Tizenötödik fejezet

Sziasztok!

115! Elhiszitek ezt? :D Én csak alig. :DD Hihetetlen, hogy már ennyien összegyűltünk, álmomban sem reménykedtem ennyi olvasóban! Nagyon-nagyon boldog vagyok! ^-^
Nem szeretnék túl sokat hozzáfűzni a részhez, nagyon szerettem írni, habár nincs benne semmi izgalmas esemény, de szerintem némely részek aranyosak. :D Jó olvasást hozzá!
Ja, és ha valaki még nem tudná: FACEBOOK CSOPORT

Ölel Titeket,

M. Mircsi

___________________________________________________________________________________________

Tizenötödik fejezet

„Az életnek csak akkor van értelme,
ha van kivel megosztani az érzéseinket..”

Paulo Coelho - Tizenegy perc

Már korán reggel elkeseredetten forgolódtam az ágyamban és mérges voltam a világra. Miért kellett feltalálniuk az embereknek a szobafogságot?

Alexanderrel a kis játékunk után még beszélgettünk egy darabig, aztán hazahozott. Anyuék dühös pillantásokkal figyelték minden mozdulatomat a kanapén ülve és csak arra vártak, hogy elkezdhessék a mondandójukat. Nem igazán díjazták, hogy tíz helyett csak hajnali kettőre sikerült hazakeverednem, ezért büntetésből egy egyhetes szobafogságot kaptam, ami annyit jelentett, hogy nem tehettem ki a lábam a házból, csak abban az esetben, amikor iskolába mentem, de amint vége volt az óráimnak, haza kellett indulnom és bejelentenem, hogy megérkeztem. Normál esetben az egész nem is zavart volna, hogyha nem akartam volna szombaton elmenni a hokimeccsre, hogy találkozzak Kyle-lal. Beszélni szerettem volna vele a történtekről, hogy ő mennyire gondolja komolyan, vagy hogy valaha egy kicsit akarta-e, hogy legyen valami közöttünk. Hiába mondogattam nekik, hogy muszáj elmennem, nem érdekelte őket. Kétségbeesetten próbáltam megoldást találni a problémára, de az utolsó esélyemet is elvették azzal, hogy megfosztottak a telefonomtól és a laptopomtól, amik segítségével még lett volna esélyem elérni a srácot. Fogalmam sem volt, hogy mihez kellene kezdenem, rosszul éreztem magam amiatt, hogy csak arra vagyok képes, hogy tehetetlenül forgolódjak az ágyamban. Ebben még az sem segített, hogy az éjszakai kalandomnak köszönhetően sikerült szert tennem egy elég komoly megfázásra, ezért percenként kellett fújnom az orromat, megállás nélkül zúgott a fejem, hangom alig volt és folyamatosan gyötört a köhögés. Az arcomat belefúrtam a párnámba, a számon át vettem a levegőt és vártam, hogy végre vége legyen a hétvégének, meggyógyuljak és találkozzak Kyle-lal, Angelinával és Alexanderrel.

Már éppen az álomvilág és a valóság között jártam, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet kiabálja. Értetlenül tápászkodtam fel és mentem az ablakomhoz. Anya állt kint az udvaron, miközben egy szőke sráccal rikoltozott, akit látszólag hidegen hagyott a dolog, mert ahelyett, hogy reagált volna, az én nevemet üvöltötte, majd mikor meglátott, abbahagyta és integetni kezdett. Egy mosoly költözött az arcomra, gyorsan kinyitottam az ablakot, mire anya csak még mérgesebb lett.

– Veronica Miracle! Azonnal csukd vissza az ablakot! Még jobban meg akarsz fázni? – szólt rám, de figyelmen kívül hagytam és a szöszire figyeltem.

– Sajnálom, Ronnie! – ordította. – Ne haragudj a tegnapiért! Kérlek, bocsáss meg! Meg tu...

