2014. augusztus 14., csütörtök

Kilencedik fejezet

Sziasztok!
Megérkeztem a kilencedik fejezettel. Eltartott egy darabig, tudom, de a lényeg, hogy itt vagyok, nem? :D Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm a rengeteg kommentet, amivel megajándékoztatok, hihetetlenül örültem minden egyes sornak. Elképesztőek vagyok, komolyan. Arról meg már nem is beszélve, hogy már 35(!) álarcos gyűlt össze a blogon, amit szintén elképedve vettem észre. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyien leszünk.
Aki nem olvasta volna a kommenteket, annak most elmondom, hogy voltak, akik felvállalták, melyik srácnak szurkolnak. Össze is számoltam, hogy melyik csoport hány taggal rendelkezik. Az elején nagyon szoros volt a mezőny és fogalmam sem volt, hogy mi lesz az eredmény, ám mostanra már egyikük kicsit elhúzott, bár nem olyan sokkal, azért mégis stabilan áll a dobogó első fokán. A kérdés, hogy lesz(nek)-e olyan bátor olvasó(k), aki(k) kicsit meglöki(k) őt, hogy meginogjon és esetleg le is essen onnan. Vagy olyan(ok), aki(k) megtámasztja('k), hogy ott maradjon. Mivel nem várom el, hogy olyanok kommenteljenek, akik az álarc mögött is félénkek, vagy csak egyszerűen lusták, ezért baloldalt a modulsávban indítottam egy szavazást, ahol leadhatjátok a voksotokat valamelyik fiú mellett.
Az állás jelenleg:
           TEAM KYLE           TEAM ALEXANDER
    3                                        5

Nyerjen a jobbik!

És így a végén köszönteném köreinkben egy régi internetes barátnőmet, akivel újra összehozott a sors (vagy inkább egy levél, amit neki írtam), aki nem más, mint Cassie T. Mendez! Nagyon örülök, hogy megint beszélünk! :)
Természetesen ő is ír blogot és szerény véleményem szerint egy nagyon tehetséges író, ezért kukkantsatok be az ő blogjába is, amit ezen a linken találtok: You Belong With Me


További jó olvasgatást és blogolást kívánok!
M. Mircsi
___________________________________________________________________________________________


Kilencedik fejezet


Csak azok érezhetik meg szívünk titkait,
akiknek a szíve úgyszintén titkokat rejt magában."
Kahlil Gibran

