Tizennegyedik fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem a fejezettel, elnézést, hogy ilyen későn, de még mindig vasárnap van! :D Most nem akarok sokat dumálni, ezért csak ennyit tennék még hozzá: 101-en vagyunk!! Hihetetlen! Imádlak titeket! <3

Üdvözöllek közöttünk, Briana!

Kukkantsatok be hozzá is: I Need More

UPDATE!

Most láttam, hogy elkezdődött egy szavazás, amiben a BTM is részt vesz, ezért ha szeretnétek, hogy megnyerje a versenyt, szavazzatok a blogra! Számítok rátok. ;) Katt!

Ölel Titeket,

M. Mircsi

___________________________________________________________________________________________

Tizennegyedik fejezet

„Van úgy, hogy valaki nagyon törődik a másikkal.
Azt hiszem, ezt hívják szeretetnek.”

Micimackó c. film

Az épületből kilépve elengedte a kezemet és a fal közelébe letámasztott motorjához lépett, kivette a hátuljából a nekem hozott sisakot, majd elém állt. Éppen megemelte, hogy ráteszi a fejemre, amikor tettem egy lépést hátra, hogy megakadályozzam benne.

– Hova viszel? – szegeztem neki a kérdést.

– Majd meglátod, ha odaértünk – felelte kissé idegesen és tett felém egy lépést, majd újra próbálkozott a fejvédő feltételével, de megint kikerültem.

– Mi van, ha nem akarok menni? – húztam fel az egyik szemöldököm, mire közvetlen elém állt és lehajolt hozzám, hogy egy szinten legyünk.

– Na idefigyelj, kislány! Rohadtul elegem van belőled és talán tényleg jobb ötlet lenne elhúzni innen a picsába! – nézett mérgesen a szemembe. Döbbenten néztem rá. Az egykor gyönyörűen csillogó gesztenyebarna íriszei most szikrákat szórtak és el kellett fordítanom a tekintetemet. Megrémisztett. Kezével elkapta az államat és kényszerített, hogy ránézzek. – És ha nem fogod be azt a csinos kis szádat, esküszöm, itt hagylak a fenébe, értve vagyok? – Ijedtemben csak egy bólintással tudtam jelezni, hogy felfogtam, de rögtön meg is bántam. Talán jobb lett volna, ha itthagy. – Remek – lágyultak meg a vonásai és egy kedves mosoly húzódott az arcára. Ezek volnának a hangulatingadozásai? Nem is törődött azzal, hogy sokkot kapva álltam és bámultam rá, egyszerűen kihasználva az alkalmat, hogy nem ellenkezem, fejemre húzta a sisakot. Megragadta a kezemet és felsegített a járműre, majd felült elém és elindult. Még mindig nem szoktam meg a gyors száguldozást, és hogy a fejemet védő tárgyon kívül semmi nem nyújt biztonságot, ezért ijedten kapaszkodtam belé. A piros lámpánál megállva a kézfejemre csúsztatta kesztyűbe rejtett kezét, lágyan simogatta és óvatosan lazított a szorításomon. Elpirulva engedtem el a derekát és húztam hátrébb a kezemet, de ekkor hirtelen megindult, nekem meg egy kisebb sikoly hagyta el a számat. Biztos voltam benne, hogy kuncog rajtam és, hogy ezzel fog piszkálni, amint odaérünk arra a helyre. Az egyenes utakkal még nem is volt bajom és lassan kezdtem hozzászokni, hogy a szél tépi a hajamat és a fülsiketítő zaj sem zavart különösebben. Majd elérkeztek a kanyarok. Minden egyes fordulatnál halálfélelmemben Alexander kabátját markolásztam és számoltam a másodperceket, míg újra egyenesbe nem álltunk. Aztán végre leállt a motor és megkönnyebbülten kifújtam a bent tartott levegőmet. Hagytam, hogy az előttem ülő srác szálljon le előbb, majd elfogadtam a felém nyújtott kezet és valamivel elegánsabban másztam le róla, mint először. Alexander vigyorogva nézett rám és szó nélkül segített levenni a sisakomat.

– Jól vagy? – kérdezte azzal az mosolyával, amivel annyiszor az őrületbe kergetett. Vettem egy nagy levegőt és kihúztam magamat, hogy ne tűnjek annyira esetlennek és gyávának.

– Igen – feleltem határozottan, mire csak nevetéssel reagált. Kikerülve engem a motorjához ment, eltette a bukósisakokat és a járművét elkezdte lefelé tolni az egyik garázs ajtajához. Gyorsan utána siettem, hiszen fogalmam sem volt hol voltunk és nem akartam egyedül maradni a sötétben. – Itt laksz? – kérdeztem, amikor a kabátja zsebében kotorászva elővette a kulcsokat és kinyitotta a kisebb ajtót.