– Na ebből elég legyen! – érkezett meg apa is és látszólag nem tetszett neki a helyzet. Kyle hirtelen megdermedt és nem tudott mit kezdeni magával, ezért hagyta, hogy apa megragadja a grabancát és elkezdte kifelé ráncigálni a kertből. Habár a szöszi jóval erősebb volt apánál, hagyta magát, de a szemét nem vette le rólam. Szerettem volna tudatni vele, hogy már nem haragszom, de a hangom nem engedte. Hiába köszörültem meg a torkom többször is, olyan hangosan nem tudtam megszólalni, hogy hallhassa. Utolsó kétségbeesésemben egy szívecskét formáltam a kezemmel és azt mutattam fel neki. Láttam, ahogy egy megkönnyebbült vigyor kúszik az arcára, egy pillanatra megtorpan, ezzel apát is megállásra késztetve, majd felmutatja ő is a szívét. Az én arcomat is egy levakarhatatlan mosoly vette hatalma alá és úgy néztem, ahogy apa egy erőset ránt a szöszin, mire ő elkapja tekintetét rólam, majd engedelmesen követi őt. Anya fejcsóválva állt a fa alatt, de észrevettem, hogy a szája felfelé görbül, ami kicsit megnyugtatott és újra reménykedtem benne, hogy nem fogja meghosszabbítani a büntetésemet.

Az ablakot becsukva visszamásztam az ágyamba és fülig érő vigyorra öleltem át a párnámat. Alexandernek nem volt igaza. Én igenis hiszem, hogy létezik még olyan fiú, aki küzd értem, akinek nem csak egy újabb vagyok. Hiszem, hogy létezik még szőke herceg fehér lovon.

Merengésemet az ajtóm nyitódása szakította félbe, mire odakaptam a tekintetemet. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy a szőke srác rám mosolyogva belép a szobámba, majd becsukja maga mögött a bejáratot. Az első gondolatom azt volt, hogy a nyakába ugrok és elmondom neki, hogy mennyire örülök, hogy eljött, mert ez azt jelenti, hogy még is jelentek neki valamit. Aztán rájöttem, hogy a fehér, rózsaszín pöttyös pizsamámban vagyok, nem éppen a legszebb állapotomban, ezért az első tervem helyett inkább magamra húztam a takarómat. Hallottam, hogy Kyle léptei egyre közelebb érnek, majd lesüpped a súlya alatt az ágy.

– Most miért bújsz el? – csúsztatta kezét a paplanom alá és kicsit megemelte, hogy bekukkanthasson a bunkerembe.

– Mert nem vagyok olyan állapotban – húztam vissza a takarómat.

– Nem túl biztató a hangod. Beteg vagy?

– Igen, meg vagyok fázva – feleltem. – Nincs rajtam smink, kócos a hajam és még ráadásul pizsamában is vagyok, úgyhogy jobb, ha elmész.

Felnevetett.
 – Végre sikerült kiharcolnom a szüleidnél, hogy beszélhessek veled néhány percet, nem fogok elmenni csak azért, mert nem jól áll a hajad. Meg egyébként is, biztos vagyok benne, hogy neked a kócos haj is jól áll.

Olyan édesen hívogatott, hogy egy idő után beadtam a derekam és szép lassan leemeltem magamról a takarót. Figyeltem Kyle reakcióját, de ahelyett, hogy elborzadt volna egy édes mosolyra húzta az ajkait.

– Na látod, megmondtam én, hogy te így is szép vagy.

– Ezt csak úgy mondod – ültem fel az ágyon. – Tudom, hogy rémesen nézek ki.

– Nem kéne vitatkoznod velem, mert nem fog visszajönni a hangod – dorgált meg kedvesen. Durcásan néztem rá, ő pedig közelebb csúszott hozzám és megölelt. Az arcomat belefúrtam a pulcsijába, már hiányzott a közelsége. Az orrom teljesen be volt dugulva és levegőt is alig kaptam rajta, ezért legnagyobb bánatomra nem érezhettem az illatát. Hirtelen feltörtek belőlem az elfojtott köhögések, ezért eltávolodtam tőle. – Sajnálom, az én hibám, hogy megfáztál. Alex mesélte, hogy egy órát vártál rám kint a hidegben – nézett rám bocsánatkérően.

– És még mit mesélt? – kérdeztem ijedten, de a végébe beleköhögtem.

– Ne aggódj, nem mondott semmit – mondta, de látszott rajta, hogy igazából jobban örült volna, ha mondott volna. – Szerinte majd úgy is beavatsz, ha akarsz.

