Nyolcadik fejezet

Sziasztok!
Itt is vagyok a nyolcadik fejezettel, ami azt jelenti, hogy nem késtem, ezért ne tessék haragudni rám! Nem tudom, hogy ki találta ki ezt a kegyetlen büntetést számomra, de nagyon könyörtelenül alkalmazzátok és hagytok engem vélemények nélkül. Pedig engem igazán érdekelnének a gondolataitok a fejezet, esetleg a történet kapcsán. No, de az is lehet, hogy csak nem tudtok mit írni, ezért arra gondoltam, hogy minden fejezet végén felteszek néhány kérdést, hátha azzal meghozom a kedvetek a komment írásához. Még azzal is megelégszem, ha chaten írtok, csak áruljátok el, hogy mit gondoltok. :)
A mai napon reggel 3 órakor indul(t)unk el nyaralni, ezért előreláthatólag egy hétig egyáltalán nem tudok majd a történettel foglalkozni, ebből kifolyólag fogalmam sincs, hogy a következő fejezet mikor érkezik. Ezt is valószínűleg úgy tettem közzé nektek, hogy összeverekedtem a testvéreimmel az Ipadért, vagy működött az időzítő és az magától megjelent, esetleg megkértem kedves bétámat, hogy a távollétem alatt tegye fel nektek. A lényeg a lényeg, meghatározatlan ideig nem lesz új rész, ami miatt remélem, nem fogtok megint büntetni, mert akkor hivatalosan is rátok aggatom a "kegyetlen" jelzőt és "kegyetlen álarcosok"-ként lesztek feltüntetve a modulsávban. Remélem, ezt ti sem akarjátok. :D

További jó olvasgatást és blogolást kívánok!

M. Mircsi

___________________________________________________________________________________________

Nyolcadik fejezet

„Megtapasztalni a kedvességet annyi rosszindulat után, átélni,
hogy egy kislánynak, aki bátrabb volt, mint hitte, az imái végül meghallgatásra leltek..."

Egy gésa emlékiratai c. film

Angel természetesen másnap sem mondott le arról, hogy bevallassa velem, féltékennyé akartam tenni Alexandert azzal, hogy Kyle-al megyek randira. Nagy bánatomra az iskolába vezető úton végig róla beszélt. Persze a nevét véletlenül sem ejtette ki, mivel ezt megígérte nekem, de arról egy szó sem esett, hogy nem is hozhatja fel ezt a témát a jelenlétemben, és ezt ki is használta. Semmi kedvem nem volt barátnőm mondandójára koncentrálni, de folyamatosan kérdésekkel bombázott, hogy valamit kiszedjen belőlem. Némaságba burkolóztam és megfogadtam, hogy semmiféleképpen nem fogok felelni.

– Pedig régen kedvelted – beszélt magában, mire megforgattam a szememet. – Emlékszem – nézett rám komolyan.

– Szó sincs arról, hogy kedveltem volna. Egyszerűen csak nem tudtam, hogy ki az – javítottam ki, ezzel megszegve a fogadalmamat. – Még be sem léptem az iskola kapuján, de már vagy százszor hallottam a nevét. Fogalmam sem volt róla, hogy ki azaz Alexander, és őszintén nem is érdekelt. Aztán te is rákezdtél és arról áradoztál, hogy mennyire édes, meg jóképű – meséltem, közben erőteljesen gesztikuláltam a kezemmel és kifiguráztam Angelt. – Én meg hittem neked, és valahányszor meghallottam azt a nevet, rögtön egy kedves, figyelmes srác jutott az eszembe. Elképzeltem a tökéletes pasit, még szép, hogy kedveltem. De azt se felejtsd el, hogy már két hete jártunk oda, amikor elkezdtem szidni egy fekete hajú srácot. Emlékszem, az volt az első alkalom, hogy elmondtam, amit gondoltam róla, és te akkor világosítottál fel, hogy ő Alexander, az álompasi – mondtam. – Szóval, messze nem kedveltem őt, csak egy másik Alexander Armstrong nevű fiút, akit elképzeltem magamnak.

