2014. július 8., kedd

Ötödik fejezet

Sziasztok!
És igen, ismét itt vagyok egy újabb fejezettel karöltve. :) Az előző részre azt mondtam, hogy egy csöppet hosszabb lett, na hát, ez is egy csöppet hosszabb volt, de a bétám felhívta a figyelmem valamire, ami miatt bele kellett csempésznem még egy jelenetet a fejezetbe, na meg annyit javítottam rajta, írtam át, és tettem hozzá, hogy már nem csak csöppet, de lényegesen hosszabb lett, mint az átlag. Pontosabban 725 szóval, ami más blogoknál már egy háromnegyed fejezetnek felel meg, vagy neadjisten egy egésznek.
Ezer köszönet minden kedves olvasómnak és hozzászólómnak, amiért még mindig itt vannak velem. És természetesen a húgomnak, aki napi szinten nyaggat azzal, hogy „zongorázzak” le neki még egy részt. Most. Azonnal.
Ő már olvasta az összes eddig megírt fejezetet (kétszer o.o), és elmondása szerint ez a kedvence. Az igazat megvallva nekem is, egy élmény volt írni, bár kicsit nehéz, de azt hiszem, egész jól megbirkóztam vele.
Nem is csacsogok tovább, szerezzetek saját tapasztalatokat és írjátok le nekem őket, hogy tanulhassak belőlük, vagy növelhessem velük az egómat. De csak óvatosan, nem akarok Alexanderrel egy szinten lenni ezen a téren. :D


További jó olvasgatást és blogolást kívánok!
M. Mircsi
___________________________________________________________________________________________