– Nem – mondta tömören, benyúlva az ajtón a falon felkapcsolta a villanyt és a kezével intett, hogy menjek beljebb. Most meg mi van? Megint változott volna a hangulata? Esküszöm, nem tudok kiigazodni rajta. Tettem, amit mondott, beléptem a garázsba, ami meglepetésemre nem olyan volt, mint képzeltem. Kocsi helyett egy kanapé állt a helyiség közepén, előtte egy kis dohányzóasztallal és egy tv. Mögötte egy bevezetett csap, jobboldalán egy másfél méteres hűtőszekrénnyel, balon pedig egy kisebb, kopott pulttal, rajta különféle evőeszközökkel. A földet egy már jobb időket látott szőnyeg borította. Egész kis takaros helynek tűnt. – Megköszönném, ha néhány lépéssel arrébb bámészkodnál – zökkentett ki Alexander hangja, mire bocsánatot kérve odébb álltam az ajtótól, hogy be tudja tolna a motorját.

– Hol vagyunk? – tudakoltam.

– Ez az edzőm garázsa, nekünk adta, szóval itt szoktunk szórakozni. Persze csak azzal a feltétellel, ha nem hangoskodunk és mindig kitakarítunk, mielőtt elmegyünk – magyarázta és a telefonját kezdte nyomkodni. – Milyen pizzát szeretsz?

– Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Milyen pizzát szeretsz? – ismételte meg a kérdését természetesen.

– Sonkásat, kukorica nélkül – feleltem, mire csak bólintott, aztán tárcsázta a számot. Addig, míg ő pizzát rendelt, én alaposabban is körbenéztem a kis kuckóban. Első ránézésre tisztának tűnt a hely, de jobban szemügyre véve, már találtam olyan helyeket, amiket a gyors takarítás során a fiúk kihagytak. Kinyitottam a frizsidert és nem lepődtem meg azon, hogy több doboz sört hűtöttek benne, más normális kaja egy penészes sajton kívül nem igen volt.

– Ha már ott vagy, hoznál nekem egyet? – hallottam a hangját mögöttem.

– De te viszel haza, nem? – néztem rá meglepődve a kanapén elnyúlt srácra.

– Ki mondta, hogy hazamegyünk? – húzta fel a szemöldökét, mire nekem kiesett a sör a kezemből. Alexander röhögve felült. – Csak vicceltem. Van ott alkoholmentes is, olyat hozz, légyszíves.

Megkönnyebbülten kezdtem kutakodni a sörös dobozok között, majd mikor megtaláltam odavittem neki, és ő még mindig jól szórakozva rajtam, megköszönte.

– Miért hoztál ide? – faggattam tovább.

– Hogy kettesben legyünk és zavartalanul tudjunk beszélgetni – felelte és kibontva a sört beleivott. Leültem mellé és kicsit feszélyezve éreztem magam mellette tekintettel arra, hogy már volt szerencsém megismerni az emlegetett hangulatváltozásait, amik eddig még nem tettek pozitív benyomást rám és inkább megijesztettek, mintsem megnyugtattak volna. Féltem, hogy valamivel felhúzom és nekem ugrik, mint máskor és itt most tényleg nem akadályozhatta meg senki semmiben. – Félsz tőlem? – érintette meg az ölemben tartott kezemet. Hangja most szokatlanul lágy volt, mégis elkaptam az érintése elől és kényszeredetten felnevettem.

– Félni? Én? Tőled? Na ne nevettess! – játszottam a szerepemet, ahol nem engedhettem meg magamnak, hogy ugyanannak a védtelen báránykának lásson, akivel a kapunkban találkozott.

– Akkor jó – mosolyodott el. – Már azt hittem, hogy megijesztettelek.

– Engem csak a hangulatingadozásaid aggasztanak – csúszott ki a számon. A keze megállt a levegőben a szája felé, aztán visszaejtette az ölébe és a doboz falát kezdte kocogtatni.

– Az egész a te hibád – mondta, én meg összehúzott szemöldökkel néztem rá. Már hogy lehetne az enyém? – Te hozod ki belőlem. Fogalmam sincs, hogy viselkedjek veled, mert nem tudom, hogy mikor hányadán állunk. Aztán van mikor egyszerűen nem tudok hatni rád másképp, csak úgy, ha durva vagyok. Megint máskor bármit elérhetek nálad, ha csak egyszerűen kedvesen viselkedem. Olyankor vakon bízol bennem, csakúgy mint mikor elmentem érted. Szó nélkül szálltál fel a motoromra, míg most meg kellett fenyegetnem téged, hogy velem gyere. Csak rajtad áll, hogy milyen vagyok.