A szemem elkerekedett a döbbenettől, azt hittem rosszul látok. Kétkedve nyitottam ki a füzetet és néztem meg a tartalmát. Nem tudom, mire számítottam, reménykedni már nem mertem, mégis titkon imádkoztam, hogy az legyen, amire gondoltam. Végigsiklottam a sorokon, random kinyitottam oldalakat, képtelen voltam elhinni, amit láttam. Minden ott volt benne, egészen attól a naptól kezdve, amikor megkaptam, odáig, mikor elvesztettem. Végighúztam a jegyzettömb gerincén az ujjamat, ahol még Angelinával felvágtuk. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.
– Hogy… hogy került hozzád? – szólaltam meg és felemeltem a fejemet, hogy lássam Alexandert.
– Találtam – vonta meg a vállát. Az arcvonásait vizslattam nyomok után kutatva, hátha meg tudom állapítani, hazudik-e. Találta? Nem ellopta? – Múlt héten, mikor eljöttél a kérdésekkel, elhagytad, én meg megtaláltam – vallotta be az egész történetet hitetlen tekintetemet látva.
– De annak már több, mint egy hete! – emeltem fel a hangomat és rágalmazva néztem rá. Minek nevezik azt, ha valaki elvesz valamit, ami nem az övé és nem adja vissza rögtön, ha nem lopásnak? Azonnal utánam kellett volna hoznia, amint megtalálta. Nem volt joga elvenni! Állta a tekintetemet, de nem felelt. Normál esetben, ha szidnom kell valakit, vagy csak egyszerűen leüvölteni a fejét, mindig olyan könnyen megy, főleg ha egy bizonyos Alexander Armstrong nevű srácról van szó. Most mégsem jöttek a számra a szavak. Örüljek, vagy legyek dühös? A lényeg, hogy visszaadta, nem? Akkor hálásnak kéne lennem? De hiszen végig tudta, hogy az enyém és keresem, de még sem adta vissza! Végül csak egyetlen fontos kérdés volt, a többi jelentéktelennek tűnt mellette.
El...elolvastad? – kérdeztem reménykedve a nemleges válaszban. Elfordította rólam a tekintetét és az eget pásztázta, mintha onnan akarta volna leolvasni a választ. Feszülten vártam, ujjaim görcsbe álltak, ahogy szorítottam a füzetemet. Kérlek, Istenem!
– Az, hogy felnőttél nem jelenti, hogy nem lehetnek álmaid többé, csak azt, hogy egy lépéssel közelebb vagy a megvalósításukhoz – tért ki a konkrét válasz elől és kedvesen elmosolyodott. Szóra nyitottam a számat, de nem értettem, hogy az előző mondatot miért mondta, és azt sem tudtam, hogy erre mit kellene felelnem. Meglepett, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen mondatot is hallani fogok az ő szájából. – Oké – kuncogott. – Tudom, hogy nem ismertél egy lángésznek, de azért nem kell ennyire meglepődni azon, hogy néha okosságokat is tudok mondani a sok bunkó megjegyzésemen kívül – mondta, az állam alá nyúlt és becsukta a számat. Észre sem vettem, hogy véletlenül nyitva felejtettem. Beleharaptam az alsó ajkamba és lesütöttem a szememet. Próbáltam értelmezni a mondatát, felfogni a jelentését, ha egyáltalán volt neki olyan.
– Ez mit jelent? – kérdeztem, mire elvigyorodott.
– Majd egyszer elmagyarázom – válaszolta. Már éppen indulni akart, amikor eszébe jutott még valami és visszafordult hozzám. – Még valami, – kezdte – felejtsd el a szőke herceget fehér lovon. Könyörgöm, ez itt a XXI. század, kinek kell egy ló? – kérdezte, én meg felnevettem.
– Miért, most mi a menő? Álompasi lángcsóvás motoron? – kérdeztem vissza még mindig vigyorogva.
– Pontosan! – vágta rá kapásból és ő is elmosolyodott, minek következtében megjelentek a gödröcskéi.
– Alex! – hangzott fel egy kiáltás és az említett srác felkapta a fejét, intett az illetőnek, hogy várjon, majd ismét felém fordulva köszönésképpen bólintott, s elment. Angel csak erre várhatott, mert amint néhány méterrel távolabb került, azonnal ott termett mellettem és hatalmas csillogó szemekkel nézett rám. Mosolyogva megráztam a fejem és őszintén elmeséltem neki, hogy milyen párbeszéd zajlott le közöttünk. Az elején izgatottan hallgatott és várta, hogy mikor következik a romantikus jelenet, de a vége felé haladva, egyre jobban kezdett lehervadni az arcáról a vigyor, és valami teljesen váratlan érzéssé alakult.
– Nem hiszem el, hogy az a barom előbb olvashatta el, mint én! – nézett mérgesen a társaság felé. Először értetlenül néztem rá, majd döbbenten. – Mi az? – kérdezte tekintetemet látva.
– Semmi, csak nem erre számítottam – ráztam meg a fejem. – Mi van a titkos kapcsolatokkal, meg a többi kitalált szerelmi történettel?
– Semmi. Felejtsd el, hogy valaha is feltételeztem ilyeneket – felelte és mérgesen nézett a hokisok irányába. – Hogy képzeli, hogy csak így elolvassa, ami nem az övé, és még mielőtt én megtettem volna?! – morgott magában. Mindig is tudtam, hogy nagyon féltékeny típus, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire kibukik azon, ha valaki megelőzi. Biztos voltam benne, hogy abban a pillanatban akár még ölni is tudott volna a szemeivel.
– Féltékeny vagy? – nevettem fel és hirtelen el is felejtettem, hogy már nem vagyok egyedüli birtokosa titkaimnak.
– Még hogy féltékeny! Hahh! Ez a senki a nyomomba se érhet! Csak dühös vagyok, amiért képes volt ilyet tenni – mondta és szemét le nem vette a srácról. Széles vigyorral az arcomon fordultam a füzetemhez, és magamban megjegyeztem, hogy Angel vitathatatlanul féltékeny.
– Bunkó! – kiáltotta el magát hirtelen, mire többen felkapták a fejüket. Még a címzett is a lány felé fordult, aki mérgesen nézett vissza rá, és talán még a tekintetük is találkozott.
Mosolyogva megráztam a fejem és a füzetemet fürkésztem, ami pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor elhagytam. Már egy kicsit megviselt volt, ezért néhol meggyűrődött, lekopott a borító egy része, és egy helyen még be is szakadt, amikor véletlenül beakadt valahova az első lapja és erősen megrántottam. Az utóbbi időben próbáltam kicsit kegyesebben bánni vele, nehogy a végén szétessen a kezemben, ezért odafigyeltem minden mozdulatomra, hiszen akkor már a legkisebb ügyetlenkedésem is végzetes lehetett volna a számára. Meglepetten konstatáltam, hogy nem keletkezett ez az egy hét alatt rajta egyetlen új sérülés sem, ami azt jelenti, hogy Alexander nem csak magánál tartotta és engedély nélkül olvasta el, de még vigyázott is rá annak ellenére, hogy nem az övé és ezzel tudta volna a legnagyobb bosszúságot okozni nekem. Időm sem volt beismerni, hogy kicsit félreismertem őt, és a büszkeségem sem engedte volna ezt tenni. Hirtelen ért a felismerés, hogy akkor többet tudott rólam, mint amit valaha bárkinek is engedtem volna, hogy tudjon. Tisztában volt minden vágyammal, reményemmel, kételyemmel, és a kegyetlen múltammal, amit senkinek sem kívántam volna. Még neki se. A fejem az irányába kaptam és őt vizslattam. Valamit lelkesen magyarázott a bandájának, akik ezen jót szórakoztak, hangosan röhögtek, hasukat fogták. Ahhoz túl messze voltam, hogy hallhassam, mit mesél. A gondolat fájdalmasan és irgalmatlanul hasított belém, hogy talán éppen most árulja el valamelyik nevetséges titkomat nekik és tesz közröhej tárgyává. Beleharaptam az alsó ajkamba, éreztem, hogy a rám törő kiszolgáltatottságtól, az érzéstől, hogy már olyan vagyok neki, mint egy nyitott könyv, könny szökött a szemembe. Gyerekkorom nagy részét védtelenül töltöttem a szüleimmel szemben, akik döbbenten vették észre, hogy szeretek iskolába járni, pedig mindkettejük életük azon részét utálták a legjobban és soha nem gondolták volna, hogy a gyerekük velük szemben, minden idejét ott töltené. Nem tudták, nem tudják, hogy csak azért szerettem azt a helyet, mert ott nem kellett attól félnem, hogy valamelyik percben bántani fognak, hiszen nem ismertek. Nem tudták, mivel találhatnának fogást rajtam. Nem hagytam nekik. Ám azon a napon, mikor elhagytam a füzetem, a falamon egy kis lyuk keletkezett, amin Alexander könnyedén besétálhatott, hogy meglesse az omladozó váramat, amit a sok ostrom egy romhalmazzá tett.
Láttam a szemem sarkából, hogy Kyle felém tart, Angelina arca pedig értetlenné válik, amikor meglátja az előtörni készülő könnyeimet.
– Nica, minden rendben? – kérdezte aggódva, mire megráztam a fejem és megtöröltem a szememet. Közelebb csúszott hozzám és nyugtatóan tette a kezét a hátamra. – Mi a baj? Alex mondott vagy csinált valamit?
Kyle megérezhetett valamit, ezért gyorsított a léptein és sietve ült le mellém, majd vont kérdőre. – Jól vagy? – törölt le egy megszökött könnycseppet az arcomról, a mellkasához húzott és szorosan átölelt. – Mi történt? – tudakolta Angeltől, miközben a fejemet simogatta.
– Nem tudom – felelte. – Elmesélte, hogy miről beszéltek, aztán én mérgelődtem, ő meg hirtelen elkezdett sírni. Teljesen váratlanul, hiszen nem rég még mosolygott – magyarázta zavartan.
– Kivel beszélt?
– Alex. Itt volt az előbb. – Éreztem, ahogy Kyle izmai megfeszülnek körülöttem a név hallatán és erősebben tart. Jól esett Kyle törődése és úgy éreztem, hogy ő képes lenne elállni a bejutást ígérő utat anélkül, hogy ő maga is bekukkantana. – Visszaadta Nica füzetét, nála volt. Aztán beszélgettek és láttam, hogy mindketten felnevetnek. Én tényleg nem értem, hogy mi történhetett – mesélte zavartan.
– Jól vagyok – mondtam és egy mosoly költözött az arcomra, ahogy megöleltem Kyle-t.