Ötödik fejezet


A gyűlölet szenvedélyes érzés.”
Stephenie Meyer - Eclipse - Napfogyatkozás


– Hé! – kiabáltam oda neki és egy kaján mosoly költözött az arcomra. A srác felém kapta a fejét, majd az ő szeme is elkerekedett a döbbenettől. – Alexander, csak nem megtaláltad a helyed? – kérdeztem gúnyosan. Először nem szólt semmit, csak hitetlenül bámult rám, aztán elvigyorodott. Ezzel egy időben egy kislány a nevemet kiabálta a tömegben és vidáman indult meg felém. Alexander tekintete követte a boldogan szaladó kislányt, leguggolt a többiekhez és suttogott nekik valamit. Az én szám is mosolyra húzódott, ahogy az unokahúgom odaért hozzám és megöleltem a csöppséget, majd kézen fogtam és együtt beindultunk az épületbe, hogy összeszedjük Becky holmiját. A szemem sarkából figyeltem, ahogy a srác még mindig suttogva magyaráz valamit az óvodásoknak, akik látszólag izgalomba jöttek a dologtól. Kíváncsivá tett ez a pillanatkép és szívesen odamentem volna, hogy belehallgassak kicsit a beszélgetésükbe, de még ez a kíváncsiság sem volt elég ahhoz, hogy legyőzze a fiú iránt érzett gyűlöletemet. Inkább elvontam a figyelmem róluk és megkérdeztem Beckyt, hogy mit csinált ma az oviban. A kislánynak igen nagy volt a beszélőkéje, ezért gyorsan beszélni is kezdett és végeérhetetlenül ömlöttek belőle a szavak. Mikor már kiléptünk az építmény ajtaján, ő még mindig a napját mesélte, ami igazából nem állt többől, minthogy egész nap játszott, de még ezt is akkora élvezettel és hosszan tudta mesélni, hogy akaratlanul is lekötötte az ember figyelmét.
Ekkor egy hatalmas gyereksereg felénk kezdett rohanni, amit nem nagyon tudtam értelmezni, ezért csak sétáltam tovább, ám hirtelen minden oldalról megragadtak az apró kezek és rángatni kezdtek.
– Hé, hova visztek? – kérdeztem, de nem ellenkeztem, követtem őket. Az apróságok nem mondtak semmit, csak nevetve húztak maguk után, majd betereltek az egyik faházba, ahonnan gyorsan kijöttek és elállták a kiutat, hogy bent ragadjak. Értetlenül néztem a nevető társaságra, akikhez Becky is csatlakozott. Megpróbáltam átfurakodni mellettük, de egyértelműen jelezték, nem jöhetek ki.
– Szépen elkaptátok, aztán el ne engedjétek! – dicsérte meg őket Alexander és megjelent a kissé túlméretezett ablakban, amit már kinéztem magamnak menekülési útvonalnak. Rákönyökölt a peremére, ezzel elzárva a szökés lehetőségét és megjelent az arcán az az idegesítő vigyor.
– Ezt miért csináltad? Engedjetek el! – szóltam rájuk mérgesen. Először elveszítem a füzetem, aztán ideküldenek egy sereg nevető óvodáshoz –, akiket, félreértés ne essék, én tényleg szeretek, de most nagyon nem volt hangulatom hozzájuk –, most meg ez is.
– Miért tennénk? – kérdezte, majd mikor nem reagáltam rá, győzelemittasan elmosolyodott. Már előre láttam, hogy nem fogok egyhamar kiszabadulni innen, ezért mérgesen levágtam magam a földre az egyik sarokban és nekidőltem a falnak. Véletlenül sem adom meg neki azt az élvezetet, hogy minden egyes kísérletemet megakadályozhassa.
– Hihetetlen mennyire szerencsétlen vagyok mostanság – döntöttem a falnak a fejemet és a plafont bámultam. – Elveszítem a füzetem, aztán meg megkapom ezt a barmot – motyogtam az orrom alatt mérgemben.
– Apropó, a füzeted – kezdte –, miért olyan fontos neked?
– Mit érdekel téged? – kérdeztem vissza nem túl barátságosan. Nem felelt, csak csendben állt az ablakban és engem bámult. Lassan kezdett elegem lenni a bezártságból és már a gyerekek is rájöttek, hogy ez a játék nem is olyan érdekes, ugyanis a fogoly nem próbál meglógni, ezért már kezdtek szétszéledni, így szabadon hagyva az ajtót. Hirtelen megjelent előttem Alexander eltakarva az ajtót, ahogy beugrott az ablakon és leült a házban lévő fapadra. Végignéztem rajta, majd mikor ajkai elváltak egymástól, belé fojtottam a szót.
– Nem! – mondtam határozottan, mire a szeme először értetlenül nézett, majd elvigyorodott.
– Azt sem tudod, mit akartam.
– De már válaszoltam rá. Nem! – ismételtem meg még egyszer. Természetesen magára ismert, ezért rákönyökölt a térdére és az állát megtámasztva mosolygott rám. A szemem az ajtóra tévedt, ahol már csak egy-két óvodás őrködött. Egy gyors gondolattól vezérelve felugrottam a helyemről, felkaptam a táskámat és megindultam a szabadságot ígérő úton, de váratlanul egy erős férfi test állta utamat.