Elgondolkodtam azon, amit mondott, de mielőtt még reagálhattam volna, valaki kopogott az ajtón. Alexander azonnal felállt és lerendezte a pizzafutárt, aki időközben meghozta a rendelésünket, aztán átadta nekem az enyémet és visszaült. A dobozán keresztül éreztem az illatát, minek hatására összefutott a nyál a számban. Csak most jöttem rá, hogy mennyire éhes voltam. Izgatottan nyitottam fel a tetejét, de amint megláttam a tartalmát, rögtön lelombozódtam és ez valószínűleg az arcomon is egyértelműen látszódott.

– Mi a baj? – csúszott közelebb hozzám, mire csak felé fordítottam a pizzámat.

– Kukoricás.

– Pedig mondtam, hogy ne rakjanak rá – húzta össze a szemöldökét és már elő is vette a telefonját. – Visszahívom és kérek másikat.

– Ne! – ellenkeztem. – Nem kell. Majd leszedem róla – vettem a kezembe egy szeletet és az ujjammal leszedegettem róla a sárga darabkákat.

– Nem szereted a kukoricát? – húzta fel a fél szemöldökét.

– Utálom – töröltem bele a mutatóujjamat a doboz szélébe és beleharaptam a már lecsupaszított pizzaszeletembe.

– Érdekes – dőlt hátra és a lábát feltette a kis asztalra. Elgondolkodva bámult a távolba, látszólag valami nagyon lekötötte a figyelmét. Nem akartam kizökkenteni a töprengéséből, ezért csendben ettem az ételt, amit rendelt nekem. Különösen finom volt, még azelőtt nem kóstoltam ehhez hasonlót, bár lehet, hogy azért tudtam csak ennyire jóízűen enni, mert már tényleg nagyon éhes voltam. Az első szelet után, mintha még üresebbnek éreztem volna a gyomromat, ezért az ölembe véve a dobozt kezdtem megszabadítani a kukorica szemektől egy újabb szeletet. Közben figyeltem, ahogy Alexander még mindig az első szeletén nyámmog és csak egy perces kihagyásokkal emeli kezét újra és újra a szájához újabb harapásokért. Még soha nem láttam ennyire nyugodtan, hiszen minden pillanatban a nyakán lógott valaki; a lányok az iskolából, a haverjai az edzésekről, és a kisgyerekek az óvodából. Képzelem, mennyire jól eshetett neki az a néhány perc, amit a gondolataival tölthetett anélkül, hogy bárki háborgatta volna. Lassan kezdtem azon kapni magam, hogy teljesen megfeledkeztem a kezemben tartott még félig kukoricás finomságról, és helyette Alexandert figyeltem. A kisimult arcát, ami csak néha-néha mozdult meg, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtett rágni, hosszú szempilláit, amik csak nagyon ritkán mozdultak meg, szinte egyáltalán nem pislogott, ezáltal folyamatosan láthatóvá téve káprázatos barna szemét, ami mintha két apróbb gesztenye lett volna. A karján kicsit feltűrte a pulcsija ujját, aminek következtében láthatóvá vált jobb csuklóján lévő barna bőrkarkötője. Szinte a suli összes lányának az volt az álma, hogy megszerzi tőle, de senki nem járt még akkora sikerrel, kivéve egy lányt, akinek már volt szerencséje felpróbálni, ami akkora féltékenységet váltott ki a rajongók körében, hogy hetekig ez volt a téma az udvaron. A kézfeje közepétől egy nagyobb forradás csík vezetett a középső és gyűrűs ujja közé, majd ott elveszett. Az iskolában sok pletyka terjengett arról, hogy hogyan kerülhetett oda, de az igaz történetet senki nem tudhatta, így a balesetét azóta is homály fedi. A bambulásból az húzott vissza, hogy elfordította a kezét, hogy megnézze mi van rajta, majd felvont szemöldökkel fordult felém. Annyira váratlanul ért, hogy nem volt időm elkapni a tekintetemet, ezért zavaromban, amiért rajtakapott, hogy megbámultam, a pizzámra szegeztem a tekintetemet és tovább szedegettem a sárga szemeket.

– Utálom, ha megbámulnak – mondta egyszerűen és kissé mérgesnek tűnt a hangja.

– Sajnálom, nem akartam – szabadkoztam, de nem néztem a szemébe. Nem mondott semmit, ezért megengedtem magamnak egy pillantást rá.