Angel és Kyle próbálkoztak egy darabig kiszedni belőlem, hogy mi történt, de nem akartam róla beszélni nekik, és ezt egy idő után sikerült is megértetnem velük, ezért hagyták a témát, de azért Kyle a többi szünetben is ott volt velünk, hátha esetleg megosztanék valamit. Ez nem történt meg, ettől függetlenül sokat dumáltunk, nevettünk és nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában. Azért Angelön mégis látszott, hogy nem hagyja nyugodni a történtek és valahányszor Alexander csak egy kicsit is a közelünkbe került, rögtön szúrós pillantással kezdte követni minden egyes mozdulatát, míg elég távolra nem ment. Az órák után még duzzogni is elkezdett, de azt nem árulta el, hogy milyen okból kifolyólag. Így léptünk ki az iskola udvarából, ő sértődötten, én ezen értetlenkedve. Már sokan álltak a kapun kívül és beszélgettek a haverjaikkal, vagy vártak valakit, aki hazaviszi őket. A hokisok nagy részének is abban az időpontban volt vége a tanításnak, ezért egy kisebb csoportba tömörülve állták körbe a lángcsóvás motorján ülő álompasit. Bánatomra Kyle-nak még volt némi elfoglaltsága, ezért mondta, hogy ne várjam meg, majd felhív, ha lesz ideje rá.
Láttam, hogy Angel szeme szikrákat szór, ahogy észrevette Alexandert, majd hirtelen irányt váltott. Értetlenül pislogtam utána, aztán leesett, hogy merre tart és kíváncsian figyeltem az eseményeket. Angelina odament a szóban forgó társasághoz és átfurakodta magát a kigyúrt testű hokijátékosokon, hogy közelebb jusson hozzá. A srác, mint mindig, mikor nem érti, mi történik körülötte, felhúzta a jobb szemöldökét a mérges lányt látva. Barátnőm farkasszemet nézett vele és szeme csak úgy lángolt a dühtől és a féltékenységtől. Minden figyelmeztetés nélkül magasba emelte a karját, meglendítette és egy hatalmas csattanással ért célba a megdöbbent fiú arcán. Körülöttünk többen felszisszentek a hang hallatán és a látványtól. Alexander az arcához kapott, és ha már meg is szokta, hogy a pályán jó pár ilyesfajta pofonnal lesz gazdagabb, ezért ez mégis váratlanul érte. A lány anélkül, hogy bármit is hozzáfűzött volna, visszasétált hozzám és mintha mi sem történt volna, folytatta utunkat.  Elkerekedett szemekkel próbáltam felfogni a történteket, majd néhány másodperc múlva feleszméltem a döbbenetből és gyorsan utána siettem. Azért még egyszer visszafordultam és végignéztem a társaságon, akik elképedve bámultak utánunk és próbálták értelmezni Angel tettét.
Barátnőm látszólag ettől egy kicsit lenyugodott, ezért már nem is látszott rajta, hogy akkor éppen nagyon az „Utáljuk Alexet” csoport táborát erősítette, ami igen csekély létszámmal rendelkezett. Az én gondolataim nem tudtak szabadulni a tudattól, hogy Alexander minden kis titkomat birtokolja. Hiába láttam saját szemeimmel, ahogy Angel egy jól irányzott ütéssel kicsit helyrerázza, engem még sem elégített ki, ezért egy gyors felindulástól vezérelve elköszöntem útitársamtól és az óvoda felé vettem az irányt. Eszembe sem jutott, hogy ezzel saját magamat ajánlom fel Alexandernek ahhoz, hogy szórakozhasson rajtam.
Az odavezető úton négyszer gondoltam meg magamat, ebből kétszer vissza is fordultam, de végül megérkeztem az épülethez és már nem volt visszaút. A hideg levegő ellenére is kint voltak az óvodások és játszadoztak. Elképzelhetőnek találtam, hogy az óvónők nem bírtak már velük bent, ezért jobbnak látták, ha a kiviszik őket a szabadba, ahol kedvükre szaladgálhatnak. A motorját nem láttam, ezért feltételeztem, hogy ő még nem érkezett meg. Beléptem a kapun és azon gondolkodtam, hogy mit csinálhatnék addig, míg megérkezik. Mielőtt leülhettem volna az egyik padra a járda mentén egy hang az én nevemet kiabálta és megpillantottam az unokahúgomat, amint hevesen integet felém. Elvigyorodtam és odaguggoltam közéjük a homokozóhoz. Becky Annice társaságában éppen homokvárat épített.
Sziasztok – köszöntem és végignéztem rajtuk. – Nem túl hideg a homok? Lehet, hogy nem itt kéne játszanotok.
Az óvónéni azt mondta, hogy ha nem ülünk le, akkor játszhatunk – felelte Annice és kiöntötte a vödörbe töltött nedves homokot, ami egyben maradt és toronyként emelkedett az egekbe.
Akkor remélem, nem bánjátok, ha csatlakozom – mosolyodtam el és én is a kezembe vettem egy virág alakú formát. Szinte egyszerre rázták meg a fejüket és Becky egy gombócot tett a torony tetejére. Nem sokat beszéltem hozzájuk, inkább csak hallgattam őket és azon töprengtem, hogy hogyan tovább. Mi lesz, ha megérkezik? Mit fogok mondani neki? Egyáltalán minek jöttem ide? A kérdések nem akartak szűnni a fejemben, de választ nem igen kaptam rájuk bármennyire is szerettem volna. Mindvégig ugyanaz a két szó kavargott bennem és képtelen voltam kiűzni. Mindent tud.