– Hova-hova? – kérdezte még mindig vigyorogva a srác. Mérgesen néztem fel rá, és ha lehetséges, még jobban gyűlöltem. Sértődötten, egy sóhaj közepette visszaültem a helyemre.
– Meddig akarsz itt tartani? – tudakoltam.
– Fogalmam sincs – rántotta meg a vállát és ő is leült a padra, de minden pillanatban kész volt arra, hogy újra megakadályozzon a szökési kísérleteimben. – Megengeded, hogy készítsek veled egy interjút? – kérdezte váratlanul, mire elkerekedett a szemem.
– Már miért tennél ilyet? – döbbentem meg és hitetlenül felnevettem. Vállat vont és a szája ismét felfelé görbült. Istenem, hogy mennyire szeretném letörölni azt a vigyort a képéről.
– Kíváncsi vagyok, hogy milyen riporternek lenni – felelte és csak nem akart lehervadni a mosolya.
– Jó, rendben, kérdezz – sóhajtottam fel megadóan és várakozóan néztem rá. Nem tudtam, mennyire gondolta komolyan ezt az egészet, de abban biztos voltam, hogy cseppet sem érdekel mit kérdez, mit vár tőlem, visszaadom neki, amit tőle kaptam.
– Oké, lássuk csak – gondolkodott és közben a tetőre szegezte a tekintetét. – Képzelj el egy csomó fölösleges mondatot a kérdés elé – mondta, mire összeráncoltam a szemöldököm és megráztam a fejem. Már megint gúnyolódik. – Miért kezdtél el írni és mikor?
Kérdése hallatán teljesen kikerekedett a szemem és hirtelen nem tudtam, mit válaszolhatnék. Már eltelt néhány év azóta, hogy minden ismerősöm számára nyilvánvalóvá vált, hogy történeteket írogatok magamnak, de még soha senki nem kérdezett rá, hogy miért is kezdtem el. Az, hogy most valaki mégis megtette, váratlanul ért, és hirtelen nem tudtam, mit felelhetnék. Magam sem voltam teljesen tisztában azzal, hogy igazából miért is döntöttem úgy egy napon, hogy tollat ragadok.
– Ööö... Hát, én... – dadogtam összevissza. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, visszaemlékezni arra a napra, mikor életemben először önszántamból íróeszközt vettem a kezembe és elkezdtem leírni az érzéseimet.
– Hát, ennél még én is értelmesebb választ tudtam adni – nevetett fel. Mérgesen néztem rá. Jó, ha te így akarsz játszani, hát játszunk így. Értelmes mondatokat akarsz? Tessék, megkapod. Úgy igazán gondolkodóba estem, és a teljes igazságot mondtam el neki úgy, ahogy egy igazi interjún tettem volna.
– Ezzel fejezem ki az érzéseimet, azokat a dolgokat, amiket csak úgy egy-két szóval nem tudok elmondani – feleltem. – Egyszerűen voltak és vannak olyan dolgok az életemben, amiket csakúgy nem tudok megosztani valakivel, mert félek, nem értene meg, nem akarna meghallgatni. – A srác arcára meglepődöttség ült ki, nem hiszem, hogy számított egy ennyire őszinte válaszra. – Hogy mikor kezdtem el írni? Fogalmam sincs. Talán még óvodás voltam, amikor már mesékkel szórakoztattam a barátaimat, de csak középiskolában kezdtem papírra vetni a gondolataimat. – Az arcát fürkésztem, hogy valami csúfolódásra utaló jelet találjak rajta, de ehelyett csak elégedetten elmosolyodott és feltett egy újabb kérdést.
– Miért pont novellákat írsz, mért nem verseket?
Novellák. Versek. Novellákat írok, és ő tudja. Vajon kutakodott utánam? Honnan szedte? Ismét erősen koncentráltam az arcára, a nevetőráncaira, amik megjelentek rajta, amikor másodpercekkel később sem reagáltam. Nem kaptam reakciót a kérdéseimre, nem láttam rajta egyebet csak azt a vigyort és a várakozó tekintetét, ami visszarántott a kérdéshez.
– Verseket? – kérdeztem vissza, mire bólintott, de nem tett megjegyzést a néhány másodperces kiesésemre. – Nem találom a rímeket, nem tudok megírni egy verset. Nincs tehetségem hozzá. Egy novellában sokkal terjedelmesebben, szabadabban tudok írni, nem kell gondolkodnom a rímeken, vagy a szótagszámon. Persze, tudom, nem ezektől vers egy vers, de a kötetlen verseket meg nem értem. Egyszerűen nem értek a verseléshez – vontam vállat.
– Oké, akkor a következő kérdés – töprengett, de most sem reagált a feleletemre. – Ööö… Mivel nem tudom, hogy értél-e el eredményeket a novelláiddal, ezért arról nem tudok kérdezni, de te meg vagy elégedve velük?