– Mi van Kyle-ban, amiért vele önmagad tudtál lenni? – kérdezte hirtelen, ami meglepett. Elgondolkodtam. Önmagam voltam? Az mégis milyen?

– Milyen voltam? – kérdeztem vissza, mire összehúzta a szemöldökét és hitetlenül méregetett. – Nem értem, miben voltam más – tettem hozzá magyarázatképen. Válasz helyett csak kinyújtotta felém a kezét, amit értetlenül figyeltem, majd mikor túl közel került az arcomhoz, elfordultam.

– Neki engedted – mondta. – Vele kedves voltál, kerested a társaságát, megnyíltál előtte. Miért?

– Nem mindegy neked? – reagáltam talán kissé túl hevesen. Nem akartam erről beszélni, nem akartam kiteregetni neki, nem lett volna értelme. Úgysem érezhette át.

– Oké, én türelmes vagyok – csúszott vissza a helyére és az ölébe vette a pizzás dobozát. Az alsó ajkamat harapdálva próbáltam kitalálni valami épkézláb ötletet, amit indoklásul használva hazamehettem volna. Pillantásommal a srác pizzáját fürkésztem, mintha valami érdekeset látnék rajta. – Vegyél nyugodtan – nyújtotta oda nekem a dobozt. Meglepődve néztem fel rá, majd a vissza a felém tartott ételre. Nekem is ad belőle? Vajon kér érte valamit? – Nem mérgezett, ha azon gondolkozol – nevetett. Elmosolyodtam, vettem belőle egy szeletet félre rakva a már megkezdettet a sajátomból és annak a megpucolásához is hozzáláttam.

– Te is kérsz? – jutott hirtelen az eszembe, ami mosolyt csalt az arcára és megköszönve vett egyet. Én csak bólintottam és ismét a kapott szeletnek szenteltem a figyelmem, majd elhúztam a számat. – Ez gombás? – kérdeztem undorral az arcomon.

– A gombát sem szereted? – Megráztam a fejem és leszedtem az említett feltétet is a tetejéről, aztán beleharaptam. Érdekes íze volt, más mint az enyém, pedig annyira lecsupaszítottam, hogy más nem igazán lehetett rajta, de valamiért más volt. Jobb, határozottan jobb. – Oké, ha te nem mesélsz, akkor mesélek én, hátha akkor megered a nyelved – törte meg a csendet, mire ráemeltem a tekintetem és kíváncsian vártam. – Szóval, néha úgy érzem, hogy nem hiszed el nekem, hogy tudom, min mész keresztül, ezért gondoltam, elmesélem neked az én történetemet – kezdte, engem meg kezdett egyre jobban érdekelni a dolog. – Nem is olyan régen, pár évvel ezelőtt, amikor még nem ismertül egymást, idekerültem ebbe a gimnáziumba, ahol először egy senki voltam. Nem ismertek engem és én sem ismertem őket. Ezt kihasználva elhatároztam, hogy bármi is az ára, a figyelem központjába fogok kerülni. Pont ugyanúgy, ahogy te el akartál bújni, én úgy akartam kiemelkedni. Elkezdtem sportolni, részt vettem versenyeken, bulikon, mindenhol ott voltam, mindenkivel összebarátkoztam, mindenben benne voltam csak azért, hogy figyeljenek rám, hogy tudják, én is ott vagyok. Görcsösen vágytam a figyelemre. Mire te is elkezdtél ide járni, már a tervem teljes mértékben megvalósítottam, mindenki ismert, tudták ki vagyok, a lányok bepróbálkoztak nálam és lesték minden kívánságomat. Elképzelni sem tudod, milyen érzés volt. Imádtam – mesélte és elmosolyodott, ahogy visszaidézte az emlékeket. – Aztán jöttél te és mindent elrontottál – mutatott rám unottan és mintha kicsit haragudott volna rám, bár fogalmam sem volt miért. – Feltűnően elkezdtél utálni, nyilvánosan szidtál és mindennek elhordtál, ami fájt. Rohadtul. Mérges voltam, amiért úgy ítéltél el, hogy nem is ismertél, utáltalak érte. Majd elgondolkodtam és rájöttem valamire – tartott hatásszünetet és engem vizslatott, hogy figyelek-e. Természetesen minden érzékszervemmel rá koncentráltam, tudni akartam, hogy mi történt vele. – Rájöttem, hogy... senki nem ismert. Teljesen kifordultam önmagamból, bunkó voltam, beképzelt és igen, egy barom – röhögött fel. – Annyira igazad volt mindenben, és ez ébresztett rá, hogy nekem ez így nem jó. De akkor már késő volt. Megszokták, hogy ilyen vagyok, ezért nem akartak elfogadni másmilyennek. Ha kedves voltam, megrökönyödve néztek rám, mintha űrlény lennék. Ha úgy utasítottam vissza egy lányt, hogy figyeltem az érzéseire, mintha meg sem hallották volna. Aztán egyre többen jöttek, egyre többet akartak, beijedtem. Nem akartam, hogy tudják milyen vagyok, hogy honnan jövök, hogy ki vagyok – ecsetelte. – Úgyhogy maradtam a jól bevált beképzelt, bunkó barom. Nem állt szándékomban még egyszer változtatni ezen, ám elkezdtelek figyelni, tudni akartam, hogy miért gyűlölsz ennyire, hiszen soha nem ártottam neked. Eltartott egy darabig, míg felismertem a helyzetet, de végül sikerült. Azt gondoltam, hogy ennyi elég lesz nekem, de nem így történt. Megsajnáltalak, nem akartam, hogy úgy járj, mint én, ezért megpróbáltam a közeledbe férkőzni. Összeraktam a kirakós darabkáit, és megmutattam neked a képet, amit kaptam, hogy lásd, amit én. És láttad – vigyorodott el. – Kedves voltál velem, nem taszítottál el. Ez tetszett, megint úgy éreztem, hogy minden rendbe jött körülöttem. De aztán jött Kyle – rázta meg a fejét mérgesen. – Mondanom sem kell, hogy mindent elszúrt. Átpártoltál hozzá, engem megint eltaszítottál, mert ő arra kért és hirtelen megint minden romba dőlt. Ugyanolyan rideg lettél, nem tudtam veled pár szót váltani, mert egyszerűen nem figyeltél rám, mintha ott sem lettem volna. Egymás után utasítottál vissza, én meg mindig jöttem, mert valamiért olyan rohadtul segíteni akartam neked. És még mindig akarok. Ezért mentem el érted, ezért hoztalak ide, ezért próbállak szóra bírni, mindent ezért csinálok, de nem segítesz. Csak akadályozol és ebből kezd elegem lenni. Kibaszottul elegem van – fúrta az enyémbe éles pillantását, amitől nyelnem kellett. Felszisszentem, ahogy hirtelen belenyilallt a fájdalom az alsó ajkamba és kiserkent belőle a vér. – Ideges vagy? – kuncogott.