– Jó, ez igaz – vallotta be. – De még mindig nem tudom elhinni. Hogyhogy nem tudtad, ő az?

– Mégis honnan kellett volna tudnom? Soha nem mondtad – védekeztem.

– De ezt mindenki tudta!

Vállat vontam. – Én nem. – Ezzel lezártnak nyilvánítottam a vitát és talán Angel is kifogyott az ötletekből, ezért az út további részét csendben tettük meg. Természetesen ez közel sem jelentette, hogy feladta volna, inkább, hogy még mélyebbre süllyed a témában. Belépve a gimnázium udvarába azonnal sürgős tennivalóra hivatkozva elrohant. Tudtam, hogy megint kitalált valamit és imádkoztam, hogy csak ne menjen oda Alexanderhez és tegyen fel neki kínos kérdéseket velem kapcsolatban. Én addig leültem a kedvenc helyemre a fánál, előhalásztam az egyik könyvemet és olvasni kezdtem. Általában minden hónap első hétfőjét azzal töltöttem, hogy a suliújság legújabb példányát lapozgattam, ám a mostani számhoz semmi kedvem nem volt. A cikkek kilencvenkilenc százaléka Alexanderre volt asszociálva, engem pedig egyszerűen csak nem tudott érdekelni. Meg egyébként is minden lány erről beszélt, ezért anélkül, hogy egyszer is a kezembe vettem volna, vagy csak ránéztem volna, bárkinek meg tudtam mondani, hogy az a bizonyos srác melyik oldalon a legjóképűbb vagy a legcukibb. Arról már nem is beszélve, hogy néhány méterre mellettem jó hangosan felolvasta az egyik lány az interjút, majd felsikoltottak, amikor kiderült, hogy álmaik pasijának nincsen barátnője.

– Gyorsan, gyorsan lapozz a divatcikkhez! – utasították a barátnői, mire unottan megráztam a fejem.

– Tessék – nyújtott valaki a könyvem fölé egy eldobható poharat benne gőzölgő itallal. Értetlenül emeltem meg a fejemet, majd mikor felismertem az illetőt, egy széles mosoly terült el az arcomon és elvettem a kezéből a forrócsokit.

– Köszönöm – suttogtam és éreztem, hogy elönti az arcomat a pír a váratlan kedvességtől.

– Tudtad, hogy a barátnőd az összes tagot a csapatunkból arról faggat, hogy szerintünk milyen véleménnyel van rólad Alex? – kérdezte teljesen semleges hangnemben, mintha számára ez az egész nem jelentene semmit, és beleivott a poharába. Meglepett közömbössége, hiszen elég erőltetetten hatott, főleg, hogy éppen az előbb hozott nekem forrócsokit, mert tudta, hogy szeretem és jól esne. Nem emelte rám tekintetét, ami kifejezetten zavart, mert tudni szerettem volna, hogy mire gondolt, és hogy mégis milyen érzések játszódtak le benne, amikor feltette a kérdést. Vagy az teljesen normális a fiúknál, hogy hidegen hagyják őket az ilyen dolgok? Végül is a barátnőjelöltje vagyok, vagy nem?

– Ööö... Azt tudtam, hogy mesterkedik valamiben, de azt konkrétan nem, hogy ebben – feleltem.

– Szóval... – kezdte és gondolkodva ütögette a poharát a kezéhez, miközben a távolba meredt. – Szóval, – ismételte megint – nem azért jöttél volna velem randira, hogy féltékennyé tedd Alexet, ugye? – emelte végre rám gyönyörű mélykék szemeit, amikben kíváncsiság ült némi szomorúsággal.

