamar rájöttem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni, ezért egy órás futkározás után úgy láttam jónak, ha hazafelé veszem az irányt. Ám ott, a szobámban ülve, megfürödve, szépen felöltözve sem változott sokat a helyzet. Kezdtem azon kapni magam, hogy egyre mélyebbre süllyedek, szinte a szöszibe vetett minden bizalmam eljátszottam a hülyeségeimmel, és azt kívántam, hogy bárcsak ne jönne értem, ne kellene vele találkoznom, hogy nyugodtan tisztázni tudjam az érzéseimet. Biztos, hogy akarom én ezt? Most bukott le először, mi van, ha máskor is tett már ilyet, vagy a jövőben fog? Félek a csalódástól...

Felhúzott térdeimnek támasztottam a homlokomat, és erősen lehunyt szemmel szenvedtem. A szívem Kyle felé húzott, az eszem mégis mást diktált. Legszívesebben elfutott volna jó messzire a szöszitől, hogy soha ne lehessen esélye megbántani, ne küldhessen megint padlóra.

Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve keltem fel az ágyamról, és nyitottam ki a legújabb füzetemet. Nem akarok többet ezen gondolkodni. Minden csak egyre rosszabb lenne. Terveim szerinte cselekedve vettem kezem közé a tollamat, és írni kezdtem.

Mindig is úgy gondoltam, hogy Alexanderről alkotott véleményem bebetonozott talpakon áll, ám mégis képes volt minden adandó alkalommal megingatni. Ha azt gondolom bunkó, mindig tesz valami kedveset. Ha önzőnek, egy önközpontú baromnak titulálom, megjelenik a húga, és mindent eldob, hogy a kislánynak mindene meglegyen teljesen megfeledkezve a saját igényeiről. Többször váltogatja a személyiségét, mint egy lány a ruháját. Mintha csak össze akarna zavarni.

Itt volt példának a tegnapi nap, amikor véres, elvert képpel jelent meg az otthonában. Egy elszabadult, fékezhetetlen állatként rontott nekem, durva szavakkal dobálózott, és elhitette, hogy nem jelentek neki semmit. Kegyetlen volt, rettegtem tőle. Majd mint egy megszelídített vad jött utánam, és mondta ki, szeret. Félt, hogy elveszít, pedig előtte olyan könnyedén lökött el. Telefonon keresztül hallgathattam, ahogy ismét szerepet vált, vadállat helyett már inkább volt egy játékos kiskutya. Aztán alig pár perc elteltével, levedlette szórakozottságát, komoly hangon beszélt Kyle-ról, habár nem akartam meghallgatni véleményét. Segítő szándék volt hangjában, ezúttal mégsem szerettem volna vele ezt megbeszélni, ellentétben az utána következő témával, amit meg ő utasított el, pedig azelőtt soha nem visszakozott semmilyen kérdéskörnél, ami az életemmel volt összefüggésben. Fontos lett volna, hogy tudjam az igazságot, ám ő ezt megtagadta tőlem, ezzel megingatva a belé vetett bizalmamat. Tőle nem ezt vártam...

Gondolatmenetemet az ébresztőórám csengése szakította meg, ezért a füzetemet összecsukva kászálódtam ki az ágyamból. Összepakoltam az aznapra szükséges holmijaimat, és kicsit félve mentem le a földszintre, hogy a múltéjszakai veszekedésem után találkozzak a szüleimmel.

Nagy meglepetésemre mindketten ott ültek az konyhaasztalnál, és együtt reggeliztek.

– Csak hogy itt vagy, kincsem – mosolygott rám anya kedvesen, mintha a vita meg sem történt volna. – Gyere reggelizni.

Megszeppenve ültem le a nekem szánt helyre, és néztem végig a szüleimen. Ők még mindig úgy tettek, mintha minden rendben lenne, amit nem értettem.

– Valami baj van? Nem vagy éhes? Vagy valami mást szeretnél enni? – nézett rám anya aggódva, ami ha lehet még jobban meglepett.

– Nem, csak ma kicsit kómás vagyok – hazudtam egy vigyor kíséretében, aztán szememmel a terítéket pásztáztam át, majd egy tányéron megakadva vettem el róla egy szelet pirítóskenyeret, és tettem mellé néhány tükörtojást és bacont. Ami azt illeti, éhes voltam. Nagyon is.

– Milyen programjaid vannak mára? – kérdezte apa, és bekapott egy falatot a saját tányérjáról.

– Ööö... nem igazán tudom, még nem beszéltem a többiekkel, lehet, hogy találkozunk valahol – feleltem kicsit bizonytalanul.

– Hmm... – gondolkodott el, míg megrágta a falatot. – Igazából arra gondoltam, hogy együtt elmehetnénk autót nézni – vetette fel az ötletet, mire nekem a torkomon akadt az éppen lenyelt harapás a pirítósból, és fuldokolva ittam bele az éppen az imént elém tett forrócsokimba. – Tudom, hogy ez nincs annyira ínyedre – előzött meg a tiltakozásban – , de esküszöm, hogy nem szólnék bele a választásodba. Nem számít mennyibe kerül, mennyire menő, a lényeg, hogy neked tetsszen. Nem szeretném, hogy továbbra is gyalog járj mindenhova. Veszélyes.

– Igazán? – kerekedtek el a szemeim. Komolyan bólintott. – Meg tudnád állni, hogy ne köss bele? Képes lennél elfogadni, hogy kevésbé menő, meg drága, mint Campbelléké?