Szevasztok csajok! – telepedett le közénk a várt srác és mosolyogva végignézett rajtunk, majd felém fordulva bólintott külön köszönve.
Alex! – pattant fel Annice és a bátyja nyakába ugrott, mire ő nevetve megtámaszkodott maga mögött.
Szia, Bogár – mosolygott rá. – Hogy telt a napod?
Kaptam egy puszit tőle – újságolta neki és az arcát belefúrta a kabátjába.
Igazán? És te is adtál neki? – tudakolta, én meg mosolyogva hallgattam a beszélgetésüket. Annice megrázta a fejét. – Jól tetted. Előbb be kell mutatnod nekem a fiút – mondta és felállt, hogy körbenézzen az óvodában. – Most már elárulod a nevét?
Jacob – felelte, Alexander kuncogott.
Ő rendes fiú, neki adhatsz puszit – engedélyezte. Mosolyogva néztem fel rájuk és bármennyire nem szimpatizáltam a sráccal, akkor mégis kénytelen voltam beismerni, hogy így együtt nagyon édesek.
Én is megengedem, hogy Nicának adj puszit – mondta, én meg teljesen ledöbbentem. Nekem? Puszit? Alexander?
Ó, ez kedves tőled – vigyorgott és látszólag őt nem hozta zavarba ezzel a kijelentésével. – És miért adjak neki puszit?
Mert én is kaptam Jacobtól – adta meg a számára egyértelmű választ.
Ez tényleg jó érv – gondolkodott el és azzal az idegesítő vigyorral a képén nézett le rám. – Na, Nica, készen állsz egy puszira? – kérdezte szemtelenül és kinyújtotta felém a kezét, hogy segítsen talpra állni. Figyelmen kívül hagyva a felkínált kezet magamtól álltam fel, de nem feleltem a kérdésre. Lehervadt a mosolya, nem tetszett neki, hogy nem játszottam vele. Bólintott és maga mellé engedte a kezét. – Beckyért jöttél?
Nem – feleltem tömören.
– Akkor miért? – faggatott és megigazította a karjában a kislányt, nehogy lecsússzon. Vállat vontam.
Nem tudom – mondtam igazat, mert valóban nem sikerült rájönnöm, hogy miért fordultam le és jöttem ide. Hümmögni kezdett és feltűnően végigmért.
Miért utálsz? – Hitetlenül felnevettem.
Kérlek, ne csináld! Miért kell ezen újra és újra átrágni magunkat? Csak fogadd el, hogy nem kedvellek és kész. Rengeteg időt megspórolnál vele mindkettőnknek – válaszoltam. Megrázta a fejét és az eget kémlelte.
Ez hülyeség – mondta végül. A két kislány értetlenül hallgatta a beszélgetésünket. – Nem utálsz.
Nica utál? – szólt közbe hirtelen a húga és döbbenten nézett rám.
Nem utál – ismételte.
Ó, könyörgöm, hadd döntsem el, hogy mit érzek irántad – néztem rá kérlelést színlelve.
Ezt nem tudod eldönteni. Csak bebeszélni magadnak.
Kettőnk közül, aki bebeszél magának valamit, az te vagy – kontráztam és mérges voltam magamra, amiért idejöttem. Miért kell nekünk újra és újra ugyanazon vitatkoznunk? – Már kifejtettem neked, hogy miért nem kedvellek. Miért nem tudod megérteni?
Mert egy hatalmas baromság az egész – röhögött. – Utálsz, mert bunkó vagyok? Nica, nem tudom, hogy feltűnt-e, de az utóbbi napokban, aki bunkó volt, az te voltál! Beszélgetni akartam veled a bábozásod után, de te otthagytál. Aztán ott volt az interjú, ne próbáld azt mondani nekem, hogy nem volt bunkóság, ahogy elküldtél! Vagy ma – mondta tovább. – Magamba beszéltem, hiszen te még csak arra sem méltattál, hogy rám nézz. Végig sem akartál hallgatni, pedig igazán nem tettem semmi rosszat. De ne is beszéljünk rólam, mert tudjuk, hogy én nem érdemlem meg, hogy kedvesek legyenek hozzám, de akkor keressünk másik példát – kezdte. – Gondolom még előtted van az első éved a suliban. Tudod, hogy ki voltál a mi csapatunkban? – tette fel a költői kérdést. – Az elérhetetlen, bunkó csaj. El sem tudod képzelni, hogy hány fogadást kötöttek, hogy ki fog előbb megszelídíteni. Természetesen mindenki elbukta, aki azt hitte, hogy van esélye nálad, mert híven magadhoz, nem túl kedvesen kikosaraztad őket és mindenkit, aki közeledni akart hozzád, függetlenül attól, hogy fiú vagy lány volt az illető. Egyedül Angel volt, aki beszélhetett hozzád, más soha. Aztán valami csoda folytán bekerültél a suliújságba, egy társaságba, ahol nem tudtál elzárkózni. Szép lassan kezdtél feloldódni, már szinte lehetett azt mondani rád, hogy kedves vagy. Nem tudom, hogy neked menyire tűnt fel, de nem véletlenül ülsz egyedül a padodon a szünetekben, ha Angelina nincs melletted. Már nem vagy bunkó, de csak akkor, ha te kezdeményezheted a beszélgetést azzal, akivel akarod, és akkor, amikor akarod. Vagy ha mázlija van az illetőnek és jókedvedben talál – elevenítette fel az emlékeimet. Szégyenkezve lesütöttem a szemem, hiszen igaza volt, tényleg minden így történt. – De ne is menjünk ilyen messzire az időben – folytatta. – Emlékszel ahogy visszautasítottad Kyle-t a kávézóban? Nem voltál valami figyelmes. De ha még mindig nem hiszel nekem, akkor...