Elmosolyodtam és megráztam a fejem. – Nem, nem azért mondtam igent. Alexander csak... – Eltöprengtem a folytatáson. – Állandóan felidegesít, az őrületbe kerget a hülyeségeivel, a tetteivel, a... – megráztam a fejem és zavaromban felnevettem. – Annyira tökéletesnek hiszi magát, és... valamiért bebeszélte magának, hogy... – hitetlenül felröhögtem már csak a gondolattól is – hogy mindenki kedveli, hogy a világon nem létezik olyan lány, aki ne lenne oda érte. Egyszerűen annyira gyerekesen viselkedik. Én meg... nem is tudom... Beszálltam a játékba – vallottam be, mire Kyle értetlenül nézett rám. – Tudod, én... én még soha... – Cikinek éreztem beismerni a tényt, mert bármennyire is büszke voltam magamra, amiért nem hullottam az első pasi karjaiba, aki bepróbálkozott, és nem adtam neki mindent, amit csak lehetett, azért ez mégis csak szégyen a mai világban. – Még soha nem randiztam senkivel – nyögtem ki végre. Megrázta a fejét és gondolkodóba esett, láttam az arcán, hogy nem áll össze neki a kép.

– Oké, azt értem, hogy még nem volt senkid és valószínűleg tök tapasztalatlan vagy ilyen téren, na de, ennek mi köze Alexhez meg a játékához? – kérdezte.

– Csak annyi, hogy amikor utánad szóltam, nem tudtam, mit kellene mondanom. Vagyis hát... én...  Nem nem tudtam, csak...– dadogtam és magam sem tudtam, hogy mit akarok mondani.

– Jól van, ne kínozd magad – kuncogott és végigsimított az arcomon. – Értem én. Zavarban voltál, megijedtél és nem tudtad, hogy hogyan tovább – mondta mosolyogva és játékosan belecsípett az arcomba. Sértődött képet vágtam és megmasszíroztam a helyét. – Aztán mi hozta meg a bátorságod, hogy mégis belementél és nem vontad vissza a kérdésed? – tudakolta, rákönyökölt a térdére és vigyorogva engem fürkészett. Jobban megnéztem a srácot és rájöttem, hogy nem Alexander az egyetlen jóképű hímnemű egyed az iskolánkban. Nem is értettem, hogy a barom helyett miért nem Kyle-t zsongták körül a lányok, hiszen neki sokkal különlegesebb arcvonásai voltak. Igaz, ha mosolygott, nem jelentek meg kis gödröcskék az arcán, de nem is érezte azt az ember, hogy rajta szórakozik, vagy gúnyolódik. A szeme kicsit összeszűkült, mikor szája felgörbült, felső szempillái majdhogynem összeértek az alsókkal. Szőke tincsei enyhén fel voltak zselézve, ezért nem lógtak az arcába.

– Alexander – suttogtam és elmosolyodtam, habár a mondandóm közel sem volt olyan mulatságos. – Láttam, mennyire bosszantja, hogy randira megyek veled, ezért csatlakoztam az óvodásoknak való játékához, ahol egymást piszkáljuk, és az, hogy most én voltam fölényben, bátorságot adott ahhoz, hogy meghozzak egy jó döntést – magyaráztam, mire még szélesebb lett a vigyora, odahajolt hozzám és egy puszit nyomott az arcomra.