Hitetlenül felnevettem. – Te most komolyan az én kérdéseimet teszed fel? – Alexander válaszképpen csak felfelé görbítette a száját. Megráztam a fejem és magamban megjegyeztem, hogy neki nem ajánlatos riporter szakmát választania, mert elég gyorsan feltűnne az embereknek, ha más kérdéseit használná fel. – Oké, szóval… Azt hiszem meg vagyok elégedve velük. Lehet, hogy nem elég jók ahhoz, hogy egy könyvkiadónak megérje kiadni, de arra pont jók, hogy az én lelkiállapotomat tükrözzék. Arra tökéletesek, hogy kiírjam magamból a haragomat, bánatomat, örömömet, vagy akár a múltamat. Ezek számomra nem csak egyszerű novellák. Sokkal, de sokkal többek annál – magyaráztam és közben elmerengve felnéztem a plafonra, majd újra a fogvatartómra, mire találkozott a tekintetünk. Nem felelt, csak mosolyogva nézett rám és gondolkozott. Már kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam kutakodó pillantásától és a tudattól, hogy egyáltalán nem kertelek, hanem kimondom amit gondolok. Ellenben azzal, hogy ezek egyáltalán nem olyan dolgok, amiket csak úgy megosztok valakivel. Vagy egyáltalán bárki megkérdezne. Kezdtem megbánni, hogy belementem ebbe a játékba. Csak még több ötletet adok neki arra, hogy legyen mivel gúnyolódnia. Elhatároztam magamban, hogy befejezem ezt a színjátékot, nem fogok csak azért kiteregetni neki, mert tudom, ő nem ezt várta volna tőlem.
Még mindig engem fürkészett és hiába néztem más felé, hogy kevésbé legyen nekem kellemetlen a helyzet, már ez sem segített.
– Mi az? – kérdeztem végül.
– Semmi – rázta meg a fejét. – Csak… Annyira boldoggá és izgatottá válsz, amikor a novelláidról beszélsz. Nem mintha tudnám, hogy másról hogyan szoktál mesélni, de az biztos, hogy ha velem kommunikálsz, akkor a gyűlöleten és undoron kívül mást nem igazán lehet kihallani a hangodból. Most viszont kifejezetten boldognak látszol, ami az elmúlt egy hétben nem volt elmondható rólad. – Nem tudtam, hogy mit felelhetnék erre, ezért csak lehajtottam a fejem és a földet pásztáztam. – Rendben, mivel nem tartom számon, hogy ki kivel jár, ezért elképzelésem sincs, hogy kik voltak a pasijaid, vagy hogy voltak-e egyáltalán, de az utóbbi napokban nem igazán láttam, hogy bármelyik srác vigasztalt volna, úgyhogy feltételezem, most nincs – magyarázta. – Vagy nem hozzánk jár – egészítette ki magát, majd elmerengett a folytatáson. – Szóval, miért van az, hogy nem látni a pasid? Ha pedig nincs, miért nincs?
Válaszra nyitottam a számat, de egyetlen ötletem sem volt, hogy mit felehetnék erre. Hazudjak? Találjak ki valami jó kis sztorik a kőgazdag, végzős barátomról, aki tulajdonképpen nem is létezik?
– Mit szólnál, ha a többi kérdésre nem felelnék? – próbálkoztam, hátha megkímél ettől.
– Ne felejtsd el, most interjún vagy! És amíg nem válaszolsz a kérdésemre nem szabadulsz – vigyorodott el ravaszul. Megadóan felsóhajtottam.
– Azért nem vigasztalt, vagy láttad mellettem a barátom, mert nincs – feleltem. – És azért nincs, mert… mert nincs senki olyan, aki tetszene, vagy akitől bármit is akarnék.
A fenébe – szitkozódtam magamban. – Miért nem tudok egyszerűen csöndben maradni és megvárni, míg magától elenged?
– Nincs? – kérdezett vissza meglepődötten. – Pedig esküdni mertem volna, hogy valami romantikus történetet írsz. Na, de mindegy. Szóval, azt sem tudom, hogy hány srác próbálkozott be nálad és ebből hányat utasítottál vissza, vagy hogy volt-e valaha komolyabb kapcsolatod, de tervezted már az esküvőd, vagy valami hosszabb távú kapcsolatban gondolkodtál már?
Lehunytam a szemem és szorosan összezártam a számat. Nem, nem fogok kitálalni neki a szerelmi életemről! Lesütött rólam az ellenállás, mégsem reagált, csendben várt.
– Oké, most rám kíváncsivá tettél, már csak azért sem megyek el addig, míg őszinte választ nem kapok – szólalt meg pár perc némaság után. – De vigyázz, észreveszem, ha valaki hazudik nekem!
Megnyaltam a kiszáradt számat, felnéztem rá és „Minden mindegy, csak hadd menjek el innen” alapon feleltem. – Már sokat gondolkodtam azon, hogy milyen lesz az esküvőm és vajon, ki lesz az a srác, aki megkéri a kezem, vagy hogy lesz-e ilyen egyáltalán, bár szerintem ezen minden lány eltöpreng egyszer. Ami, pedig a hosszabb távú kapcsolatot illeti, én csak olyat szeretnék. Nem akarok futókalandokat.
Alexander arcán a válasz hallatán még szélesebb lett az a vigyor. Már egyre jobban idegesített és nem értettem, hogy minek örül ennyire. Hogy most elkapott? Hogy kínozhat?
