Tizenkettedik fejezet

Sziasztok!

Megint jelentkezem egy új fejezettel, remélem, hogy nem várakoztattalak meg titeket túl sokáig. :)
És akár hiszitek, akár nem, megint gyarapodott a kis csapatunk, ugyanis az utolsó fejezet óta 16(!) új olvasóval bővült a blog, ami azt jelenti, hogy már 82-en vagyunk. Ez elképesztő! Soha nem hittem volna, hogy ennyien leszünk! :D
És az utolsó fejezet óta más változások is történtek, ugyanis több verseny is lezárult, amiből kettőnél a ti szavazataitok segítségével sikerült első(!) helyezést elérni. Döbbenetesek vagytok! Köszönöm szépen! Ezen kívül még más versenyek is voltak, így összesen 12 új oklevél került bele a Díjaim, Eredményeim nevezetű menüpontba. Ez rengeteg és nagyon büszke vagyok mindegyikre, remélem, ti is. :) Továbbá az oldalsávba kikerült négy kis álarcocska a homlokukon négy különböző logóval, amikre ha rákattintotok, az elérhetőségeimet találjátok meg. Nyugodtan kérdezzetek ask.fm-en, bármiben segítek, vagy írjatok e-mailt, kövessetek We heart it-en, vagy jelöljetek be ismerősnek facebookon.
És ha már facebooknál tartunk, arra gondoltam, hogy mivel már ilyen szép nagy számban összegyűltünk, létrehoznék egy saját csoportot, ahova mindenki kedve szerint beléphet, hogy megismerjük egymást, illetve friss információkat szerezhessetek az elkészült és készülőben lévő fejezetekről. Nagyon örülnék, ha sokan lennénk a csoportban, mert szeretnélek megismerni titeket, beszélgetni és beleolvasni a blogaitokba (sajnos valamilyen oknál fogva némelyikőtök profilját nem tudom megnézni :/). Úgyhogy, ha valaki szívesen csatlakozna hozzánk, az az oldalmodulba jelezheti ezt nekem, hogy tudjam, érdemes-e megnyitni azt a csoportot. :)
Nem is húznám tovább a szót, azt hiszem mindent elmondtam, amit akartam, szóval...

...további jó olvasgatást és blogolást kívánok!

M. Mircsi

___________________________________________________________________________________________

Tizenkettedik fejezet

„De a plátói szerelem sem ismerheti a drámát;
az ilyenben ugyanis minden világos és tiszta.”
Lev Tolsztoj

Angel ajtaján belépve nem éppen az fogadott, amire számítottam. Azt hittem, hogy barátnőm, majd fejfájástól szenvedve, álmatlanul fog forgolódni és azt hajtogatja magában, hogy bárcsak ne itta volna le magát. Ehelyett még mindig pizsamában ült az ágyában, ölében a laptopjával és valami mesét nézett rajta, amiben éppen egy rózsaszín és őszhajú figura ölelgette a másikat, ő pedig teljesen meghatódva, papír zsebkendőkkel a kezében törölgette az arcát, miközben kezével beinvitált a szobájába.

– Jól vagy? – néztem rá aggódva. Mindig is tudtam, hogy egy érzékeny lélek, ezért sokszor fordult már elő, hogy egy-egy romantikus filmet látva elbőgte magát, de azt nem gondoltam volna, hogy még egy bugyuta mese is képes meghatni.

– Persze, csak ez... – fújta ki az orrát. – annyira kawaii!

– Hogy micsoda? – értetlenkedtem. A szókincsem meglehetősen sok idegen kifejezést foglalt magában, ám ezt a szót még életemben nem hallottam és értelmezni sem tudtam. – Mi van a mesével?