Csak egy bólintással reagáltam rá, pedig tudtam, hogy igazából azt szeretné, ha kitálalnék az estéről, de jelenleg nem éreztem úgy, hogy meg akarnám tenni. Inkább visszafeküdtem az ágyamba, a keze után nyúltam, és összekulcsoltam az ujjainkat.

– Megértelek – suttogta. – Azok után, amit tegnap csináltam, én sem bíznék magamban.

Még nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor az ajtó kinyílt és apa lépett be rajta.

– Lejárt az idő – mondta Kyle-ra nézve.

– Még kaphatok pár percet? Csak megmagyaráznék valamit – kérlelte apát, aki először visszakozott, de végül beleegyezett és újra egyedül hagyott minket. A szöszi lefeküdt mellém és nyomott egy puszit az arcomra. – Hiányoztál. Amikor felébredtem és eszembe jutott, hogy mi történt, nagyon megijedtem. Azt hittem, hogy nem fogsz megbocsájtani – tette óvatosan kezét az arcomra és hüvelykujjával simogatott. – Megígérem, hogy soha többet nem csinálok ilyet. Tudom, kicsit sokáig tartott, de rájöttem, hogy sokkal fontosabb vagy nekem, mint hittem és nem akarlak elveszíteni a hülyeségeim miatt – monda miközben végig a szemembe nézett. – Alexander elmondta, hogy megemlítette neked a gyengémet. Igaza van, nem vagyok valami kitartó – Egy szomorkás mosoly költözött az arcára. – De ezúttal az leszek. Esküszöm – súgta. Arcával kicsit közelebb kúszott az enyémhez és homlokunkat egymásnak döntötte. Megszeppenve néztem rá, zavarba hozott a közelsége.

– Mit csinálsz? – kérdeztem, de kételkedtem benne, hogy egyáltalán jött ki hang a torkomon.

– Semmit – lehelte alig hallhatóan. Pillantását a szememről a számra vezette, majd ajkaival megérintette, de mielőtt még többet tehetett volna, felültem, hogy elkerüljem, amit tenni akart. Döbbenten nézett fel rám, aztán arca bűnbánóvá változott és feltornázta magát mellém. – Sajnálom.

– Semmi baj, csak beteg vagyok. Nem akarom, hogy elkapd – mosolyogtam rá és közelebb csúszva hozzá a vállára hajtottam a fejem.

– Kemény fából faragtak, nem kapnám el – ölelt át.

– Ha nem haragszol, nem kockáztatnék – bújtam oda hozzá és lehunyt szemmel pihentem a mellkasán, miközben ő a hajamat simogatta és néha nyomott rá egy-egy apróbb puszit. Kellemes érzés volt a karjaiban tudni magamat. Azt kívántam, hogy bárcsak ne érne véget, de hála a büntetésemnek, apa másodszorra is megzavart minket. Kissé szomorúan bújtam ki a srác öleléséből, aki vigasztalásul adott egy csókot az arcomra, aztán felállt.
– Lehet, hogy szimpatikus vagy, – állította meg apa Kyle-t az ajtóban, mielőtt kimehetett volna – de azért el a kezekkel a lányomtól, mert bajok lesznek, értve vagyok? – kérdezte komolyan.
– Értettem – felelte határozottan, majd apa kíséretével távozott.

Az ágyamból kimászva a füzetemet kezdtem keresgélni a táskámban, amit múlt éjjel magammal vittem. Közben a fejemben elkezdtem összeszedni a gondolataimat, amiket majd papírra terveztem vetni. Először nem igazán tudtam, hogy pontosan mit is szeretnék leírni, de amint eszembe jutott a beszélgetésem Alexanderrel, már nem volt kétség. Az ágyamon ülve ölembe fogtam a füzetemet és a címen töprengtem, majd felfirkantottam a lap első sorának közepére azt, amelyiket elfogadhatónak találtam: Az álarc mögött.

Az egész hétvégém magányosan telt egyedül a szobámban, ahonnan szinte egyszer sem tehettem ki a lábam, hiszen a betegségem az idő teltével nem igazán akart javulni, ezért anya komolyabb kezelésbe kezdett. Megtiltotta, hogy felkeljek az ágyamból és folyamatosan teával és gyógyszerekkel tömött, míg végül már csak azért is lejjebb ment a lázam és alább hagyott a fejfájásom, hogy megszabaduljak tőle.