– Örülök, hogy kiderült, nem csak kihasználtál – mondta és látszólag tényleg megkönnyebbült. A beszélgetésünk közben észre se vettem, hogy mennyire elrepült az idő, ezért meglepett, hogy már a csengő is megszólalt. Kyle-al elköszöntünk egymástól és mindketten a saját tantermünk felé vettük az irányt. Amikor megpillantottam Angel arcát, csalódottnak tűnt, de még is volt valami elszántság a szemében, ebből tudtam, hogy nincs szerencsém, még egy darabig nem fog lekattanni erről az ügyről. Ahogy meglátta, hogy én is beértem a terembe, gyorsan magára erőltetett egy mosolyt, hogy ne vegyem észre, kudarcot vallott. Kárörvendő vigyort küldtem felé és elfoglaltam a padomat. Szokásomhoz híven, nem sok energiámat fektettem a matekórába, ezért esély sem volt arra, hogy megértsem. Sőt, a második ábránál, aminél halvány lila gőzöm sem volt, hogy mit jelent, inkább belemerültem a gondolataimba és azon töprengtem, hogy miért nem vettem észre még soha Kyle-t azelőtt, és hogy mennyire szerencsés lány vagyok, hogy pont engem szemelt ki. Már alig vártam, hogy végre véget érjen az óra és mindent elmesélhessek a barátnőmnek. Előre láttam az arcát, amikor megtudta, hogy végre van valaki, aki tetszik nekem. Szerencsétlenségemre, amint megszólalt a csengő, rögtön felpattant a padjáról és már ki is viharzott a teremből, esélyem sem volt szólni neki. Elszontyolodva mentem ki az udvarra és kezdtem a szememmel őt keresni, majd elmosolyodtam, mikor láttam Angelinát egy újabb áldozatával, aki semmiről mit sem sejtve csajozós üzemmódba kapcsolt, majd mikor a barátnőm feltette az első kérdését, hirtelen testtartása unottá vált és el-eltekintgetett más irányba, míg válaszolgatott. Oda akartam menni hozzá, hogy a padomhoz rángassam, ahol elmagyarázhatom neki, hogy mi is a helyzet, de megláttam Kyle-t a hokisok társaságában és elbizonytalanodtam, hogy mit is kellene tennem. Vajon ő is elvárja tőlem, hogy odamenjek? Vagy akarja egyáltalán? Esetleg csak üljek vissza a fenekemre, míg ő jön hozzám? Végül úgy döntöttem, hogy nem fogok rányomulni, ezért elfoglaltam a szokásos helyem és vártam, hogy végre Angelina feladja és beszélhessünk. Éppen a könyvem egyik fejezetének az utolsó mondatainál tartottam, amikor meghallottam barátnőm csalódott sóhaját mellettem.

– Alex egy beképzelt, önimádó, elkényeztetett kis csitrinek tart – ült le mellém a fához. – Hiába kérdeztem meg mindenkit, ugyanazt felelték. Persze, nem ezekkel a szavakkal. Az ő szóhasználatukkal még nekem is fájt.

– Már mondtam, nem vagyok szerelmes belé, és ő sem belém. Csak egyszerűen nem szeretjük a másik társaságát – feleltem unottan mostanában vagy századszorra.

– Oké, értettem – sóhajtott fel és reményem is szerint kiűzte az össze olyan gondolatot a fejéből, amiben kéz a kézben sétálgatok az említett személlyel és szerelmes pillantásokat vetünk egymásra.

– Viszont van egy jó hírem – néztem rá vigyorogva és már tényleg kikívánkozott belőlem. Kíváncsian emelte rám tekintetét. – Amíg te a többieket faggattad, addig Kyle idejött hozzám és hozott nekem forrócsokit – újságoltam neki a nagy hírt, mire felcsillant a szeme.

– Na és? – kérdezte izgatottan folytatást követelve.

– És azt hiszem kedvelem – feleltem elpirulva. – Nagyon is – tettem hozzá.

– Hű! – kerekedett el a szeme. – Minden apró részletet hallani akarok!