– Miért akarsz engem megváltoztatni, ha te sem tetted? Neked is jó így, ahogy vagy, nekem miért ne lehetne jó? – hagytam figyelmen kívül a kérdését és tettem fel párat. A hangom kicsit ellenszenves volt, nem tetszett, hogy meg akart változtatni.

– Azért, Nica, mert neked nincs senkid – felelte. – Nagyon közel jársz ahhoz, hogy elveszítsd önmagad.

– Te is jól vagy. Te is tudod, hogy ki vagy. Miért gondolod, hogy gyengébb vagyok nálad? Hiszen nem is ismersz!

– Nekem ott a húgom. Te is láthattad, hogy vele milyen vagyok. Meg is lepődtél – magyarázta. – Ha vele vagyok, önmagam lehetek, míg neked nincs ilyen személy az életedben. Te mindig mindenhol mindenkivel ugyanúgy viselkedsz, senki nem tudja, hogy milyen vagy az álarcod mögött. Te ezért veszíted el önmagad, nem azért mert gyenge vagy. Ez ugyanolyan, mintha megkérdeznék, hogy milyen volt a könyv, amit soha nem olvastál. Honnan tudnád, hogy milyen vagy, ha soha nem játszod önmagad?

– Miből gondolod, hogy én nem ilyen vagyok? – Szinte már kiabáltam a szavakat, mintha ezzel akartam volna bizonyítani, hogy erős vagyok, pedig belül zokogtam. Mindenben igaza van. Miért lát belém ennyire? Miért nem tudom őt is ellökni, mint másokat? Miért ragaszkodik hozzám ennyire? Ahelyett, hogy válaszolt volna, közelebb csúszott hozzám és talán át akart ölelni, talán csak végig akart simítani az arcomon. Nem tudtam, mit akart, de nem is akartam megtudni. – Ne érj hozzám! Hagyj békén! – löktem el a kezét és letöröltem a megszökött könnyeimet. Visszahúzta a kezét és csendben figyelte, ahogy szipogok. – Kaphatok még belőle? – mutattam a pizzájára, amiből még volt két szelet. Összehúzta a szemöldökét, de azért odanyújtotta nekem. – Köszönöm – vettem el egyet és beleharaptam anélkül, hogy leszedegettem volna róla, amit utálok. Undorodtam a gomba és a kukorica ízétől, most még sem tudott érdekelni, jólesett. – Nagyon finom ez a pizza – tereltem el a témát, nem akartam tovább ilyesmikről beszélni, mert biztos voltam benne, hogy nem sokáig tudnám fent tartani a falamat és félő, hogy megint elsírom magamat, ami ismét kiszolgáltatott helyzetbe hozott volna előtte.