– Ez nem mese! - vágta rá kapásból, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. Meglepettségemben tettem egy lépést hátra. – Már értem, hogy miért húzza fel magát ezen a megjegyzésem minden animerajongó. Lehet, hogy animálva vannak benne a szereplők, de ettől még nem kell összehasonlítani egy mesével, mivel néha még a filmeknél is több értéket és mondanivalót tartalmaznak – magyarázta. – És sokkal meghatóbbak a romantikus filmeknél. – Heves bólogatássommal jeleztem, hogy megértettem és ezentúl nem áll szándékomban még egyszer mesének nevezni egy animét. Habár elnézve a megállított pillanatot a laptop képernyőén, azért ez mégis csak az. – Hajh, azt hiszem, hogy beleestem Yamato-ba! – sóhajtott fel, mire összehúzott szemöldökkel néztem rá. Elterült az ágyán és a plafont bámulva álmodozott új szerelméről. Megforgattam a szemem, leültem az íróasztala előtti forgós székére és a karomat rátámasztottam a háttámlájára, amire ráhajtottam a fejemet.

– Erről jut eszembe, – kezdtem – ma találkozom Kyle-al. És azt hiszem, hogy benézek az edzése végére is.

Angelina szinte azonnal felkapta a fejét és ülőhelyzetbe tornázta magát. – Ezt úgy érted, hogy végre randiztok? – kérdezte csillogó szemekkel.

– Hát, én... nem tudom – jöttem zavarba. – Csak elmegyek az edzésre és aztán együtt töltünk egy kis időt, majd elmegy dolgozni. Ez nem igazán hangzik randinak, és ő sem mondta, hogy az lenne.

– Mindegy is, a lényeg, hogy végre iskolán kívül is találkoztok. Még így is több lépéssel előttem jársz, én még nem is beszélgettem úgy igazán Erikkel, Yamato-nak meg barátnője van – sopánkodott, amin nekem mosolyognom kellett. Angel mindig odavolt a plátói szerelmekért, ezért állandóan az elérhetetlen srácokba szeretett bele. Általánosban bárkit megkaphatott volna, az első szerelme mégis Johnny Depp volt és váltig állította, hogy ő az egyetlen férfi, aki a férje lehet. Majd szép lassan felváltották más hírességek, rokonok házas ismerősei, és csupa olyan személy, akiknél esélye sem lehetett. Talán az első olyan szerelme, akinél el tudtam volna képzelni, hogy összejöhet valami, az Alexander volt, ám ő úgy gondolta, hogy neki nincs szüksége barátnőre és ennél is tartotta magát, így ő is az elérhetetlen szerelmek közé tartozott. Aztán most jött Yamato - vagy kicsoda - is. Nagyon reméltem, hogy Erik lépni fog valamit az ügy érdekében, mert ez így nem mehetett tovább.

Az iskolában a diákok többségének az első benyomása az volt rólam, hogy egy rideg, magabiztos és határozott lány vagyok. Ezt a látszatot próbáltam fent tartani az évek során és lassacskán én is kezdtem elhinni, hogy ilyen vagyok. Ám ekkor mindig jött valami, akárcsak a mostani eset, ami miatt ráeszméltem, hogy mennyire hibás ez a megítélés. Nem vagyok magabiztos, sem határozott. A legkevésbé sem.

– Nem tudom, mit csináljak – mentem ki az aréna kapuján. – Mikor felhívtam egy szóval sem említette, hogy menjek el az edzésre is. Mi van, ha nem akarja, hogy itt legyek? Inkább megvárom, míg vége lesz.

– Jaj, ne csináld már! Biztos vagyok benne, hogy ki fog ugrani a bőréből örömében, hogy lát – biztatott legjobb barátnőm telefonon keresztül. – Ne hogy itt, a célban visszafordulj! Olyan sokáig készültél. Ötször öltöztél át! Hallod? Ötször! – El kellett tartanom a telefont a fülemtől, hogy ne süketüljek meg. Annyira beleélte magát a bátorításba, hogy valószínűleg az egész házuk az ő kiabálásától zengett. – Utálsz öltözködni, sőt, a hokit is utálod, mégis rávetted magad, hogy elmenj az edzésre csak azért, hogy többet lehessetek együtt. Miért fordulnál vissza pont most?

– Mert nem akarok mindent elrontani már az elején – suttogtam, de mégis meghallotta. Bizonytalan voltam, semmi tapasztalatom nem volt ezen a téren. Mi van, ha Kyle azt hiszi, hogy nagyon nyomulós vagyok? Az ilyen dolgokat nem kell előre megbeszélni?