Jó, tudom! Tudom – szakítottam félbe. Zavarban voltam, amiért ennyi mindent a fejemhez vágott és mindenben igaza volt. Diadalittasan elmosolyodott, adott egy puszit Annice arcára és letette a homokozóba.
Építsetek valami szép várat – mosolygott rájuk és játékosan összeborzolta Becky haját. Bólintottak és már neki is kezdtek a vár megépítésének. – De ne üljetek le a hideg földre!
Nem ülünk! – válaszolták egyszerre, mire felkacagtak.
De aztán szép legyen, különben baj lesz – fenyegette meg őket mosolyogva, aztán felém fordult és a kezével intett, hogy kövessem. Nem tudtam mást tenni, utána mentem ki a kapun, majd mikor nekidőlt a motorjának megálltam tőle néhány méterre. – Na mi az? – kuncogott. – Nem harapok, gyere ide – biccentett maga mellé. Haboztam, de végül odamentem és én is nekidőltem a motornak. – Még mindig utálsz?
Igen – feleltem.
Oké, akkor folytassuk – nézett megint az égre és elgondolkozott. – Lássuk csak... Miket is mondtál? Bunkó vagyok, nem törődök mások érzéseivel, menőnek hiszem magam – sorolta és itt megállt. – Hiszem magam. Nica, – nézett rám komolyan – én menő vagyok. Akár tetszik, akár nem, a diákok rólam fognak beszélni, mert irigyelnek valamit. Nem én tettem magam menővé, ez nem az én választásom volt – magyarázta.
De nem csak az vagy, úgy is viselkedsz. Lenézel másokat, pedig nem vagy különb – szóltam bele.
Te miért nézel le másokat? – kérdezte.
Én nem...
Ne tagadd! – vágott közbe. – Miért képzeled azt, hogy másoknak nincs joguk beszélni hozzád az engedélyed nélkül?
A földet pásztáztam, miközben a kezemet tördeltem. Nem tetszett, hogy engem vesézünk ki. Nem akartam hallani, hogy miket teszek, mert ha soha nem is akartam bevallani, tudtam, hogy milyen vagyok. Akár el is mehettem volna, de nem tettem. Valamiért mégis vágytam rá, hogy tovább beszélgethessek vele. Tisztázni akartam, hogy mit is érzek.
Hogy távol tartsam őket magamtól – vallottam be. Bólintott, nem szólt meg érte, pedig megtehette volna, ahogy én is tettem.
Beképzelt vagyok? Meglehet. Te miért vagy az? – Már nem támasztotta alá, hogy miért vagyok az, és nem is vártam el, tudtam, hogy az vagyok, már nem is tagadtam, mert nem lett volna értelme. Úgyis tudja.
Hogy az emberek ne tudjanak fogást találni rajtam.
Bizony, ez a legjobb megoldás erre, ezt én is igazolhatom – mosolygott rám. – Na, most hol tartunk? Még mindig utálsz?
Ezt nem értem – ráztam meg a fejem. – Oké, bebizonyítottad, hogy minden, amit utálok benned, az bennem is megvan, de ettől még miért ne gyűlölhetnélek?
Jaj, Nica, ne nekem kelljen kimondani! – nézett rám esedezve. Nem értettem semmit, az eddig beszélgetésünk nem szólt másról csak arról, hogy hasonlítok rá, nem vagyok tökéletes. Ez miért bizonyítaná be azt, hogy nem utálom? Bocsánatkérően néztem rá, szégyelltem, hogy nem tudok rájönni. Kedvesen elmosolyodott. – Magadat utálod – mondta ki. Elképedve néztem rá. Hogy magamat utálom? – Igen – válaszolt a kérdésemre, habár nem mondtam ki hangosan. – Nem engem utálsz, hanem azt, hogy olyan vagyok, mint te. Egy bunkó, beképzelt, érzéketlen barom.
Elméláztam azon, amit mondott. Ez az egész annyira elképzelhetetlennek tűnt. Már majdnem két éve utáltam, erre kiderül, hogy mindvégig magamat gyűlöltem és nem őt? Tényleg így lenne? Átrágtam magam az egész beszélgetésünkön, az utóbbi éveken és rá kellett jönnöm ismét, hogy teljesen igaza van. Megint. Felnéztem rá, türelmesen várt, hogy felfogjam, nem szólt semmit.
Te miért gyűlölsz? – kérdeztem. Nem akartam bevallani, hogy sikerült mindent megfejtenie. Féltem, hogy ő mégis elvárja majd.
Nem gyűlöllek – küldött felém egy mosolyt. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá. – Már nem – tette hozzá.
Már nem?
Én csak azért nem kedveltelek, mert te sem kedveltél. Vagy legalábbis úgy tettél – magyarázta. – Tudom, gyerekes vagyok, de – vállat vont – velük vagyok körülvéve – nézett az óvoda udvarában játszadozó gyerekekre.
Te legalább tisztában vagy ezzel – löktem meg az oldalammal az övét. Vigyorogva lenézett rám, majd előre fordultva felsóhajtott.
Akkor hol is tartunk most? – kérdezte.
Azt hiszem, kedvellek – feleltem, mire kuncogott, de nem szólt semmit. Belenyúltam a vállamon lógó táskámba és elővettem a füzetem. Alexander beletúrt a hajába és bűnbánóan nézett rám.
Sajnálom – mondta.
Kérlek, ne mondd el senkinek – könyörögtem. Először összeráncolt szemöldökkel nézett rám, majd döbbenten.