Hétfő reggel majd kicsattantam örömömben, hogy végre elhagyhattam a házat és találkozhattam a többiekkel. A vigyorom levakarhatatlan volt, ami anyának is azonnal szemet szúrt és nem tudta szó nélkül hagyni.

– Mi ez a nagy vidámság? – nézett rajtam végig és rá is átragadt a mosolyom. – És milyen csinos ma valaki – tette hozzá az öltözékemre utalva, amit a lenge, egyszerű pulcsi helyett most egy kötött, kicsit téliesebb hangulatú pulóver alkotott, rajta egy barna, fodros sállal és egy rám nem jellemző szűk szárú farmernadrággal.

– Tényleg? – kérdeztem vissza kicsit bizonytalanul és tettem egy teljes fordulatot, hogy minden irányból megnézhessen.

– Biztos vagyok benne, hogy a srácok nyálcsorgatva néznek majd utánad. Csodásan nézel ki – küldött felém egy biztató mosolyt, aztán a kezembe nyomta az uzsonnámat és utamra engedett.

Sajnos telefonomat azóta sem kaphattam vissza, ezért csak reménykedni tudtam, hogy Angelina számít az érkezésemre, így várni fog rám a kereszteződésnél és nem megy el nélkülem. Szerencsémre a lány ott állt a villanyoszlop mellett egyik lábáról a másikra támaszkodva, majd amint meglátott elém sietett és köszönésképen szorosan magához ölelt.

– Jaj, tudod, hogy megijesztettél pénteken? – tolt el magától. – Azt hittem, hogy valami bajod esett, ezért nem hívsz, vagy Kyle valami olyanra vett rá, ami még túl korai lenne, annyira aggódtam – hadarta el gyorsan, aztán ismét megölelt.

– Jól vagyok – viszonoztam az ölelését. – Sajnálom, hogy aggódnod kellett.

– Semmi baj, csak máskor ne csinálj ilyet! – emelte fel fenyegetően a mutatóujját. – Na, de mindegy is, inkább mesélj! Mi volt? Remélem, hogy Kyle semmire nem kényszerített rá!

– Hát, igazából Kyle aznap nem jött el – vallottam be, mire értetlenül meredt rám, én meg fülig érő szájjal belekezdtem a mesélésbe. Mindent elmondtam neki szóról szóra, egyedül Alexander vallomását hagytam ki, hiszen az nem olyan dolog volt, amit megoszthattam volna vele. Figyelmesen végig hallgatott és közben végig ott virított az arcán egy számomra ismeretlen vigyor, amit nem tudtam hová tenni.

– Hé, csajok! – zökkentett ki a beszélésből egy kiáltás mögülünk éppen, mikor beléptünk volna az iskola kapuján, aztán egy ismerős alak furakodott be kettőnk közé és teljesen természetesen tette kezeit a vállainkra. – Mentsetek meg egy szerelmi vallomástól, kérlek – nézett ránk könyörögve, mire Angel rosszallóan megrázta a fejét.

– Akkor majd máskor elmeséled – fordult felém a szőke lány egy halvány mosollyal az arcán és hagytuk, hogy a srác velünk folytassa az utat.

– Otthagytad szegény lányt? – kérdeztem felpillantva rá, ő pedig felsóhajtott.

– Tudom, hogy még mindig azt hiszed, élvezem kikosarazni a lányokat, de még mindig tévedsz. Egyáltalán nem szeretem ezt csinálni, ezért ha tehetem, inkább elkerülöm az ilyen helyzeteket – magyarázta. – Egyébként Kyle mesélte, hogy lebetegedtél és szobafogságot kaptál. Sajnálom, hogy így történt – mondta, miközben összepacsizott egy fiúval, aki szembe jött velünk. – Már jobban vagy?

– Igen, hála anyának és a módszereinek, bár még fújom az orrom és a hangom sem a régi.

– Ronnie! – hallottam a már egészen megszokott új becenevemet, majd két kar hátulról átölelte a derekamat és éreztem, ahogy a hátam egy széles mellkasnak ütközik. – Végre megvagy – nyomott egy puszit az arcomra, mire mosolyogva felnéztem rá. Kezet fogott Alexanderrel és köszönésképen biccentett Angelina felé, aztán ismét rám fordította figyelmét. – Hívtalak reggel, de nem vetted fel a telefont.