– Örülök, hogy ízlik – kúszott halvány mosoly az ajkaira és várakozóan nézett rám. Tudtam, hogy azt akarja, beszéljek, ezért beszéltem is.

– Tudod, én nagyon sokat szoktam enni – meséltem, ami először az eszembe jutott. – Anya mindig attól félt, hogy el fogok hízni, ezért alsóban állandóan diétás kaját csomagolt nekem, de én mindig elcseréltem Angelinával a húsos szendvicsére, mert ő nagyon szerette.

– Mi a kedvenc ételed? – kérdezte, amin meglepődtem. Azt hittem, hogy nem is figyel rám, ahogy hülyeségeket magyarázok neki. Nem volt szerencsém, ugyanis szemében ugyanolyan kíváncsiság ült, mintha életem nagy titkait osztottam volna meg vele.

– A sült krumpli – feleltem gondolkodás nélkül. – Nagyon szeretem, mert amikor kisebb koromban hazaértem az iskolából, anya mindig gyorsan hazarohant a munkából csak azért, hogy csináljon nekem ebédre. Utána mindig visszament dolgozni, de akkora adagokat készített, hogy egész nap elvoltam vele, aztán vacsorára is főzött valami nagyon finomat és abból is rengeteget ettem. Soha nem értettem, hogy fér belém annyi minden – meséltem tovább. Alexander csendben hallgatott, miközben egy pizzaszeletet evett az én dobozomból. – És utána még képes voltam enni a sütiből is, amit utána sütött. De az érdekes az egészben, hogy azt nem voltam hajlandó megenni, amit nem anya csinált. Mintha annak más íze lett volna, pedig apa pont ugyanúgy készítette el. Bebizonyította. De anyáénak akkor is más íze volt.

– Hogy lehetett más íze? – húzta össze a szemöldökét értetlenül.

– Nem tudom – vontam vállat. – Akkor amikor az ő főztjét ettem éreztem, hogy... hogy szeret – suttogtam elgondolkodva. Ijedten kaptam tekintetemet Alexanderre. Úgy terveztem, hogy üres fecsegéssel töltöm majd el az időt, de rossz ösvényre léptem és olyan témába kezdtem bele, amibe nem akartam. A srác összeráncolt homlokkal méregetett, valószínűleg feltűnhetett neki a rémületem, ezért megpróbálta összerakni a darabkákat, amiket sikerült összeszednie. Szó nélkül nyúlt a táskámhoz, amit a kis asztalra helyeztem, amiből kérdezés nélkül vette ki a füzetemet. – Mégis mit csinálsz? – kaptam utána, de gyorsabb volt, ezért felállva lapozott bele és kezdte el olvasni a sorokat.

– Azt mondod, hogy ugyanúgy éreztél, mint a maci, akit utált a kislány? – vetett rám egy pillantást, aztán tovább olvasott. Én teljesen sokkos állapotba kerültem és csak bámultam rá. Rájött? Te jó ég, mit csináltam? Elszorult a torkom és meg voltam rémülve. – Igaz? – fordult felém, aztán arcomat látva leült mellém. – Na, nincs semmi baj – érintette meg az arcomat. – Tudom, hogy félelmetes dolog megosztani másokkal a titkaidat, és nagyon nehéz róla beszélni, de nem várhatod meg míg felemésztenek. – Odanyújtotta nekem a füzetemet. – Felolvasnád nekem?