– Már miért rontanál el bármit is? Hiszen ő akarta, hogy elmenj a meccsükre, hogy addig is a közelében tudhasson. Ez most miért lenne más?

– Mert most nem hívott.

– Azt mondtad neki, hogy nem szereted a hokit. Mégis miért hívott volna?

– Ez igaz.

– Még szép, hogy az! És most aztán azonnal szedd össze maga, menj oda hozzá, mielőtt még én is oda találnék menni, hogy berugdossalak hozzá! – A hangja parancsoló volt és komolyan elhittem, hogyha nem megyek be, idejön. Ami azt illeti, ki is néztem volna belőle. Ámbár erre nem volt szüksége, mert a kis monológjával, amit már percek óta szinte üvöltött a telefonba, elérte, amit akart. Újult erőre kapva, elszántan léptem ismét az aréna ajtajához.

– Angel – szólítottam meg még mielőtt kinyitottam volna az ajtót.

– Mi az? – sóhajtott fel és kezdtem azt érezni, hogy már elege van belőlem.

– Köszönöm. Nagyon jó barát vagy. – Egy boldog mosoly húzódott az arcomra és akkor azt éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a világon.

Akkor jártam utoljára ilyen helyen, mikor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy nemet merjek mondani apának. Mindig is tudtam, jobban örült volna, ha fiúnak születek, hogy aztán egészen pici koromban beírathasson edzésekre, és majd híres hokijátékossá váljak. Évekig tartott míg sikerült megemésztenie, hogy más nemmel születtem. Sajnáltam, amiért nem lehettem olyan, amilyennek ő akart, de ami akkoriban a legjobban fájt, hogy akarata ellenére is sokszor éreztette velem, nem vagyok elég jó neki. Aztán rájött, az, hogy melleim vannak és bizonyos szervek hiányában szenvedek, nem akadályoz meg abban, hogy a jégen játszhassak, ezért elkezdett mérkőzésre ráncigálni, meg akarta szerettetni velem a sportot, hogy majd segítsek neki anya beleegyezését megszerezni a kiképzésem elkezdéséhez. De hiába volt minden erőfeszítése, a szabályokat nem tanultam meg, nem akartam megérteni őket, a meccsek felén teljesen máshol jártam és egyáltalán nem figyeltem. Utáltam az egészet, unalmasnak tartottam és jobb szerettem volna valahol máshol lenni. Egyedül, ahol senki nem találhat rám. Tíz éves lehettem, amikor az egyik mérkőzésen megerőltettem magamat és az elejétől a végéig hajlandó voltam nézni az eseményeket. Már azt kívánom, bárcsak ne tettem volna, és biztos vagyok benne, hogy apa is pont ugyanígy gondolja. Természetesen egy ijesztő balesetnek lehettem szemtanúja, ahol az egyik játékos teljesen véletlenül eltalálta a koronggal az ellenfél szemét, amiből ennek következtében elkezdett ömleni a vér. Emlékszem, hogy elkerekedett szemekkel, rémülten néztem, ahogy köré gyűlnek az emberek és segíteni próbálnak neki. Aztán minden elsötétült előttem, apa felkapott és a szememet takarva vitt ki az épületből, míg én sírva szorongattam a kabátja ujját. Hatalmas trauma volt ez számomra, ezért többet soha nem lehetett megnézetni velem egyetlen jégkorongjátékot sem. Messze elkerültem ezt a sportot és amennyire csak lehetett száműztem az életemből, hogy soha ne kelljen még egyszer átélnem az akkor látottakat. Apa még néha hívogatott, feljött a szobámba, hogy figyelmeztessen, mindjárt kezdődik a mérkőzés a tv-ben, de már nem erőltette. Ezúttal már kicsit könnyebben sikerült elfogadnia a tényt, hogy nem lesz profi hokis gyereke, ezért nem mászkált világfájdalommal az arcán.