Te komolyan azt hitted, hogy...? – lepődött meg teljesen. – Nica, tudom, hogy elolvastam, de nem azért, hogy megtudjam a titkaidat, aztán elmondjam mindenkinek. Azt sem tudtam, hogy azok titkok. Azt hittem, hogy meséket írsz, még Annice-nek is olvastam fel belőle esténként. Nem mellesleg nagyon tetszett neki. Aztán amikor azt mondtad, hogy azok titkok, én komolyan nem értettem, és most sem, hogy hol vannak benne. Az égvilágon semmit nem értek belőle. Kivéve azt, amelyikben engem szidsz. Azt hiszem, azt sikerült felfognom, hogy nagyon nem tartoztam a számodra szimpatikus emberek közé. De a többit... – rázta meg a fejét – csak foltokban.
Ó – húztam el a számat csalódottan. Miért vagyok csalódott? – kérdeztem magamtól és csodálkoztam magamon. – De azért beszélhetünk róla? – csúszott ki a számon a kérdés, mielőtt még végiggondoltam volna. Még ő is meglepődött, pedig a beszélgetésünk során szinte semmi nem lepte meg velem kapcsolatban.
Ööö... Persze, beszélhetünk róla, csak előtte talán mindkettőnknek el kéne gondolkodni egy kicsit néhány dolgon.
Miért?
Elég gyerekesen viselkedtünk, nem gondolod? – mosolygott rám. – Mivel ennyire félsz attól, hogy kitudódik, ami a füzetedben van, ezért feltételezem, hogy komoly dolgokról van szó, azokhoz pedig fel kéne nőnünk. Mindkettőnknek.
Lehet – suttogtam. Visszaemlékeztem a beszélgetéseinkre és elmosolyodtam a komolytalanságunkon. A folyamatos vitatkozásokon, azon, hogy végig azon voltunk, hogy bosszantsuk a másikat valamivel. És eszembe jutott még más is. – De lehet, hogy nem is kéne beszélnünk róla – vontam gyorsan vissza a kérdésemet. Nem, tényleg nem jó ötlet. Már egyszer kitálaltam neki. Mi lesz, ha most sem ért meg? Féltem. Nagyon. Nem akartam megint csalódni.
O-oké. Ez nem kötelező, csak ha szeretnéd. A te titkaid, azzal osztod meg, akit érdemesnek tartasz rá – mondta és most úgy éreztem, hogy megért. – De oszd meg valakivel, mert ha nem teszed, felemészt és olyanná tesz, amilyen nem akarsz lenni. Van egy pont ahonnan nincs visszaút. Ne érd el azt a pontot – nézett rám komolyan. Úgy beszélt, mint aki tapasztalatból mondja. Rá akartam kérdezni, de nem tettem. Igaza van, vannak dolgok, amiket még tisztáznunk kell. Bólintottam jelezve, hogy felfogtam és megfogadom a tanácsát. – Na, akkor menjünk és nézzük meg azt az elképesztő várat – mosolyodott el és elindult vissza az udvarba. Követtem a homokozóig, ahol már nem ketten, hanem négyen szépítgették a homokból készült építményt, ugyanis csatlakozott hozzájuk még egy kislány és egy kisfiú.
Hű, hát ez... – ámuldozott Alexander. – Ez... Ehhez nincsenek szavak. Nagyon szuper várat csináltatok.
Én is megnéztem a várat, ami egy nagy kupac homokból állt, amibe mindenfelé alagutakat fúrtak, színes falevelekkel díszítettek és különféle homokformákkal.
Ugye? – nézett rám mosolyogva.
Igen, tényleg nagyon szép – viszonoztam a mosolyát.
Szóval, te vagy az a bátor fiú, aki udvarol a húgomnak – tette a barna hajú kisfiú fejére a kezét, aki döbbenten nézett rá.
Én nem... – ellenkezett.
Nem? Pedig azt csiripelték a madarak, hogy megpusziltad.
Nem pusziltam meg! – háborodott fel.
De! – szólt közben Annice. – Azt mondtad, hogy találtál valami nagyon szépet a bokorban és nézzem meg, de nem is volt ott semmi, hanem megpusziltál.
Ez nem igaz! Utállak! – kiabálta és mérgesen elrohant.
Én is utállak! – kiabálta utána Annice és sértődötten keresztbe fonta karját a mellkasán. Alexanderrel összenéztünk, aztán egyszerre nevettünk fel.
Kedveled? – kérdezte a húgától, aki megrázta a fejét. – Szerintem meg igen. Menj utána és adj neki egy puszit. Attól lenyugszik és újra szeretni fog. – Bólintott és fiú után ment.
Csak egy puszi kell és a fiúk lenyugszanak? – vigyorogtam.
Általában – mosolygott vissza.
Annyira édes a gyerekszerelem – mondtam.
Ja. És ha már a szerelemnél tartunk, mi van veled és Kyle-al?
Hát, jól megvagyunk – pirultam el. – Az első randi nem jött össze, szóval átettük szombatra, mert Kyle-nak a péntek nem jó, hétköznap meg dolgozik.
De szombaton megint meccsünk lesz és azok után mindig csapunk egy bulit. Amolyan pasi buli, csajok nélkül, csak a csapattagokkal – magyarázta. – Ezek szerint ő nem lesz ott?
Én nem tudom – zavarodtam össze. – Nekem ezt nem is említette.
Hát, akkor gondolom, kénytelenek leszünk nélkülözni. – Beleharaptam az ajkamba. Akartam azt a randit Kyle-al, de azt nem, hogy miattam lemondjon olyan programokat, amik már régóta hozzátartoznak az életéhez. Annice mosolyogva szaladt vissza és belecsimpaszkodott a bátyja lábába. – Mi történt, Bogár?
Adtam neki egy puszit és azt mondta, hogy szép vagyok – mesélte vidáman. Nem bírtam visszatartani a vigyoromat. Nincs is aranyosabb az ártatlan gyerekszerelemnél.
Elköszöntünk a gyerekektől, aztán az utcán Alexander felült a motorjára a húgával együtt és integettek, majd hangos zaj közepette elhajtottak, aztán én is hazaindultam.
___________________________________________________________________________________