Bólintottam és kivettem a kezéből, mire ledőlt mögém a kanapéra és az oldalára fordulva paskolta meg a mellette lévő helyet. Gondolkodás nélkül dőltem hátra és hagytam, hogy a vállamra hajtsa a fejét.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány – kezdtem bele a mesébe. Gyerekként kezdtem a történetek írását, hogy szórakoztassam magamat és másokat, ezért meg maradt ez a szokásom és ahelyett, hogy komolyabb hangvételű novellák írására szántam volna magam, továbbra is meséket írtam, de egy-egy elembe bele-bele rejtettem magamat, így aki ismerte a körülményeimet, könnyedén felismerhette ezeket, és kevesebb gondolkodás után rájöhetett a titkaimra, amik belülről emésztettek. – Becca nagyon szeleburdi kislány volt, soha nem szeretett egy helyben ülni, szívesebben töltötte idejét a szabadban fára mászva, vagy a sárban hemperegve. Egy napon a nagyon régen látott nagymamája látogatta meg, aki egy kis mackót ajándékozott neki. – Nyeltem egyet, hogy eltüntessem a gombócot a torkomból, aztán folytattam. Alexander csendben volt, nem szólt, amiért néha kisebb szüneteket tartottam, hogy összeszedjem magamat. – Az anyukája felháborodottan vette fel a macit a sárból és vitte be a házba, hogy rendbe tegye, majd Becca ágyára ültette, hogy ott várja, míg megérkezik. A maci boldog volt, hogy újra tiszta és arra várt, hogy végre megérkezzen a kis gazdája, és ő is örüljön, amiért vele lehet. Ám a kislány mikor lefekvéshez készülődött, felmászva az ágyára a macit a földre hajította és bebújt a takarója alá. A plüssmackó nagyon szomorú lett, nem akarta elhinni, hogy ennyire nem szeretik. – Alexander mocorogni kezdett, feljebb csúszott és a fejét a karfára támasztva rejtette arcát a hajamba és nyomott egy puszit rá. Jó érzés volt magam mellett tudni, habár az elején nehezen vettem rá magam, hogy bármit is mondjak, most megint éreztem azt a törődést, amire szükségem volt, ezért erőfeszítések nélkül olvastam fel neki életem kezdetét, ahol minden tönkre ment körülöttem. – Az anyukája mérgesen emelte fel a földről a játékszert és mondta: „Nem csinálhatod ezt vele! Ez a mama ajándéka, vigyáznod kell rá, nem érted?” A kislány felült az ágyban és felháborodottan mondta: „Én nem kértem tőle ajándékot! Meg különben sem lehet vele semmit csinálni, még fára mászni sem tud! Utálom!” „Vissza kellett volna utasítanod” – felelte az anyukája. „De elfogadtad, most már viselned kell a következményeit a tetteidnek, ezért többet ne merd a földön hagyni!” Becca szót fogadott az anyjának és felültette a macit a polcára, hogy ne a földön kelljen feküdnie. A maci ismét boldognak érezte magát, törődtek vele, ezért szája megint felfelé görbült és vidáman várta a reggeleket, amikor a kislány magával vitte az óvodába, hogy ne üljön egész nap egyedül, aztán letette az asztalra és más játékokkal játszott. Nem kapta meg azt a figyelmet, amit érdemelt volna, de mégis boldogsággal töltötte el az a néhány pillanat, amikor a kislány kezei közé fogta. Gyakran megesett, hogy magától lebuckázott az asztalról vagy polcról, hogy aztán visszategyék. Néha egy-egy gyerek pillantotta meg a földön és ültette vissza a helyére, máskor az óvónéni talált rá, de számára minden érintés ugyanolyan volt, ezért annyiszor esett le ismét, míg végül a tulajdonosa nem emelte fel. – A mese régi volt már, a legelső történeteimhez tartozott, amiket papírra vetettem, ezért fogalmazásom még kicsit kiforratlan volt, helyesírási hibák bukkantak fel benne, de ez nem akadályozta meg az embert abban, hogy érthesse. – A napok teltek, a maci egyre többször esett a földre, amikor is az egyik éjjelen a kislány ijedten nyitotta ki szemeit, lihegései megtörték a sötét szoba csendjét. Rémálma volt. Egyedül volt és nagyon félt, ezért kimászott az ágyából, lábujjhegyre állva leemelte a játékszert a polcról és magához ölelve szenderült el. Attól a naptól kezdve sokkal többet törődött a macival és minden éjszaka vele aludt el. A plüssmackó boldog volt, de a szomorú emlékek még mindig ott éltek benne, amik nem hagyták, hogy teljes biztonságban érezze magát az ölelő karokban – csuktam össze a füzetet és a mellkasomon átöleltem a kezeimmel. Alexander felült mellettem és a lábaimat az ölébe helyezve tette az övéit az asztalra.

– Te vagy a maci, az anyukád pedig Becca, igaz? – törte meg a csendet és rám emelte a tekintetét. Bólintottam. – De ki a nagymama és az anyuka? Vagy nekik nincs jelentőségük?

– A nagymama nem egy személy, ő valami felsőbb erő, aki a macit, vagyis engem, anyának ajándékozott. Becca anyukája szintén anya, csak egy másik oldala – magyaráztam. – Mikor megszülettem, anya tisztában volt vele, hogy a gondomat kell viselnie, de nem volt felkészülve rá, mert még szeretett volna élni. Néha voltak pillanatai, amikor előtört belőle az anyai ösztön és mindent megtett, hogy jó anya legyen, de aztán rájött, hogy ő igazából nem is akar engem, ezért nem törődött velem úgy, ahogy kellett volna.