Mosolyogva teljesítettem az utasítását és mindent részletesen elmeséltem neki, és esküdni mertem volna rá, hogy tovább tartott míg kibeszéltük a szóváltásunkat, mint maga a szóban forgó esemény. Angelön látszott, hogy nagyon lázba hozza a dolog, és legalább annyira örült neki, mintha vele és Erikkel történt volna ugyanez. El is felejtette, hogy nem rég még azt próbálta bebizonyítani, hogy Alexander iránt táplálok gyengéd érzelmeket. Fecsegésünk közben néha-néha elpillantottam Angel mellett és Kyle-t néztem a távolból. Egyszer találkozott is a tekintetünk, mire elmosolyodott és biccentett a fejével, én meg nem bírtam megállni, hogy ne vigyorodjak el. Ebből persze Angel rögtön tudta, hogy mi történt, ezért ő is odafordult és heves integetésbe kezdett. A szőke srác felnevetett és visszaintegetett a barátnőmnek.

Az órák teltével sem sikerült a diákoknak kibeszélniük a mostani témát, ezért bárhova mentem, mindenhol ugyanazt a nevet mondogatták és ugyanannak a srácnak az arca vigyorgott rám mindenhonnan. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de valahányszor behunytam a szememet, hogy másra koncentráljak, állandóan megjelent előttem a képe és ugyanazzal az idegesítő mosollyal az arcán bámult rám, a haja tökéletesen be volt lőve, rakoncátlan tincsei a homlokába lógtak, és még azok a kis gödröcskék sem maradtak el, amelyektől az összes lány elolvadt, akár egy fagylalt a nyári hőségben. Egy sóhaj kíséretében ültem le kimenekülve az iskolából. Gondolataimat teljesen más irányba tereltem, erősen lehunytam a szemem és arra koncentráltam, hogy valahogy tudat alatt üzenjek Kyle-nak, hogy jöjjön ide hozzám, mert jól esik a törődése. A sok időt megélt, kicsit megrongált ülőhelyem megremegett a hirtelen ránehezedő plusz súlytól. Éreztem, ahogy mosoly költözik az arcomra, de még nem néztem rá, ezért a térdével meglökte az enyémet. Felemeltem rá a tekintetemet és két barna szempár nézett egyenesen az enyémbe. Értetlenül pislogtam a nem várt jövevényre.

– Szerinted régimódi vagyok? – kérdezte mosolyogva a srác.

– Azt írtam, nem? – kérdeztem vissza unottan és elfordítottam róla a figyelmem, hogy ezzel is kifejezzem, mennyire nincsen szívesen látva itt.

– Oké, akkor várok – felelte Alexander és a fejét a fának döntötte és az eget bámulta. Összehúzott szemöldökkel figyeltem a tetteit, amit megérezhetett, mert lenézve rám egy mosolyt küldött felém, amivel nem éppen azt a hatást érte el, amit szeretett volna.

– Megtennéd? – biccentettem a fejemmel a hokisok társasága felé, nem túl kedvesen utalva arra, hogy örülnék, ha eltűnne a közelemből.

– Menjek el? – értette meg az utalásomat és döbbenten nézett rám. – Zavarok?

– Figyelj, – néztem rá komolyan – nem kedvellek, és nem is foglak. Veled ellentétben, Kyle-t viszont igen, úgyhogy örülnék, ha elfelejtenéd, hogy azért megyek vele randira, hogy téged féltékennyé tegyelek, mert nincs igazad – magyaráztam. – Meg egyébként is azt ígérted, hogyha bevallom az igazat, akkor többet nem kell elviselnem téged, ezért nem értem, miért vagy itt – mondta, mire még jobban ledöbbent, de nem mozdult. – Oké, ha nem lettem volna elég világos, akkor igen, zavarsz.

Valószínűleg nem úgy valósult meg ez a párbeszéd, mint ahogy ő azt elképzelte, és nem éppen úgy reagált, mint aki könnyen viseli, mérgesen állt fel és távozott. Elégedetten dőltem hátra és néztem végig az újságosokon, akik egymással beszélgettek, köztük Angelina is, amikor papírszakadás hallatszott a közelből és egy galacsin landolt az ölemben. Tudtam, mi az, ezért anélkül, hogy megnéztem volna, magam mögé hajítottam a suliújságból kitépett riportomat. Angel észrevehette Alexander távozását, mert amint eltűnt a közelből, mellém sietett és kérdőre vont.