Az épületbe belépve megrohamoztak a régi emlékek. Láttam magamat, hogy mosolyogva próbálok lépést tartani apával, aki szintén örömmel magyarázta nekem, melyik csapatok fognak játszani egymás ellen, és kinek miért van a legnagyobb esélye a győzelemre. Persze én egyetlen szavára sem figyeltem, csak az járt a fejemben, hogy már csak néhány lépés választ el a kávéautomatától, amiből apa minden alakalommal vesz nekem egy pohár forrócsokit, hogy kicsit felmelegítsen. Ez volt az egyetlen dolog, amit szerettem a szombatokban, a forrócsoki illatát az oromban, ízét a számban és melegségét, amivel felolvasztja apró, megfagyott kezeimet. Talán apának fel sem tűnt, vagy csak egyszerűen nem akarta tudomásul venni, hogy hidegen hagy minden, amit mond, de tovább magyarázott Zack Tremblay-ról, a híres hokijátékosról, akinek hatalmas erejének és célzóképességének köszönhetően minden esélye megvan arra, hogy egy sokkal jobb és nevesebb csapatba kerüljön – legalábbis úgy emlékszem, ezt mondta. Utólag visszagondolva néha összeszorul a szívem, amikor eszembe jut, hogy mennyire görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy megvalósítsam az álmát, ami neki gyerekkorában nem sikerült. Aztán elönt a megvetés, a harag, amiért képes volt éveken keresztül nem törődni velem, az érzéseimmel, csak azzal, hogy rám erőszakoljon egy olyan életet, amit nem akartam. Sokáig őt hibáztattam azért, amit akkor ott át kellett élnem, a lelátón ülve, készen arra, hogy mindent feladjak az ő álmáért.

Megráztam a fejem, hogy kiűzzem a nemkívánatos gondolatokat a fejemből és csak a mostani célomra összpontosítottam. A kihalt folyosón lépkedve visszhangzott a csizmám kopogása. Minden ugyanúgy nézett ki, mint mikor utoljára jártam itt. Az automata ott volt a sarokpad mellett, kicsit kopottan és megviselten. Kényszert éreztem rá, hogy odamenjek és nosztalgiázva vegyek magamnak egy pohár forrócsoki. Ahogy megálltam a gép előtt, a lépteim zaja elhalt és hallhatóvá váltak az edzés kiszűrődő hangjai. Az ütők összecsapódása, sípszó, hallottam a szélsebesen száguldó korcsolyákat, ahogy felkarcolják a jeget. A pénz esése kissé elnyomta a zajokat, majd a masina munkába látott, kidobta a poharat és megtöltötte a kedvenc italommal. A papírpoharat a számhoz emelve megéreztem azt az ismerős ízt a nyelvemen, és ezzel egyszerre el is indultam a jégpályához vezető ajtóhoz, hogy végre láthassam Kyle-t. Kezdtem úgy érezni, hogy jól tettem, mikor nem futamodtam meg, biztos vagyok benne, hogy a szöszi srác blogdog lesz, hogy lát. Észrevétlenül ültem fel a lelátóra, senki nem kapta fel a fejét, nem köszöntek, pedig többen is ismertek már. A játékosok éppen sorba rendeződtek és a bójákat kerülgetve közeledtek a kapuhoz, ahol aztán rálőttek és, ha szerencséjük volt a kapus nem védte ki és a korong a hálóban állt meg. Alexander került sorra, magabiztosan vezette a korongot és magához híven megtalálta azt az apró lukat, ahol a korong akadálymentesen kerülhetett oda, ahova való. Hirtelen hatalmas tapsvihar és lánysikolyok hangzottak fel nem messze tőlem. Csak ekkor döbbenten rá, hogy nem vagyok egyedül, rajtam kívül még egy kisebb lánycsapat is azzal töltötte a szabadidejét, hogy a fiúk edzését nézték. Vagy inkább Alexandert. Hát persze, csak természetes, hogy a lányok mindenhol ott vannak, ahol ő is. Erre felkapta a fejét és intett a lányoknak, de a keze a megállt a levegőben és elgondolkodva nézett az irányomba. Nem láthattam tisztán, de azt hiszem, elmosolyodott, majd még mindig a magasban tartott kezével integetni kezdett és hátba verte az éppen mellette elhaladó szöszit, majd felém biccentett. Ő erre azonnal rám emelte a tekintetét és ahelyett, hogy köszönt volna, a palánkhoz jött. Felálltam a székemről és lesétáltam hozzá. Egy széles vigyorra fogadott.