– Sajnálom – suttogta.

– Nem kell – küldtem felé egy halvány mosolyt. – Most már minden sokkal jobb, mint volt.

– De még most sem érzed biztonságban magad, igaz? – Megráztam a fejem, én is felültem és átöleltem a felhúzott térdeimet. – Miért bújsz el, ha ennyire vágysz törődésre? Kyle-lal is azért szerettél lenni, mert törődött veled, nem? Akkor miért nem szereztél sok barátot, ismerkedtél, hogy találj magadnak valakit, akitől megkapod azt a figyelmet, amire vágysz? – faggatott. – Nem értelek.

– Pont azért nem, ami ma történt. Vártam Kyle-ra, de nem jött, pedig megígérte. Nem akarom, hogy bántsanak! – támasztottam az arcomat a karomnak és erősen összeszorítottam a szemeimet. – De közben... közben azt hiszem,... beleszerettem Kyle-ba. Nem is az fáj igazán, hogy egyedül hagyott, hanem hogy elhitette velem, hogy fontos vagyok neki, és szeret. De nem jelentek neki semmit! Olyan könnyen egyedül hagyott – szipogtam és megpróbáltam visszaszorítani a könnyimet.

– Ne add fel ilyen egyszerűen! – mondta, mire felemeltem a fejemet, hogy ránézzek. Egy gyengéd mosoly ült az arcán, az arcvonásai lágyak voltak. – Tudom, hogy fáj, de nem hagyhatod ennyiben, mert akkor soha nem tudhatod meg, hogy mi lett volna, ha eljön. Tisztában vagyok vele, hogy a szőke herceget várod, de higgy nekem, ő nem fog eljönni, neked is küzdened kell azért, hogy ne menjen minden tönkre még azelőtt, hogy bármi történhetett volna – magyarázta. – Megígérem neked, hogy én itt leszek bármi történjék is, és segíteni fogok. – Tekintete komoly volt és törődést tükrözött, amitől azonnal könnybe lábadt a tekintetem. – Most meg mi a baj? – ijedt meg. Elérzékenyülve ültem fel és átölelve a nyakát az arcomat a vállába fúrtam.

– Köszönöm – suttogtam. Éreztem, ahogy karjai közé zár és egy puszit lehel az arcomra. A melegség átjárta a testemet, ahogy kezével lágyan simogatni kezdte a hátamat és közelebb vont magához. Aztán hirtelen belecsípett az oldalamba, mire meglepetten összerándultam.

– Csikis vagy? – kérdezte egy pajkos vigyorral az arcán. Elkerekedett szemekkel néztem rá, majd menekülőre fogtam. Néhány méternél nem sikerült messzebbre jutnom, mert Alexander karjai hamar utolértek és csikizni kezdtek, minek következtében belőlem kitört a nevetés és tehetetlenül rogytam a földre, ahol a srác fölém magasodott. Kézzel lábbal ellenkezdtem, de esélyem sem volt ellene, ezért egy óvatlan pillanatában enyhén belecsíptem a karjába, mire odakapta a kezét. Kihasználva a pillanatot, kimásztam alóla, elfutottam a kanapé mögé és mosolyogva néztem rá. Felnevetett, majd feltápászkodott és utánam eredt. Enyhén gyerekesen viselkedtünk, de mindkettőnknek jólesett. Talán ha egy felnőtt látott volna minket, elborzadva nézte volna, ahogy röhögve próbáljuk legyőzni a másikat, de minket nem érdekelt, hiszen Alexandernek még volt egy hónapja, nekem még kettő év, hogy hivatalosan is felnőttnek nevezhessenek minket, ezért még éppen elég időnk volt gyereknek lenni ahhoz, hogy megtehessük.
___________________________________________________________________________________

Kérdések:
1. Sokan hasonlítják Alexander Cortezhez, míg Nicát Renihez a Szent Johanna Gimi nevezetű könyvből. Szerintetek mi az oka? Én komolyan nem értem, miért...
2. Valaki megemlítette, hogy szerinte Alexandernek néha vannak lányos megnyilvánulásai. Ti is éreztétek ezeket?
3. Szintén valaki azt mondta, hogy idegesítően nyálas vagyok, amiért sokszor köszönök meg nektek dolgokat, sok sikert kívánok, meg úgy egyébként igyekszem minél közelebb kerülni hozzátok. Tényleg ennyire idegesítő lennék?
4. Na, mi a vélemény Alexanderről? Hogy szerezhette a sebhelyét?
5. És Nicával mi a helyzet? :D