Göndörfürt:  Habár nem ejtették pofára Alexandert, de egy pofonnal gazdagabb lett. :D

És akkor a kérdések:
Mi a véleményetek most Alexanderről?
Ez most nem a történettel kapcsolatos kérdés lesz, de szerintetek nem túl hosszúak a fejezetek? Az elején max 2500 szavasra terveztem egy fejezetet, de már ott tartunk, hogy 3000-nél kevesebből már ki sem jövök. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy ez 4200+ szó. A blogokat is nézegetni szoktam és a legtöbb nem haladja meg a 1800 szót. Az enyém meg dupla annyi...  Inkább szedjem ketté és legyen kettő 2000+ szavas rész, vagy meg vagytok elégedve a hosszúsággal?
És ha nem túl személyes kérdés, akkor nagyon kíváncsi lennék arra, hogy nektek milyen ártatlan gyerekszerelmetek volt oviban. Nekem megkérték a kezem. :3 Nektek volt valami?
Most csak ennyi kérdés jutott az eszembe, de mindenre kíváncsi vagyok, ami csak megfogalmazódott bennetek az olvasás során. Mindenre.

16 megjegyzés:

  1. Drága Mircsi!

    Szavak nincsenek arra, mennyire fantasztikus barátnak tartalak, amiért reklámozod a blogom, ráadásul mindezt a kérésem nélkül! :D Köszönöm szépen, szinte meg is hatódtam!!! Én is eszméletlenül örülök, hogy újra beszélünk, valahogy már hiányoztak a "régi" idők! :) ♥
    És szavak nincsenek arra, mennyire imádtam ezt a részt (is)!!! Nagyot nőtt a szememben Alexander, hogy a kérdésre is válaszoljak. A terjedelméről szólván pedig részemről teljesen rendben van, hogy hosszúak a fejezetek, nekem eddig ez volt a kedvenc részem egyébként is! Az előzőekben néha előfordult, hogy nem ment feltétlenül gördülékenyen minden mondat, itt azonban tökéletesen élvezetesre sikerült az összes sor!!! A legeslegjobb dolog az, ha fejlődik az ember, márpedig én végignézhettem azt, ahogyan kész kis írónővé növöd ki magad. Gratulálok Mircsi, nagyon várom a következő részt! :)
    Hihi, nekem is volt "férjem" az oviban. :3

    Még egyszer külön köszönet, hogy megemlítettél engem is és a blogomat is, sokat jelent nekem! :)
    #elsőkommentelőőőőőőő, Cassie ♥

    VálaszTörlés
  2. Drága Cassie!