– Mi a helyzet, Ronnie? – kérdezte. Kicsit gyengén hallottam a hangját a közöttünk lévő műanyag fal miatt, de még így is tisztán értettem szavait. Mit kellett volna mondanom? Hogy azért jöttem, mert hiányoztál? Látni akartalak? Végül csak megrántottam a vállam és beleittam a forrócsokimba. – Azt hittem, nem szereted a hokit.

– Nem is – helyeseltem. – Csak azért jöttem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg olyan jó vagy-e, mint amilyennek mondod magad.

– Ó, igazán? Akkor ezt figyeld! – húzta széles mosolyra a száját, aztán eltűzött a sor végére, ahol intett egyet, majd előre tolakodva megállt a bóják előtt. Az edző vetett felém egy gyors pillantást, majd megrázta a fejét és jelzett Kyle-nak, hogy mehet. Nem is kellett neki több, szélsebesen cikázott az akadályok között, majd a kijelölt ponton megemelte az ütőjét és lőtt. A kapus tehetetlenül hagyta, hogy a fekete korong a hálóban végezze. Mosolyogva letettem a poharamat a mellettem lévő ülőhelyre és tapsolni kezdtem, amit a csapatagok kesztyűik miatt elfojtott tapsolása követett, majd füttyögések és vállon veregetések. Az edző fejcsóválva hagyta, hogy kiszórakozzák magukat, még azért sem szólt, hogy a szöszi már másodszorra hagyta figyelmen kívül az utasításait és jött oda hozzám. Őszintén meglepődtem, mert még mindig emlékeztem az ellentmondást nem tűrő hangjára a telefonba beszűrődni az első alkalommal, mikor Kyle-lal beszéltem.

– Na, milyen voltam? – állt meg ellőttem.

– Hát, nem is tudom...

– Hogyhogy nem tudod? – ráncolta a homlokát.

– Nem volt olyan rossz – húztam az agyát, mire értetlenül nézett rám.

– De... – fordult hátra és kicsit zavarban volt, mert nem azt a hatást érte el, amit szeretett volna. – De belőttem! – Olyan esetlen képet vágott, hogy megsajnáltam, pedig még szerettem volna egy kicsit játszani.

– Kyle – nevettem el magamat. – Csak vicceltem. Nagyon jó voltál. Ügyes volt – vallottam be az igazat. Elkerekedett szemekkel nézett rám, majd elröhögte magát.

– Te... – mutatott rám, de nem tudta, mit mondjon. – Ezt még visszakapod! – mosolygott, majd beállt újból a sorba. Vigyorogva a kezembe vettem a forrócsokimat és leültem a székre. Elismerően néztem a srácokat, ahogy edzenek, egyre fárasztóbb és nehezebb feladatokat hajtanak végre, mégsem látszott rajtuk, hogy fáradnának.

– Szia – köszönt közvetlenül mögöttem egy hang, mire hátrafordultam az irányába, ahol egy lány nézett rám mosolyogva. Köszönésképpen biccentettem egyet és viszonoztam mosolyát. – Leülhetek? – utalt a mellettem lévő üres helyre. Értetlenül néztem rá, ugyanis rajtunk és a lánycsapaton kívül senki nem volt az egész lelátón, oda ülhetett volna, ahova akart. Miért pont mellém? Őszintén megvallva egyáltalán nem lelkesedtem az ötletét, élveztem az egyedüllétet, hogy eltöprenghettem dolgokon anélkül, hogy bárki kérdőre vont volna és zavartalanul pirulhattam el minden egyes alkalommal, amikor Kyle játékosan puszit küldött vagy rám kacsintott, mert tudta, hogy engem mennyire zavarba ejtenek ezek a dolgok. Először el akartam küldeni, de aztán valami megakadályozott benne, ezért csak flegmán megvontam a vállam, mintha hidegen hagyna a dolog. Reménykedtem benne, hogy veszi az adást és rájön, nem szívesen látott személy a közelemben, de nagyon úgy tűnt, ez nem történt meg, mert nyugodtan rálépett a mellettem lévő székre, majd leugrott és lehuppant mellém.