– Ez meg mi volt? – faggatózott értetlenül. Valószínűleg teljesen összezavarodott a srácok váltakozásától.

– Mármint mit? – emeltem rá a tekintetemet.

– Hát ez! Mit akart Alex? – jött egyre jobban lázba.

– Nem tudom – vontam vállat. – Elküldtem mielőtt bármit is mondhatott volna.

– Nem hiszem el, hogy ennyire nem vesz észre. Komolyan, már szinte minden tudásomat bevetettem, ennyire már nem is lehetne egyértelműbb, hogy mit érzek iránta – siránkozott Angelina a szünetben, miközben tekintetét le nem vette a szöszi srácról, aki valamelyik suliújságos társaságában beszélgetett és látszólag nagyon jól szórakoztak valamin. Egyre jobban kezdtem meglepődni Angel viselkedésén. Hirtelen egyre sűrűbbek lettek a hangulatingadozásai, és míg az egyik pillanatban örökre el akarta felejteni Eriket, a másikban már minden igyekezetével azon volt, hogy megszerezze. Látszólag teljesen sikertelenül. Még azzal is megpróbálkozott, hogy féltékennyé teszi, de nem tudta, hogy melyik srác lenne erre megfelelő alany, majd teljesen váratlanul az egyik szünetben Kyle nevét visongva sietett oda hozzánk és megölelte, mintha már évek óta így köszöntenék egymást. A terve egész jól indult, hiszen Erik értetlenül nézte a jelenetet és meg is feledkezett az eddigi tevékenységéről. Szegény Kyle viszont zavarában nem tudta, hogy mit csináljon, ezért kérdőn nézett rám, de azért óvatosan visszaölelte Angelt. Én mosolyogva megvontam a vállam, jelezve, gőzöm sincs mi folyik itt. Szerencsére a fiú hamar túltette magát az értetlenkedésen, ezért csatlakozott a barátnőm tervéhez és utánozta a lelkesedését, habár fogalma sem volt róla, hogy mi váltotta ezt ki. A színjáték végén Angelina beavatott minket is abban, hogy mi értelme volt az egésznek és sűrű bocsánatkérések közepette megköszönte Kyle-nak, hogy nem leplezte.

– Biztos az hiszi, hogy csak álmodik. Lehet annyira elérhetetlennek tűnsz a számára, hogy képtelen elhinni, hogy akarsz tőle valamit – nyugtattam és a vállára tettem a kezemet. – A Kyle-os incidenssel meg csak összezavartad, ezért lehet nem mer lépni.

– Vagy csak van barátnője – húzta el a száját és a szemét le sem vette az említett fiúról. Mióta ismerem ez a téma mindig is az ő asztala volt, én soha nem tudtam hozzáfűzni semmit, ezért elnézte nekem, hogy inkább most sem szóltam semmit, visszafordultam a füzetemhez és a matekegyenletek sokaságát próbáltam megfejteni, amit az előző órán nem voltam hajlandó tudomásul venni, ezért fogalmam sem volt róla, hogy mi mit jelenthet. Nem rég még Angel magyarázta nekem a számok hollétének okát, míg szerelme sokadszorra el nem vonta a figyelmét. Ezúttal nem mertem szólni neki, így kénytelen voltam egyedül kitalálni, amit egyébként teljes mértékben lehetetlennek hittem, de azért sem adtam fel.

– Elmegyek veszek valamit magamnak inni. Te kérsz valamit? – állt fel Angel a fától és kérdőn nézett le rám.

– Nem, köszi – ráztam meg a fejemet és egy mosolyt küldtem felé biztatásként. Viszonozta, majd sarkon fordult és az iskola épülete felé vette az irányt. Én visszamerültem a számok halmazába és tovább ügyeskedtem az eredmények megfejtésével.