– Büntetésben vagyok – fordultam meg a karjaiban és megöleltem. – Nincs telefonom.

– Ja, igen, persze – húzta el a száját. – Pedig úgy terveztem, hogy ma elviszlek valahová munka helyett.

Fájdalmasan felnyögtem és arcomat belefúrtam a kabátjába. – Így is kész kínszenvedés a szobafogság, miért rontod el még jobban?

– Jaj, ne haragudj, nem akartam – nevetett fel, majd megfogta a kezemet és bementünk az iskola épületében, hogy lehetőleg ne rosszabbodjon az állapotom. Útközben folyamatosan azt ecseteltem neki, hogy mennyire rossz volt a hétvégém, hogy mennyire szerettem volna, ha ott marad még egy kicsit, vagy legalább telefonon megerősít abban, hogy ami történt, nem csak lázálom volt. Kyle vigyorogva hallgatta a szenvedésemet és cseppet sem látszott az arcán, hogy zavarná a panaszkodásom, sőt, talán még tetszett is neki, hogy ezt mind megosztom vele. Nekem is jólesett a folyamatos fecsegés és, hogy ő meghallgat, ezért néhány mondat után nem álltam le, részletesen elmagyaráztam neki, hogy milyen különös és szokatlan érzés volt minden egyes alkalommal, mikor eszembe jutott, azt tapasztalni, hogy a szívem legszívesebben kiszakadna a helyéről.

– Te is nagyon hiányoztál nekem – ajándékozott meg egy újabb puszival. – Nem lehet valahogy kijátszani a szüleidet? Tudom, ezért a mondatért egy életre megutálnának, ha tudnák, de akkor is, nem fair, hogy pont most büntetnek meg.

– Hát, igazából az vezetékes telefonon kell felhívnom őket, hogy megérkeztem, de akár téged is hívhatlak rajta – töprengtem.

– Hmm... egy igazi rosszkislány veszett el benned – fordított szembe magával és homlokát az enyémnek döntötte. – Kapok végre egy csókot? – kérdezte egy pimasz vigyorral.

– Még beteg vagyok – feleltem, mire lebiggyesztette az alsó ajkát és könyörögve nézett rám. Két kezemet az arcára vezettem, ő pedig közelebb húzott magához a derekamnál fogva úgy, hogy testünk összeért. Gyönyörű kék szemeiben teljesen elvesztem, megigézett pillantásával. Észre sem vettem, hogy arca közelebb került az enyémhez, egészen addig, míg orrával meg nem érintett. Enyhén elfordítottam a fejemet és egy lágy csókot leheltem a szája mellé. Éreztem, ahogy elvigyorodik, amitől rögtön elszállt a bátorságom és elpirulva rejtettem arcomat a kabátjába. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy az érzéseimet ilyen szinten kinyilvánítsam, ezért érthető, hogy zavarba jöttem.

– Csak nem zavarba jöttünk? – emelte meg az államat. – Hihetetlen, hogy mennyire aranyos tudsz lenni, mikor elpirulsz.

– Ne piszkálj! – toltam el a kezét.

– Sajnálom, de túlságosan szeretlek zavarba hozni ahhoz, hogy leálljak vele – nevetett fel, én pedig mérgesen néztem rá.

– Alexander Armstrong! Mégis mit képzelsz te magadról? – A hangomtól zengett az egész folyosó, de szinte már senki nem kapta fel a fejét, hiszen egy hét alatt már megszokhatták, hogy vagy én üvöltöm a srác nevét torkom szakadtából vagy ő az enyémet. Az elején még csak ártatlan kis játék volt az egész, néha mikor nem figyeltem belém csípett, vagy megijesztett, amiket előszeretettel viszonoztam, de aztán egyre durvább dolgokat kezdett csinálni. Nem sokkal a hét legutóbbi esete előtt az jutott az eszébe, hogy felrázza a szénsavas üdítőmet. Természetesen fogalmam sem volt róla, hogy ilyen dolog az eszébe juthat, ezért gyanútlanul vettem a markomba a kupakot és kezdtem lecsavarni az üvegről, ennek következtében pedig a tartalmának fele kiáramlott belőle és egy méteres körzetben mindent lefröcskölt. Döbbenten pislogtam párat, aztán meghallottam az ismerős röhögést az ajtóban, mire mérgemben felpattantam a helyemről és a jól szórakozó srácra öntöttem a maradék vizet, akinek meglepettségtől elállt a szava. Egy darabig csendben meredtünk magunk elé, majd ahogy találkozott a tekintetünk egyszerre kitört belőlünk a nevetés. Szerencsére mindketten tudtunk magunknak váltásruhát szerezni, ezért az én javuló megfázásom sem esett vissza a régi állapotába és Alexander sem tett szert egyre.