– Te Veronica vagy, a suliújságos, aki interjút készített Alexszel, igaz? – kérdezte.

– Igen, én vagyok – feleltem kurtán.

– Én Emily vagyok – mutatkozott be, amire csak bólintással reagáltam. Gőzöm sem volt róla, ki ő, és hogy egyáltalán ismernem kellene-e. – Van valami közted és Kyle között? Láttam, hogy többször is idejött hozzád és elég egyértelmű jeleket küldött a pályáról arról, hogy nem vagy közömbös számára.

Nem tudtam, mit felelhetnék. „Még csak barátok vagyok, de már megvan a randink időpontja, szóval ez nem sokáig marad így” Vagy „Még semmi, de pénteken randizunk”. Valahogy mindegyik furán hangzott volna és igazából magam sem tudtam, hogy mi is van éppen köztünk, vagy hogy minek nevezik ezt a köztes állapotot. Már rég nem viselkedtünk úgy, mint a barátok, de még nem is jártunk.

– Péntek randizom vele – feleltem végül egyszerűen.

– Hű, ezt tök menő! Nem sok lánynak adatik meg, hogy igazi randira mehessen egy hokis fiúval. Nagyon szerencsés vagy! – ámuldozott. – De ugye nem azért akarsz járni Kyle-al, hogy Alex közelébe férkőzhess?

– Mi? – kérdeztem vissza talán a kelleténél egy kicsit hangosabban, ezért a lánycsapat néhány tagja is felénk kapta a fejét. Döbbenetemben még a számat is elfelejtettem becsukni. – Én soha nem tennék ilyet! Ne keverj össze az üresfejű ribancokkal! – akadtam ki. – És tulajdonképpen sem akarok semmit Alexandertől, örülök, ha minél messzebb elkerülhetem.

– Jó, jó! Sajnálom, nem úgy értettem, csak gondoltam megkérdezem, mert sok olyan lány van, akik annyira bele vannak habarodva Alexbe, hogy bármit megtennének az érdekében, hogy esélyük lehessen – magyarázkodott. – Nem akartalak megbántani, ne haragudj.

– Semmi baj, nincs harag.

Az edző belefújt a sípjába és magához hívta a fiúkat egy néhány perces megbeszélésre. Emily addig elköszönt és visszament a barátnőihez végre egyedül hagyva engem. A szöszi elhaladva mellettem még szólt, hogy siet és itt várjam meg, aztán a többiek után sietett az öltözőbe. Csendben vártam, hogy elkészüljön és addig azon agyaltam, hogy pontosan mi is fog történni, ha visszajön. Elmegyünk valahová? Vagy itt maradunk? De akkor mit csinálunk itt?

– Szia, Nica – szólított meg egy ismerős hang, mire felkaptam a fejem.

– Alexander. – Meglepett, hogy itt van, nem számítottam rá, hogy ide fog jönni.

– Hallottam, hogy együtt lesztek Kyle-al – mondta. Bólintottam. – Csak gondoltam, köszönök – vont vállat és látszólag sokadszorra nem tudott mit kezdeni a kissé rideg társaságommal. Nem feleltem, gyönyörű gesztenyebarna szemeit vizslattam, próbáltam kideríteni, hogy mit akarhat tőlem. Hirtelen vészesen közel hajolt hozzám, ezért ijedten hátrahőköltem, ami nevetésre késztette. – Csak gondoltam adok egy puszit, de ha nem, hát nem – egyenesedett fel azzal az idegesítő vigyorral az arcán. – Érezzétek jól magatokat! – mondta, sarkon fordult és elment.

– Szia! – kiabáltam utána, amin magam is meglepődtem. Egy pillanatara megállt, aztán visszafordult és mosolyogva intett egyet, majd továbbállt. Szinte rögtön a távozása után meg is érkezett Kyle a hatalmas edzőtáskájával és helyet foglalt mellettem.

– Szia – mosolygott rám és adott egy puszit az arcomra, ami elől eszem ágában sem volt kitérni. – Láttam ám, hogy többször is elpirultál – piszkálódott.

– Én nem... – kezdtem volna ellenkezni, de inkább csak lesütöttem a szememet.