– Pont egy hete történt, hogy hatalmas zűrzavar kerekedett az újságosok körében, egy bizonyos füzet miatt, ami a hallottak szerint a tiéd volt. Mitől olyan fontos ez a füzet? – szakította félbe a gondolataim egy újabb kérdéssel. Ezúttal saját kútfőjéből merített ötletet az interjú kérdéseihez. Vagy csak most teszi fel azokat a kérdéseket, amik tényleg érdeklik? Erősen törtem a fejemet azon, hogy vajon mit gondolhat most, hogy mit akar elérni ezzel az egésszel. Nem tudtam eligazodni az arcvonásain, nem értettem a tetteit és az azok miértjét. Mindenesetre megkönnyebbültem, hogy békén hagyja a szerelmi életemet és inkább visszatér a legkedvesebb témámhoz: a füzetemhez.
– Abban voltak a titkaim – mondtam egyszerűen.
– Téves! – vágta rá, mire ledöbbentem. – Abban a füzetben történetek voltak, nem titkok.
– Ezt meg honnan tudod?
– Most csak én kérdezek! – figyelmeztetett.
– Jó, de akkor miért válaszolsz helyettem a kérdésekre?
– Te is ezt csináltad, nem? Átírtad a válaszaimat. Már alig várom, hogy elolvashassam mekkora baromságokat találtál ki.
Fel akartam húzni magam a rágalmazáson, de mielőtt még kinyitottam volna a számat eszembe jutott, hogy én mondtam ezt neki, nem csak kitalálta. Nem feleltem, csak ráhajtottam a fejem a felhúzott térdeimre és elképzeltem, hogy már nem vagyok itt, otthon ülök a szobámban. Alexander sem szólt semmit, nem néztem rá, de éreztem magamon pillantását.
– Nem vagy olyan tökéletes, mint hiszed – törte meg a csendet hirtelen.
– Nem vagy olyan menő, mint hiszed – kontráztam és felemeltem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Állta a tekintetemet és ismét néma csönd telepedett a faházra. Néhány másodperc múlva hangosan felnevetett, elszakította pillantását az enyémtől és a földre szegezte.
– Olvasta valaha valaki a füzet tartalmát? – emelte újra szemét rám.
– Nem, még soha senki és nem is tervezem, hogy valaha engedélyezem bárkinek – mondtam. – Már ha valaha visszakerül hozzám – tettem hozzá halkan.
– Miért?
– Már mondtam, a titkaim vannak benne.
– Azt mondják, csak sima történetek.
– Másoknak azok, nekem emlékek, gondolatok és ki nem mondott szavak.
Alexander homlokán ráncok jelentek meg és látszólag nagyon igyekezett, hogy valamit megértsen. Alaposabban megnéztem az iskola legmenőbb és a lányok szerint legjóképűbb diákját. Azelőtt soha nem beszélgettem vele, nem mintha akartam volna. Nem szoktam másokkal beszélgetni a titokzatos füzetemről, habár az érdeklődők nagy része inkább csak arról akart tudni, hogy elolvashatja-e, mit kell tennie ahhoz, hogy megtehesse, vagy a tiltás miértjére volt kíváncsi. Alexander más, ő inkább piszkálódásból kérdezett, mintsem érdeklődésből. Valószínűleg jól esett neki, hogy kínozhat azzal, hogy egy olyan tárgyról kérdezgetett, amit talán soha nem látok viszont többé. De olyan sokat tud. Kitől hallott ennyi mindent a füzetemről?
– Honnan… honnan tudsz ennyit? – kérdeztem és nagyot nyeltem. Szólásra nyitotta a száját, de mielőtt még megszólalhatott volna, gyorsan hozzátettem:
– Ne, kérlek, ne mond, hogy csak te kérdezel! Erre az egy kérdésemre válaszolj. Mond el, ha az egyik haverod megtalálta. Kérlek! – kezdtem már szinte könyörögni, ami látszólag meglepte.
– Akár hiszed, akár nem, hozzám is eljutnak a pletykák, miszerint egy lány elhagyta a csodafüzetét, amiben a történeteit írta le – felelte magabiztosan. Csalódottan lehajtottam a fejem és azt hiszem az utolsó remény is kialudt bennem, ami még arra biztatott, hogy ne adjam fel, meglesz. Már végképp nem akartam itt lenni, haza akartam menni és egyedül lenni a szobámba. Erősen beleharaptam az alsó ajkamba.
– Miért utálsz? – kérdezte hirtelen. Döbbenten emeltem rá tekintetem, és nem tudtam, hogy azon lepődjek-e meg, hogy ezt megkérdezte, vagy azon, hogy ennyire nincsen tisztában vele.
– Te tényleg nem tudod? – nevettem fel hitetlenül. Megrázta a fejét, komolynak tűnt. – Mindenért! – vágtam rá ingerülten. – Azért, mert bunkó vagy velem és mindenkivel. Mert nem törődsz senki érzéseivel. Mert olyan rohadtul tökéletesnek és menőnek hiszed magad. De nem vagy az! Nem vagy különb nálam, vagy bárkinél! Nem vagy jobb nálunk! – kiabáltam, de cseppet sem tűnt meglepettnek a kitörésemtől. – Kivételes tehetséged van ahhoz, hogy egy bottal a hálóba üss egy fekete korongot? És? Erik tehetséges újságszerkesztő, Angelnek meg kitűnő érzéke van a divattervezéshez, de mégsem részesül rajtad kívül senki sem akkora figyelemben, mint te! Senkinek nem lesz ettől olyan rohadt nagy képe, mint neked! Senki nem várja el, hogy mások a szar kis életük minden percében elismerjék és felnézzenek rá, vagy hogy istenítsék őt. – Magam is meglepődök a szóhasználatomon, általában nem szoktam így beszélni, neki mégis sikerül mindig kihoznia belőlem a legrosszabb énemet. Arca kifejezéstelen volt, mereven bámult rám és némán hallgatott. – Gyűlöllek, mert egy öntelt, bunkó paraszt vagy, aki nem érdemli meg, hogy szeressék! – fejeztem be a monológom és őszintén szólva jól esett, hogy mindezt a fejéhez vághattam.
