2014. július 4., péntek

Negyedik fejezet

Sziasztok!
Ez a nap is elérkezett, így megosztom veletek a negyedik fejezetet. Egy csöppet hosszabb lett, mint a többi volt eddig, de remélem azért nem fogjátok végigunni. Hozzászólásban várom a tippeket, hogy szerintetek hova kerülhetett az a bizonyos dolog, és hogyan, mikor, hol. És persze a negatív, esetleg pozitív véleményeteket a részről, vagy magáról a történetről. :)


További jó olvasgatást és blogolást kívánok!
M. Mircsi
___________________________________________________________________________________________

Negyedik fejezet

A nap további részben úgy viselkedtem, mint egy zombi.
Mint akitől elvették a lelkét és már csak az üres teste járkál fel, s alá az iskolában."
M. Mircsi - Behind The Mask 

A suliba beérve egyenesen Erikhez mentem, hogy átadjam neki a cikkemet, hogy végre megoldottnak tekinthessem a rám kiszabott feladatot. A szerkesztőség termében az asztalra tettem a lapot, ahol Erik már a beküldött rovatokat ellenőrizte. Erre a szőke srác is felkapta a fejét, lerakta a piros tollat a kezéből, hátradőlt a székében és derűsen vigyorgott rám.
– Elkészültél?
– Hála égnek, el  sóhajtottam fel, mire Erik mosolya még szélesebb lett. Felemelte a papírt, majd mikor közelebbről is megnézte összeráncolta a szemöldökét.
– Komolyan ennyire nem érdekel ez a cikk?  kérdezte és felmutatta a gyűrött papírlapot, ami úgy nézett ki, mintha valaki most vette volna ki egy kismacska karmai közül.
– Ha megpróbálod visszautasítani a lap minősége miatt, halott vagy  mutattam rá fenyegetően. A szöszi felnevetett és beleolvasott a cikkbe. Türelmesen vártam és magamban könyörögtem, hogy ne dobja vissza a munkám, mert akkor tényleg megfojtom. Szerencsémre semmi ilyesmi nem történt, mert Erik elégedetten nézett fel rám.
– A megszokottnál kevesebb kérdést tettél fel az alanynak, de ez így rendben van, mehetsz. Többet nem kell Alexszel foglalkoznod  mondta és a papírlapot átdobta a megfelelt cikkek közé a másik halom papiros fölött. Egy sóhaj közepette távoztam a teremből, s gyorsan Angelhöz siettem, aki éppen a padján ült és sebesen körmölt a rózsaszín fedelű füzetébe.
– Képzeld, Erik elfogadta a munkám. Végre megszabadultam Alexandertől  újságoltam a nagy hírt.
– De jó, akkor ezt megünnepeljük  nézett fel mosolyogva. Viszonoztam, majd egy vékonyka, gyenge hang a nevemen szólított. A hang irányába fordultam és vigyorogva intettem Violetnek, az újság fotósának. Odamentem hozzá és felajánlottam neki a segítségemet anélkül, hogy tudtam volna, mire vállalkozom. A lány mintha félt volna feltenni a kérdését, várt egy kicsit és szégyenlősen lesütötte a szemét.
– Nyugodtan mond, miben segíthetek  néztem rá bátorítóan.
– Erik azt mondta, hogy tőled kérjek segítséget, mert tudod, hogy mennyire szégyenlős vagyok és nekem nincs bátorságom egyedül menni oda hozzá, ezért szeretnélek megkérni, hogy gyere velem – magyarázta.
– Hova? Kitől félsz? - kérdeztem értetlenül. Violet leszegett szemmel a cipője orrát tanulmányozta. Már azt hittem, hogy nem is fog válaszolni, amikor végre megtalálta a hangját és azt az igen kis mennyiségű bátorságát összeszedve megszólalt.
– Alextől. Minden lányt, aki odamegy hozzá, olyan durván elküld. Félek a közelébe menni, pedig Erik megparancsolta, hogy készítsek róla képet. Ő mondta, hogy forduljak hozzád  hadarta el, mintha azzal, hogy gyorsan ledarálj változtatni tudna a tényen, hogy Alexanderrel kell találkoznom.
– Hogy mi?  kerekedett el a szemem.  Miért… miért teszi ezt velem? Megölöm!  ment fel bennem a pumpa. Violet összerezzent a mérges hangomat hallva és már nyitotta a száját, hogy visszavonja, de belé fojtották a szót.
– Kit akarsz te megölni?  kérdezte egy szórakozott hang. Felé kaptam a fejemet és egy nem éppen kedves pillantással ajándékoztam meg a szöszit.
– Azt mondtad, hogy nem kell többet csak a közelébe sem mennem annak a baromnak. Akkor miért küldesz azonnal hozzám valakit, akinek pont ebben kéne segítenem?  kérdeztem, de válaszul csak egy kaján vigyort kaptam.  Te együtt jársz biológiára vele. Miért nem segítesz neki te?  próbálkoztam tovább.
– Mert sok a dolgom. Még meg kell szerkesztenem az újságot, összeraknom a cikkeket és kijavítanom őket  sorolta.  Meg egyébként sem sikerült még senkinek sem a közelébe jutnia a „nyomik” közül  imitált macskakörmöt az ujjaival a levegőben.  Kivéve persze téged. Ezért kell neked menned.