– Imádom, hogy ilyen könnyen zavarba tudlak hozni – simított végig a karomon és csuklómon megállapodva rákulcsolta az ujjait.

– De nem lesz ez mindig így – mondtam. Nekidöntöttem a vállának a fejemet és a jégpályát pásztáztam. Már nem is emlékeztem, mikor korcsolyáztam utoljára, még azt is kétségbe vontam, hogy tudok-e egyáltalán.

– Ezt meg hogy érted?

– Egyszer belejövök majd ezekbe a dolgokba és akkor már kevésbé lesznek szokatlanok számomra – magyaráztam, amire csak hümmögéssel reagált.

– Remélem, hogy ez messze van még. Ki akarom élvezni minden pillanatát annak, hogy ilyen hatással tudok lenni rád.

Kyle csak nem régiben lépett bele az életembe, de már így is fenekestül felforgatott mindent és olyan területekre vitt, amik még teljesen újak voltak a számomra. Azért mégis büszke voltam magamra, hogy szép lassan már kezdtem hozzászokni a közeledéseihez. Már nem okozott problémát visszaölelnem, sőt, akár teljesen önszántamból bújtam közelebb hozzá, amit előtte soha nem tettem volna meg mással. A puszijai olyannyira teljesen természetessé váltak számomra, hogy már szabályosan hiányoztak, ha nem kaptam meg abban az időben, amikor járt. Ezekhez az alkalmakhoz tartozott a nap folyamán történő első találkozásunk, az elköszönésünk, beleértve azokat az eseteket is, amikor csak néhány percre kellett elválnunk, vagy éppen a becsöngő választott szét minket. Elképzelhető, hogy csak kaptam ezeket a kedves gesztusokat, de viszonozni már nem igen viszonoztam őket, de Kyle soha nem szólt meg ezért, nem erőltette, türelmesen várt, míg úgy éreztem, hogy eljött az az idő, amikor készen állok rá.

– Te jó ég! Így elszaladt volna az idő? – hüledezett. – Pedig el akartalak vinni valahová. Na, mindegy, majd máskor – húzta el a száját.

– Én jól éreztem magam, jót beszélgettünk – mosolyogtam rá és az összekulcsolt kezeinkkel babráltam.

– Igen, szerintem is jó volt. Még maradnék, de sajnos hamarosan mennem kell – döntötte neki a fejét az enyémnek. – De még előtte elmondom a feladatodat, amit meg kell csinálnod péntekre, hogy addig se legyél Alexanderrel.

– Jaj, ne! Most tényleg házit fogok kapni? – néztem rá fájdalmasan, mire csak felkuncogott.

– Bizony – felelte, amire egy keserves nyögéssel reagáltam. – Mint nemrég kiderült, kiakasztóan keveset tudsz a jégkorongról, ezért a feladatod az lesz, hogy három évre visszamenőleg nézz utána a fontosabb versenyeknek, csapatoknak és játékosoknak, rendben?

– Nem lehetne valami más? – kérdeztem reménykedve. Semmi kedvem nem lett volna beleásni magamat a jégkorong hároméves történelmébe.

– Sajnálom – emelte rám bocsánatkérő tekintetét. – Egy hokijátékossal állsz kapcsolatban, nem akarom, hogy szégyent hozz rám azzal, hogy nem tudod ki az a Lucas Martin.

– Nem fogok, megígérem.

– Azt ajánlom is! – Hüvelykujjával simogatni kezdte a kézfejemet és elővette a telefonját, hogy megint megnézze az időt. – Na, gyere – csapott rá gyengén a combomra és felállt, majd kinyújtotta felém a kezét, amit mosolyogva elfogadtam.

Otthon az első dolgom volt felhívni Angelt, hogy beszámoljak neki az arénában történtekről. Már várhatta a hívásomat, mert szinte azonnal felvette a telefont.