– Most már elmehetsz – állt fel a padjáról. Néztem, ahogy kimegy a faházból, majd én is kisétáltam a nagy ajtón és szememmel Beckyt kerestem. Odakiabáltam neki, karon ragadtam és elhagytuk az óvoda udvarát. Még mindig éreztem azt az dühöt, ami felgyülemlett bennem, de próbáltam lehiggadni, hogy ne szerencsétlen Beckyn csattanjon az ostor. Néhány másodpercre lehunytam a szemem, majd szinte amint kinyitottam el is kerekedett, mikor észrevettem egy furcsa párost, akik előttünk sétáltak. Alexanderrel egy kislány próbált lépést tartani, miközben apró kezében a srácét szorongatta. A motorhoz érve a fiú leguggolt hozzá és kedvesen rámosolygott, mondott neki valamit, amitől a kislánynak is mosoly költözött az arcára és a nyakába ugrott. A srác nevetve megölelte és a magasba emelve a motorjára ültette. Olyan gyöngéden bánt a kislánnyal, hogy öröm volt nézni, akaratom ellenére elmosolyodtam és teljesen megfeledkeztem a mérgemről.
– Kicsoda az a kislány? – kérdeztem az unokahúgomtól, kinek a keze az én markomban pihent.
– Annicenek hívják – felelte vékonyka hangján. – Alex húga.
– Igen? – lepődtem meg és még szélesebben elvigyorodtam. Észre sem vettem, hogy kicsit túl sokáig nézem őket. Annicenek ugyanolyan gyönyörű fekete haja van, akárcsak a bátyjának; egészen a derekáig leér. Sajnáltam, hogy nem nézhettem meg közelebbről a kislányt, kíváncsi lettem volna, mennyi hasonlóság van köztük.
Alexander feltette az apró sisakot a húga fejére és játékosan nyomott egy puszit az arcára, mire a leányka nevetve összehúzta magát és eltolta a bátyja arcát magától. Alexander megkopogtatta a védelmet nyújtó sapkát a fején és felült a motorra. Miközben felvette a bukósisakját elfordította a fejét és meglátta, ahogy szüntelenül őket bámulom. Hirtelen elöntötte a pír az arcomat, ahogy leesett, hogy talán ennyire nem kellene feltűnően őket néznem. Megjelent az arcán az a vigyor, amivel a faházban idegesített fel és intette nekem. Kicsit sem látszott rajta, hogy meghatották volna a szavaim. Felpörgette a motort, aztán elhajtottak.
Gondolataimat a karomba csimpaszkodó unokahúgom szakította félbe, aki már türelmetlenül várta, hogy végre elinduljunk.
– Jól van, jól van, megyünk már – tereltem vissza a figyelmem Beckyre és elindultunk, hogy végre hazaérjünk. Útközben megkértem, meséljen nekem egy kicsit Anniceről. Becky nem hazudtolta meg magát, beszéd üzemmódba kapcsolt, és ha kergették volna sem hagyta volna abba a fecsegést. Mindent elmondott róla, amit csak tudott; a baráti körét, a kedvenc játékát, és belső, illetve külső tulajdonságait. Hála Beckynek és a képzelőerőmnek, tökéletesen magam elé tudtam képzelni Alexander húgának arcvonásait és sajátos tulajdonságait. Láttam a szemem előtt a lányt, gyönyörű csillogó barna szemeit és hosszú fekete hajzuhatagát, ami körbefogta hibátlan babaarcát. Mikor felnevetett neki is gödröcskék jelentek meg az arcán, amik még aranyosabbá tették. Vékonyka karján mindig egy karkötő díszelgett, rajta apró fagyöngyökkel. Becky szerint régen narancssárga lehetett, de már olyan régóta hordja a kezén, hogy teljesen elkopott és rózsaszín lett. Mindig nagy becsben tartja az ékszert, és amikor csak teheti azt nézegeti.
Minél többet hallottam a kislányról, annál nehezebben tudtam elhinni, hogy tényleg annak az Alexandernek a húga, akit én ismerek, és akiért az iskolában annyian odavannak. Persze, teljesen úgy nézett ki, mint a bátyja, de belülről mégis annyira különböztek, hogy egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy vér szerinti testvérek.
Mikor Becky szájából elfogytak a szavak, a kezemet szorongatva ugrált a járdán és valami gyerekdalt énekelgetett, amit az óvodában tanulhatott. Mosolyogva néztem a kislányt és teljesen kiment a fejemből, hogy már egy hete gyászoltam az elvesztett füzetemet.