– Kit érdekelnek Campbellék?! A lényeg, hogy neked megfelelő legyen, és ezentúl bárhova el tudj jutni tömegközlekedés nélkül. Egyébként sem szívesen engedném, hogy beülj a fiatal, megbízhatatlan barátaid mellé. Ki tudja, mikor fognak balesetet okozni, és nem akarom, hogy te is ott legyél.

Apát hallgatva melegség öntötte el a szívemet. Az utóbbi időben egyre többször hozta fel az kocsivásárlást, milliónyi indokot mondott, amiért nem kéne ennyire makacskodnom, ám azok inkább voltak mások miatt, mintsem miattam. Ezúttal viszont érződött a hangján a törődés, hogy tényleg csak jót szeretne ezzel nekem, és képes mindenről lemondani, ami miatt fontos volt ez neki, csakhogy nekem a legjobb legyen.

– Mikor megyünk? – kérdeztem egy mosollyal az arcomon. Igazából már egészen kiskorom óta vágytam egy autóra, de amikor apa először felhozta a témát, megtudtam, hogy valójában nem is azért szeretne nekem venni, mert szükségem lenne rá, ebben sokkal jobban közrejátszott a szomszédság, akiknek meg akarta mutatni, hogy mi is vagyunk legalább annyira sikeresek, mint ők, ha nem jobban. Azonnal elvetettem az ötletet, és azóta meggyőzhetetlenül utasítottam el minden próbálkozását.

– Mit szólnál, ha az óráid után érted mennék?

– Nagyszerű lenne – lelkesedtem.

A reggelink elfogyasztása közben sztorizgattunk, nevettünk. Soha nem éreztem még ilyen jól magamat egy családi étkezésen sem. Sajnáltam is, hogy hamarosan megérkezett Kyle, ezért ott kellett hagynom őket.

Kaptam anyától két puszit az arcomra, aztán még mindig a boldogságtól keletkezett vigyorral ültem be a szöszi mellé, és köszönésképpen ajkaimat arcának nyomtam.

– Jó reggelt, Ronnie. Milyen eddig a reggeled? – kérdezte, miközben rá is ráragadt a mosolyom. – Nagyon boldognak tűnsz.

– Az is vagyok. Képzeld, apával kocsit fogunk venni! – újságoltam örömmel.

– Igazán? Ez nagyszerű!

Elkomorodtam, ahogy a vidámság okozta ködfelhők között megpillantottam törött orrát, ami eszembe juttatott mindent, amit egy rövid időre sikerült elfelednem.

– Miért verekedtél Alexanderrel? – kérdeztem minden bevezetés nélkül. Összeráncolt homlokkal nézett rám, majd vissza az útra.

– Nem értem, miről beszélsz. Edzésen törtem be.

– Ne hazudj nekem, Kyle! Tudom, hogy nem voltál edzésen. – Elkerekedtek a szemei, és döbbenetében teljesen megnémult. Szólásra nyitotta a száját, de aztán ismét becsukta.

– Az nem tartozik rád – felelte röviden és cseppet sem kedvesen.

– Már hogy ne tartozna? – háborodtam fel. – A barátnőd vagyok, Kyle. Nem tudom, hogy feltűnt-e, de az vagyok. Most már rám is tartoznak a dolgaid.

– A barátnőm vagy, Veronica, nem a feleségem! Nem tartozom neked magyarázattal! Verekedtem Alexszel? Igen! Legyen ennyi elég! – Megijesztett durvaságával. Nem beszélhetett volna velem így.

– Ki akarok szállni! – jelentettem ki határozottan.

– Mi? Ronnie, ne csináld!

– Ne hívj Ronnie-nak! És most azonnal állj meg!

– Értsd már meg, hogy nem állhatok meg az út közepén!

– Nem érdekel, ki akarok szállni! – Nem válaszolt, figyelmen kívül hagyva engem, ment tovább. Dühös voltam. Nem teheti ezt velem! Én nem így ismertem meg!

Megállt a piros lámpánál, én pedig kihasználva az alkalmat, kinyitottam az ajtót, és gyorsan kiszálltam. Még hallottam, ahogy utánam kiabált, de nem érdekelt. Átszaladtam az autók között a biztonságos járdára. Többen rám dudáltak, de az sem izgatott. Csak minél messzebb akartam kerülni a szöszitől.

___________________________________________________________________________________________

Kérdések:
1. Szeretnétek, ha majd a kérdőív válaszait közzétenném, vagy maradjon titok?
2. A fejezet kedvenc momentuma?
3. Szeretnétek, ha így kicsit felgyorsulnának az események, vagy nem tartjátok túl lassúnak a tempót?
4. Ez volt az első alkalom, hogy beleolvashattunk Nica füzetébe (a felolvasóson kívül, az nem számít annak. :D), szeretnétek több ilyet, vagy annyira nem volt nagy szám? Megvagytok nélküle is?
5. Kyle-nak ez volt az első hazugsága, amire fény derült. Vajon volt több is? Ha igen, mi lehetett?
6. Szerintetek Alexander az iskola hokicsapatában, vagy egy attól teljesen független csapatban játszik?
7. Hmm... most csak ennyi kérdés jut az eszembe. Valami, amit még kérdezhettem volna, és szívesen válaszoltatok volna rá? :D