– Szia – szólt hozzám egy hang és elsötétültek a füzetem lapjai, ahogy rávetődött a hang tulajdonosának árnyéka. Azonnal felismertem a mély hanghordozást és legszívesebben úgy tettem volna, mintha meg sem hallottam volna, de mivel az a valaki ezt úgy értelmezte, mint egyfajta engedélyt a csatlakozáshoz, kénytelen voltam ráemelni a tekintetemet a cseppet sem kedvelt srácra. Szóra nyitottam a számat, majd inkább be is csuktam és némaság mellett döntöttem aznap már másodszor. Talán ha nem szólok hozzá, akkor elmegy. Esetleg megint megmarkolja a csuklómat, hátha a fájdalomtól felkiáltok és könyörögve kérem, engedjen el, beszélni fogok. De az is lehet, hogy csak egy újabb ostobaságot talált ki azzal kapcsolatban, hogy miért van igaza abban, hogy kedvelem.

– Figyelj, – kezdte ismét – sajnálom, hogy tegnap kitéptem a cikkedet, csak tudod mérges voltam, amiért nem hallgattál meg. Egyáltalán nem azért tettem, mert ezzel minősítettem volna. – Vártam, hátha mondani akar még valamit, majd mikor nem tette, unottan megráztam a fejem. Hihetetlen, hogy annyi mindent követett el ellenem, kezdve az óvodával és befejezve a kávézóval, de ő csak a kitépett cikkért kért bocsánatot, ami az egyik leggyengébb próbálkozása volt arra, hogy megbántson. Soha nem érdekelt a véleménye, és ez akkor sem változott. Felőlem az összes cikkemet kitéphette, amíg elég jó volt ahhoz, hogy Erik beletette az újságba, addig nem tudott érdekelni. Valószínűleg értette, hogy miről van szó, ezért hozzátette:

– Azért is elnézést kérek, amit a kávézóban csináltam, nem kellett volna veszekednem veled és erővel ott tartanom téged. Hülyeség volt az egész. – Megrázta a fejét és hangja bűnbánó volt. Bólintottam jelezve, megértettem, de nem bocsájtottam meg neki. Nem, ennyivel nem ússza meg. Ha annyira ki szeretné érdemelni a bocsánatomat, akkor ennél sokkalta többet kell tennie érte.

Éreztem magamon kutakodó pillantását, de továbbra sem szólaltam meg.

– Tudod, mindig el szoktam olvasni az újságot és szerintem te vagy a legtehetségesebb író az összes újságos között. A múlt hónapban is rád szavaztam – próbálkozott tovább. Még mindig tartottam a némasági fogadalmamat, bár már nekem is nehezemre esett, hogy ne szóljak be neki. Szemem sarkából láttam, hogy zavarában a hajába túrt és erősen gondolkodott, hogy mit is mondhatna még, amivel szóra bírhatna. – Oké – nevetett fel kínosan a félpercnyi csend után. – Általában mindig mások szoktak velem kezdeményezni beszélgetést, ezért ez most új nekem és fogalmam sincs, hogy mit kéne mondanom, de akkor inkább túlesek azon, amiért idejöttem – mondta. Újfent nem adtam neki választ, ezért láttam, hogy megmozdul mellettem, majd az ölembe csúsztat valamit.

___________________________________________________________________________________

Szóval, a kérdések:
Alexander vagy Kyle? Ki a szimpatikusabb?
Szerintetek kik és milyen változáson mentek át az utóbbi fejezetek óta? Gondolok itt például arra, hogy úgy vélitek valaki kedvesebb, szerelmes, utálatosabb, imádnivalóbb lett, vagy hasonló. 

Szerintetek mit tett Alexander Nica ölébe?
Ha van véleményetek valamelyik eseményről, vagy karakterről, nagyon szívesen venném, ha pár sorban leírnátok nekem. :)