9 megjegyzés:

  1. *o* Nagyon jó lett! Gyorsan kövit! :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Hanna!

      Nagyon örülök, hogy tetszett. :)
      A következő rész előreláthatólag 12-én lesz olvasható.

      Ölel,
      M. Mircsi

      Törlés
  2. Szia Mircsi! :)))))))))))))

    Oké, szóval a reakcióim:
    "bele kellett csempésznem még egy jelenetet a fejezetbe, na meg annyit javítottam rajta, írtam át, és tettem hozzá, hogy már nem csak csöppet, de lényegesen hosszabb lett, mint az átlag. Pontosabban 725 szóval, ami más blogoknál már egy háromnegyed fejezetnek felel meg, vagy neadjisten egy egésznek." -> Nem baj, nem baj! :D :D :D
    Az az igazság, hogy ha valami jó, akkor nehéz mértéket tartani, szóval. A lényeg, hogy jól írsz.
    "És természetesen a húgomnak, aki napi szinten nyaggat azzal, hogy „zongorázzak” le neki még egy részt. Most. Azonnal. Ő már olvasta az összes eddig megírt fejezetet (kétszer o.o)" Oké, először tisztázzuk, hogy nem mondok ki semmi olyat, amit nem szeretnék, hogy ne történjen meg, szóval a reakcióm: Miiiiii??? Nem őrülök meg! :P Elolvasta az összes eddigi megírt fejezetet? Gondolkodtam, hogy megkélek, hogy én is hadd, de gondolom egy kisregénnyi könyörgés után se engednéd meg, szóval... de ha esetleg mégis, szívesen elolvasnám :D A húgod meg mázlista. :)

    Na akkor most a fejezetről:
    Tök jó hosszú volt. És... Tattararaaa! Megalapítom az AlexanderFanClub-ot, tessék beállni, mindenki! :D Aranyos volt ez a jelenet, az egész ovis cucc, ahogy "bezárták" a faházba. Még mindig reménykedem benne, hogy Alexnél van a füzet. Remélem összejönnek, és... áá!
    Szóval, igazából normális vagyok ám, csak örülök, hogy végre van egy normális blog, ami nem fanfic. Sőt, ez tök jó! Annyira tetszik az egész sztori... :)
    Ahogy olvastam a fejezetet, kicsit gyerekesnek találtam Alex viselkedését, mert szerintem Veronica lazán ki tudott volna menni, ha nagyon akart volna. De jobban meggondolva jobb így, mert így látszik a szikrája annak, hogy igazából ő KEDVELI Alexet, - ugye? (o.O) - és blablablababla.
    Szóval. Minden király, nincs kritika, csinálj úgy mindent, ahogy eddig, sirály. xdd :)

    u.i.: Azt mondtad, a Vera nem tetszik. És a Ronihoz mit szólsz? :D (Csak azért írtam, hogy Vera, mert előtte egy csomószor leírtam, hogy Veronika, és nem akartam annyi szóismétlést. Nem mitha ebben a mondatban nem lenne, de mindegy is.. :) )
    u.i.2: Tényleg megfontolhatnád, hogy elolvastatod velem is az egész eddigit. :D Megígérném, hogy TETSZENE!! :D És nem lopnám, én hűséges vagyok.. xdd :)
    u.i.3: Asszem semmit nem felejtettem el, amit el akartam mondani, szóval... remélem nem őrülök meg 4 egész napig. ;)

    Csók, somebody'''.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Számbádiii! :D (Soha nem szoktam ilyet írni, de most nagyon boldog vagyok! ^-^)