– Mesélj! – utasított, én meg felnevettem. Természetesen tejesítettem a parancsát, ezért mesélni kezdtem. Elmondtam, hogy igaza volt, Kyle tényleg nagyon örült, amiért elmentem és szeretné, ha máskor is mennék. Még Alexanderrről is említést tettem, aki mostanában egyre többször vetemedik arra, hogy valamiféle kapcsolatot alakítson ki közöttünk, de én akaratom ellenére is ridegen utasítom vissza minden próbálkozását. Ebben az sem segít, hogy a szöszi nem szeretné, ha a társaságában lennék, így ha meg is bírnám tenni, hogy kicsit barátságosabb legyek vele, nem tehetném, hacsak nem akarom elveszíteni Kyle-t. Sűrű bocsánatkérések közepette, amiért erről még nem beszéltem neki, még azt is elmondtam, amikor az óvodában Alexander felajánlotta, hogy megvitatja velem azokat a dolgokat, amiket a füzetemben leírtam és bár valóban nem ismertem annyira, amennyire azt régebben hittem, de a szemében az őszinteségen és a segíteni akaráson kívül mást nem véltem felfedezni. Azóta rengeteg minden történt, mindent elmeséltem Angelinának, ezért nem volt szükségem más segítségére ebben, így nem is kerestem meg ezzel a kéréssel.

– Arra még nem gondoltál, hogy talán Alex szeretné, ha meghallgatnád? – kérdezte barátnőm a vonal másik végéről.

– Ezt hogy érted?

– Azt mondta neked, hogy ti ketten nagyon hasonlítotok és utalásokat tett arra, hogy tudja, min mész most keresztül. Nem gondolod, hogy pont ugyanúgy, mint neked lett volna megbeszélnivalód vele, neki is van valami?

– Most, hogy mondod – töprengtem. Talán tényleg azért keresi a társaságomat, mert szeretne megosztani velem valamit? – Mit kellene tennem? Nem beszélgethetek vele, Kyle nem örülne neki.

– Szerintem hagyd, hogy minden történjen magától, ne legyél vele visszautasító, de ne is rohangálj utána, így adsz neki lehetőséget arra, hogy tegye, amit szeretne, és közben nem szeged meg a Kyle-nak tett ígéretedet sem – tanácsolta.

– Fantasztikus vagy – álmélkodtam. – Ennyire senki nem lehet okos!

– Köszönöm – nevetett. – De mit ér az ész, ha azt soha nem kaphatom meg, akit szeretek? – szontyolodott el, amitől az én hangulatom sem maradt olyan vidám.

– Mitől félsz? – tudakoltam. – Ha vissza is utasít, nemsokára úgyis elballag és vége mindennek, mintha nem is lett volna.

– Az a baj, hogy nem attól félek, hogy visszautasít, hanem attól, hogy nem fog. Mi van, ha összejövünk? Mi lesz utána? – Olyan kérdéseket tett fel, amikre nem tudhattam a választ. Inkább csendben gondolkodtam. Egy ideig ő sem szólt, majd halkan hozzátette:

– A szerelem mulandó...
___________________________________________________________________________________
Már régen voltak kérdések, mert elfeledkeztem róluk, de most szeretnék megtudni pár dolgot, ezért örülnék, ha válaszolnátok. Köszönöm. :)

Kérdések:
1. Mi volt számotokra a legváratlanabb esemény a történet folyamán? Miért?
2. Tudom, hogy már sokszor kérdeztem, de most kicsit jobban megismerhettük Kyle-t, ezért gondoltam megint megkérdezem: Kinek szurkoltok? Esetleg van valaki, aki átpártolt? :D
3. Éreztétek már azt, hogy valamit nagyon akartatok, de féltetek attól, hogy mi lesz utána, ezért nem mertétek megtenni? (oké, ez lehet kicsit értelmetlen, de aki érzett már ilyet az úgy is tudja, miről beszélek :D)
4. Szerintetek Angelnek igaza van, tényleg mondani szeretne valamit Alexander Nicának? Ha igen, akkor mit? Ha nem, akkor miért közeledhet felé?
5. Van olyan, ami nem tetszik a blogban/történetben? (pl.: nem örültök, hogy lecseréltem az előző fejlécet, túl hosszúak a fejezetek, nagyon elhúzom a történetet, fel kéne kicsit pörgetni, stb...) Valami, akármi. Most adjatok ki magatokból mindent, mert így még jogom sincsen felháborodni rajta, de valószínűleg ezt egyébként sem tenném. :D