Ám a mostani húzásával már túlzásba esett és egyáltalán nem tartottam viccesnek. Nem csak azért, mert alapvetően elég prűd vagyok és nem viselem jól a fiúk ilyesfajta véleménykifejtésüket, de egyébként sem csinálunk ilyet a haverunk barátnőjével. Mérgesen néztem rá, ő pedig egy szemtelen mosollyal állta a tekintetemet.

– Már megint mit műveltetek? – rázta meg a fejét Kyle jót derülve rajtunk.

– Ez a bunkó barom szemérmetlenül rácsapott a fenekemre! – mutattam rá és komolyan dühös voltam.

– Hogy mit csináltál? – kerekedett ki a szöszi szeme, mire Alexander csak védekezően felemelte a kezét. – Azt még elnézem, hogy a barátnőmmel szórakozol, de azért ez már mégis csak sok! – Meg sem várta a srác magyarázkodását, neki ugrott és belökte a termünkbe, ahol aztán hatalmas csattanással bevágódott az ajtó. Angelinával megnémulva álltunk és próbáltuk felfogni a helyzetet, majd szinte egyszerre siettünk az ajtóhoz, hogy megállítsuk a fiúkat. A helyiségből ahelyett, hogy verekedés hangja szűrődött volna ki és a földön fetrengve találtunk volna rájuk, meggörnyedve röhögtek.

– Te komolyan rávágtál a seggére? – kérdezte fuldokolva Kyle.

– Komolyan.

– Ez kész!

Nem hittem el, hogy még Kyle is képes volt nevetni, és nem védett meg. Pedig Alexander tényleg megérdemelte volna, hogy valaki helyre rázza és rájöjjön, hogy nem tehet meg mindent, amit csak akar csak azért, mert ő a nagy Alexander Armstrong. Megalázottnak éreztem magam amiért képes volt ilyen csúnyán elbánni velem és mindenki szeme láttára ilyet tenni. Nem volt joga hozzá. Dühösen mentem oda hozzá, majd mikor meglátott egy idegesítő vigyorba fojtotta a röhögését. Megemeltem a kezemet és egy hatalmas csattanással találkozott az arcával, mire hirtelen a szöszi is abbahagyta a nevetést és mindenki hitetlenül meredt rám, majd néhány pillanattal később Kyle megint kitört. Éreztem a karjait a csípőm köré fonódni.

– Imádlak – mondta és belecsókolt a nyakhajlatomba, amit szabadon hagyott a kivágott nyakú pulcsim. – Megérdemelted, Alex, ilyet csak én csinálhatok – csúsztatta a tenyerét a fenekemre.

Még nem voltam hozzászokva Kyle minden érintéséhez, ezért volt, hogy összerezzentem vagy nemes egyszerűséggel ellöktem a kezét, amin ő mindig jókat szórakozott, amitől én ismét zavarban éreztem magam. A hetek alatt mindig próbált egy kicsit közelebb édesgetni magához, hogy szép lassan lebontsa a falat, amit magam köré húztam és sokkal felszabadultabban érezzem magam mellette. Mindig türelmes volt velem, ha valamit élből elutasítottam, egy darabig felhagyott vele, majd újra próbálkozott és soha nem szólt, ha valami sokáig tartott, míg megszoktam.

– Beszélgettem Alexszel – jelentette be hirtelen Angelina, mikor átnyújtotta nekem a húsos szendvicsét, amit elcserélt az én salátásomra.