      Ha már így első reakciózunk, akkor az enyém ez volt, amikor megláttam a kommentárodat: Váo! °o°
      Aztán meg csak vigyorogtam olvasás közben, mint a vadalma. :D
      „Miiiiii??? Nem őrülök meg! :P Elolvasta az összes eddigi megírt fejezetet? Gondolkodtam, hogy megkélek, hogy én is hadd, de gondolom egy kisregénnyi könyörgés után se engednéd meg, szóval... de ha esetleg mégis, szívesen elolvasnám :D A húgod meg mázlista. :)” Bocsiiiiii!!! Ő kivétel, családtag, akaratos és miegymás.
      „Megalapítom az AlexanderFanClub-ot, tessék beállni, mindenki!” Hol kell aláírnom a jelentkezésem? :D
      „Sőt, ez tök jó! Annyira tetszik az egész sztori... :)” Úúúgy örülök. :D
      „Ahogy olvastam a fejezetet, kicsit gyerekesnek találtam Alex viselkedését, mert szerintem Veronica lazán ki tudott volna menni, ha nagyon akart volna.” Hehh. Gondolod? :D Na és mi van a bicepszeivel és a tricepszeivel, meg a többi epszeivel? :D
      „Szóval. Minden király, nincs kritika, csinálj úgy mindent, ahogy eddig, sirály. xdd :)” Kérésed számomra parancs! :D Köszönöm. ^-^

      u.i.1: Az olyan kutyás. :P De jobb, mint a Vera. :)
      u.i.2: Bocsi, megint. Az, amit a húgom olvasott még erősen csak piszkozat, mert még vagy ezerszer át lesz írva, új részek lesznek beletéve, úgyhogy nagyon nem szeretném, ha egy olvasóm azt olvasná el. Szégyellném. :)
      u.i.3: Ne aggódj, kibírod. :D

      Ölel,
      M. Mircsi

      Törlés
  3. Szia:) Itt egy kis meglepi: http://nemtudommilegyenacime.blogspot.hu/p/dijaim.html :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Miss Kinga!

      Nagyon szépen köszönöm! :D

      Ölel,
      M. Mircsi

      Törlés
  4. Édes, drága, Mircsi!

    Hogy teheted ezt velem? Miért kínzol Mr. Mézes-Mázos Angyalian Ördögi Alexanderrel? Ilyet nem tehetsz meg velem! Most roppantul haragszom rád. Rettentően. Annyira, hogy el sem tudod képzelni!
    Na, és most belekezdek az átgondolt, lassan megírt véleménybe. :D
    Nem tudom miért, de rettentően ellenszenves nekem a főszereplő. Ne is kérdezd. (Egyébként már az elejétől fogva...) Rajta kívül természetesen mindenki mást roppantul kedvelek (főleg a kis Cuncimókusomat *-*). A történetet gondolom nagyon sokáig írtad, mert nagyon aprólékosan van kidolgozva, amihez óriási türelem szükséges (amivel én nem rendelkezem, úgyhogy adhatnál egy kicsit a tiédből :D).
    Véleményem szerint rakhatnál a részek elejére egy zenét, ami hűen tükrözi az adott fejezet hangulatát. Én mindenesetre örülnék neki. :)

    XoXo, Lora M.

    VálaszTörlés
  5. Laura! ^-^ (egyszerűen nincs olyan megszólítás, ami kicsit is tükrözné, hogy mit is érzek most irántad. :D )

    Örülök, hogy téged is sikerült Alexandernek elvarázsolnia. :D Annak viszont nem, hogy ennyire haragszol rám... Remélem, azért hamar elmúlik. :)
    Ne aggódj, én sem kedvelem ezt a Nicát, de majd az ő személyisége is merőben meg fog változni, akár csak más szereplőké. Egyesek megmutatják foguk fehérét, másokból kibújik a kisnyuszi. :D
    Ne haragudj, de nekem is szükségem van rá. :D
    Igen, tehetnék, csak az a baj, hogy nem szeretem a pop zenét és nem tudom, hogy hányan díjaznák, ha rock zenével idegesíteném fel őket. Meg igyekszem szavakkal átadni az olvasónak a fejezet hangulatát és nem zenével. Bár, tehetnék, de azt hiszem, ezt inkább meghagyom más bloggereknek. :)

    Ölel,
    M. Mircsi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mircsi! :D

      Alexander nem csak elvarázsolt, hanem teljes mértékben megbabonázott. :D
      Ááá, már enyhül egy kissé a mérgem, de ahhoz, hogy kiengesztelj, kell még pár fantasztikus Alex&Nica pillanat. :3
      Nem baj, majd valamilyen hangulatzenét odaképzelek, és egyből a fellegekben fogok járni. :D (Én sem szeretem a popot, ha ez megnyugtat xD)

      Törlés