    Ez teljesen természetes, hiszen mint mondtad is, barátok vagyunk. Tehetségesnek is tartalak, szóval megérdemled, hogy az emberek rátaláljanak a blogodra. :)
    Nagyon örülök, hogy tetszett ez a fejezet. Ha a többiek sem kifogásolják a hosszát, akkor így marad továbbra is. :)
    Igyekszem fejlődni és jó hallani, hogy ha lassan is, de sikerül. Köszönöm, próbálom minél hamarabb megírni.
    Én köszönöm, hogy olvasod a blogomat és megjegyzést is hagysz magad után! :)

    Ölel,
    M. Mircsi

    VálaszTörlés
  3. Édes Mircsi(m)!
    Elsősorban annyit, a kritikád valószínű este lesz kész, mivel tegnap amikor megakartam írni elment a net, ugyhogy ma kerül rá a sor. Aztán ezel kapcsolatban még annyit, hogy pont Skypeoltam Lucaval amikor mondta hogy jé, kért meg egy ember kritikát! En: Igen? Mi a blog címe? L : Behind the Mask. En : Hogy mi? Mircsi? Maszkos lány a fejlécen? L: Igen mé En: En irom meg a kritkat, es ott vitaztunk mert nem akarta megengedni de vegul sikerult :)
    Másodszor a részről, igeeen a FUZET.Tudtaam. Kyle mennyire cuki,en is akarok Kyle ölelést. A pofon, hát legpacsi Angelnek. Ovinál Alexander aranyos volt, de akkor sem feledek könnyen úgyhogy nálam még mindig nem jó. Remélem akkor változik es nem azt kell írnom hogy egyet előre kettőt hátra. Egyébként bírtam a részt, tetszett, a kismanok hihetetlenül aranyosak voltak.
    Harmadiknak pedig, még mindig Team Kyle, imádom ezt a fiút. És igen volt olyan hogy egy hatalmas meggyfa alatt alltunk, bátyám és a mai napig egyik legjobb barátnőm aki batyamal egykoru valamint neki az öccse aki velem egykoru (remelem megvannak a szálak) na szoval veluk alltunk a fa alatt bátyám és baratnom szedték a meggyet míg en es a fiú álldogáltunk, már reg otta szerelmesek voltunk lezajlott köztünk egy beszelgetes o : jarunk? En :igen. Megfogtuk egymas kezet eees adtunk egymasnak puszit a nagyobbak (2evvel idosebbek) meg rohogtek rajtunk :)
    xoxo, Roro

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Roro(m)!

      Nagyon örülök, hogy te írod a kritikám, így legalább hosszabban kifejted a véleményed a blogomról, amire nagyon kíváncsi vagyok már! Azon pedig jót mosolyogtam, hogy még vitatkoztál is vele. :D
      Nam akarok sokat mondani Alexanderről, de félek, hogy még fogom hallani tőled az a mondatot.
      Ez de édes. ^^ Én egy levelet kaptam, amit a fiú nővére írt és anya olvasta fel nekem, aztán válaszolt rá, hogy még túl fiatalok vagyunk a házassághoz, talán majd később. :D

      Ölel,
      Mircsi

      Törlés
  4. Kedves Mircsi! Alexander viszonylag normálisa volt ebben a részben, de én kitartok Kyle mellett. :D Angel pedig a virtuális barátnőm lesz. Annyira megpofoznék én is pár emberkét, de nincsen elég vér a pucámban. xD A részek hosszúsága pedig egyszerűen tökéletes. Meg tudok vacsorázni egy fejezet olvasása közben :D

    Ölel: barátnőd, Lora

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lora!


      Én is örülnék egy olyan barátnőnek, mint Angelina. Majd megpróbálunk osztozni rajta. :D Én sem tudnék megpofozni senkit, habár még nem is éreztem rá késztetést.
      xD Akkor jó, marad a hosszúságuk.

      Pótolhatatlan barátnőd,
      Mircsi

      Törlés
  5. Drága Mircsi!

    Végre volt időm olvasni a történetedet és meg kell, hogy mondjam imádom. Remekül írsz meg egy remek történetet.
    Számomra Kyle is szimpatikus de Alexander a favorit.
    Imádom a viselkedésének fejlődését és néha komolyan haragudtam Nicara, ahogyan viselkedett vele.
    Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. Siess vele!!

    Ölel
    Jennii T.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Jennii!

      Köszönöm, hogy időt szakították a blogomra és a dicséretet. :)
      Igen, Nica néha kicsit túllőtt a célon, de ő is igyekszik fejlődni.
      Próbálom minél hamarabb megírni.

      Ölel,
      M. Mircsi

      Törlés
  6. Válaszok
    1. Te is nagyon édes vagy, hogy írtál. :D

      Törlés
  7. Most nem kapsz hosszú komit mert fáradt vagyok :D a lényeg nagyon jó lett :) és Alexanderről annyit, hogy tök jó, hogy úgymond "megnyílt" Nica előtt, és az is nagyon jó, hogy ennyire hasonlítanak. Mégjobban megszerettem Alexet :D
    U.i.: tényleg bocsi a rövid komiért de egy hétig nem voltam itthon és szerintem csökkent az értelmi szintem (meg fáradt is vagyok plusz itt vannak a rokonok) :D
    ~Hanna, Hann, Han, Hanni :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Hanna!

      Semmi gond, meg van bocsájtva. Örülök, hogy egyáltalán írtál nekem. :)
      Annak meg még jobban, hogy tetszett a fejezet. :D

      Ölel,
      Mircsi

      Törlés
  8. TEAM ALEXANDER!!
    Virtualisan ölel(janem),
    Imádott hugod

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is szeretlek. <3 (ja bocs, tévedtem, mégsem...)

      Egyetlen és pótolhatatlan nővéred,
      M. Mircsi

      Törlés
  9. Egyszerűen imádom Alexet. Nagyon örülök, hogy végre jóba lettek ebben a részben. Pont nagyon szeretem, hogy ilyen hosszú egy-egy fejezet. Ne változtass rajta! Én nem emlékszem nagyon az óvodás évemre, mert utáltam. Egyébként meg siess a folytatással, mert már nagyon várom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Vivien!

      Akkor igyekszem a fejezetek hosszúságát megtartani, mert úgy tűnik, hogy mindenki meg van elégedve vele, aki számít. :D
      Én sem szerettem annyira óvodába járni, unalmas volt... :/

      Ölel,
      M. Mircsi

      Törlés