– Tudom, sokat szoktál vele beszélgetni. – Nem értettem, ezt miért kellett így bejelentenie, hiszen tényleg sokat szokott vele beszélgetni, ahogy én is, Kyle is és még rajtunk kívül egy csomó mindenki.

– Jó, de ez más volt – sütötte le a szemét zavartan, mire nekem elkerekedett a szemem.

– Te megint beleestél Alexanderbe? – kérdeztem talán a kelleténél kicsit hangosabban, mert többen felénk kapták a tekintetüket a teremben. A gondolattól egy mosoly költözött az arcomra és már láttam magam előtt, ahogy négyen elmegyünk közös randira, ahol ők ketten gátlástalanul csókolóznak mellettünk, míg én félénken Kyle-hoz bújok és csendben nevetgélünk. Régen talán élve eltemettem volna Alexandert, ha megtudtam volna, hogy ők egy párt alkotnak, de most elképzelni sem tudtam volna jobb partnert Angel számára. Már ismertem az igazi oldalát, ezért biztos voltam benne, hogy jól bánt volna vele és mindent megadott volna neki.

– Jaj, dehogy! – rombolta le a képet a fejemben egy legyintés kíséretében. – Csak látta, ahogy Erik után epekedem, ezért elmondta a véleményét, hogy szerinte mindenképpen meg kéne próbálnom szerelmet vallani neki, mert ha nem teszem, az sokkal jobban fog fájni, mintha visszautasít vagy összejövünk, de nem tart sokáig a kapcsolatunk – magyarázta. – És azt hiszem, hogy igaza van, ezért szerelmet fogok vallani neki. Méghozzá most rögtön! – ugrott le a padomról eltökélten. Büszke voltam rá, amiért ilyen bátor elhatározásra jutott. Segítettem is neki megtalálni a srácot, aki éppen biológia órára készült Kyle-al és Alexanderrel egy teremben. Még az ajtóban megszorítottam Angel kezét és sok sikert kívántam neki, aztán útjára engedtem, ami egyenesen a szőke srác irányába vezette, de az utolsó pillanatban megváltoztatta és inkább Alexander padjára ült fel, aki mosolyogva fogadta. Csalódottan sóhajtottam egyet, majd inkább lassan odasettengtem a barátom háta mögé és mielőtt észrevehetett volna, gyorsan befogtam a szemét. Kezével beterítette az enyémet, aztán lassan elkezdett végigtapogatni a karomon, hátha abból rájön, ki vagyok.

– Őőő... Angel? – kérdezte, mire óvatosan jobbra-balra kezdtem mozgatni a fejét, miközben folyamatosan vigyorogtam. – Akkor... Emily? – Megint megismételtem a mozdulatot és ezzel együtt a mosolyom is letörlődött az arcomról. – Emma? Beatrice? – Válasz helyett csak lecsúsztattam a karom a nyakára és az államat a vállára hajtottam.

– Csak én vagyok az – suttogtam halkan. Fájt, hogy még csak eszébe sem jutott a nevem. Meg egyébként is, mi ez a sok lány név?

– Ó, Ronnie – lepődött meg. – Hát, te?

– Kik ezek a lányok? – egyenesedtem ki és lenéztem rá, amire csak egy mosollyal reagált és felállt a székéről, hogy átölelhessen.

– Édes vagy, mikor féltékenykedsz – puszilt meg. – De semmi okod rá, nekem te vagy az egyetlen. Végig tudtam, hogy te vagy, csak vicceltem.

Mérgesen belebokszoltam a mellkasába, amivel csak azt értem el, hogy felnevetett, aztán visszaült a helyére és belehúzott az ölébe. Durcásan karba tettem a kezemet és direkt nem adtam neki én is egy puszit, pedig tudtam, hogy szereti.

– Nem szép dolog, hogy a szinglik előtt csináltok ilyeneket – szólt oda Angel és szúrós pillantással méregetett. Válaszképpen csak Erik irányába emeltem az ujjamat és másik kezemen felmutattam a hüvelykujjamat. Leszállt a hokis srác padjáról és magabiztos léptekkel indult meg Erikhez, aki éppen valami újságot olvasott. Keresztbe tettem az ujjaimat, Kyle pedig megfogta a kezemet, a szájához emelve egy csókot lehet rá, és a távolból szurkoltunk a lánynak.