Megadóan felsóhajtottam, karon ragadtam a szótlanul ácsorgó lányt és egy „Gyere” felszólítással magam után húztam.  Annyi ember jár ebbe az iskolába, mindenki rajong Alexanderért, de nekem kell beszélnem vele. Pont nekem, aki ki nem állhatom. Ez annyira nem fair  fortyogtam még mindig magamban.  Átengednél?  kérdeztem az egyik sráctól a gyűlölt személy társaságából, majd mikor nem nagyon reagált, kegyes egyszerűséggel arrébb löktem. A hokijátékos erre a lépésemre nem számított, csak ezért sikerült akkora erőt mérnem rá, hogy elveszítse az egyensúlyát és tegyen egy lépést oldalra, minek következtében megnyílt előttem egy kisebb rés, amin átslisszolhattam.
– Hé!  szólt utánam felháborodottan.
– Kösz  fordultam vissza hozzá és egy mosolyt erőltettem az arcomra. Violet egyik lábáról a másikra állva gondolkozott azon, hogy neki is követnie kellene-e engem, vagy elég, ha megvár a biztonságban, kellő távolságra az izomtornyoktól. Mielőtt még eldönthette volna, hogy melyik lenne a legjobb az ő szempontjából, megragadtam a karját és mielőtt még az előző fiú bosszúból ismét elállná előttem az utat, rántottam rajta egyet, mire odabukdácsolt mellém. Ezek után akár egy kiskutya, aki engedelmesen követi gazdáját, jött mögöttem és tűrte a csúnya pillantásokat, amiket a fiúk lövelltek felénk.
– Alexander!  szóltam oda a padon ülő srácnak, mikor végre sikerült átfurakodnunk a hokicsapat és a hozzájuk csapódott tagokon. Felénk kapta a fejét, majd összeráncolt szemöldökkel mért végig.  Megengednéd, hogy Violet készítsen néhány képet rólad az újsághoz?
– Ki az a Violet?  kérdezett vissza. Magam mellé mutattam, de csak utána esett le, hogy nem áll ott az említett személy. Értetlenül fordultam körbe és megtaláltam a megszeppent lányt a hátam mögé bújva.
– Ő itt Violet  toltam magam elé a fotóst, aki a földre szegte a tekintetét.
– Felőlem  vont vállát Alexander. Violet a választ hallva megemelte a fejét és bekapcsolta a nyakában lógó kamerát.
– Oké, – kezdte vékonyka hangján , maradj ott a padon és nézz a kamerába  utasította. Alexander arcáról egyértelműen le lehetett olvasni, hogy nem tetszik neki a fotós hangneme.  Légy szíves  tette hozzá, mikor neki is leesett és teljesen elpirult. A srác bólintott és tekintetét a kamerára szegezte. Violet kétszer kattintott a gépen, majd tanulva az előző hibájából, megkérte a hokisokat, hogy álljanak köré egy csoportképre. A csapattagok eleget tettek a kérésnek, közelebb mentek hozzá és mellé, alá, mögé álltak, illetve ültek.  Nica, kérlek, te is menj Alex mellé  biccentett az említett fiú irányába.
– Hogy én?  néztem döbbenten a fiúcsapatra.  Na azt már nem!  fordultam sarkon azzal a céllal, hogy lelépek, de mielőtt ezt megtehettem volna, egy erős kar megragadott és nem hagyott lehetőséget a tervem megvalósítására. Döbbenetemben nem tudtam ellenkezni, ezért az illető, akár egy kisgyereket minden erőfeszítés nélkül felültetett a padra, majd helyet foglalt mellettem.
– Ha már nekem szenvednem kell, szenvedj velem  villantott felém egy mosolyt, amitől más lányok már a rózsaszín felhők között éreznék magukat, én csak egy szúrós pillantással válaszoltam. Semmi kedvem nem volt osztozni vele a kínján, ezért le akartam ugrani a padról, de Violet kihasználta, hogy felé fordultam, ezért gyorsan villant a vaku és már meg is volt a kép. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha lesz egy közös képem a menő Alexander Armstronggal. A tudat, hogy ez mégis megtörtént, sokként érintett és el is felejtettem távozni a helyszínről.
– Hé, mosolyogj már!  bökött oldalba a könyökével Alexander, mire feleszméltem.
– Csak ne mondd meg, mit csináljak  néztem rá sértődötten.
– Chh. Akkor csinálj, amit akarsz  rázta meg a fejét és előrefordult. Végül megtettem, amit kértek tőlem, habár biztos vagyok benne, hogy bármennyire is igyekeztem, a mosolyomról lerítt, hogy mennyire nem volt kedvem az egészhez. Mikor végre a fotós elég képet csinált, lecsúsztam az asztalról és azzal a lendülettel magam után húztam őt is.
– Köszönjük a segítséget!  szóltam hátra a srácoknak, majd mikor kellő távolságra kerültünk tőlük Violethez fordultam.  Miért kellett ezt csinálnod? Tudod, hogy gyűlölöm őt, de te mégis lefényképeztél vele!  szidtam le. Lehajtott fejjel bűnbánóan sietett utánam és próbált lépést tartani velem, majd mikor abbahagytam a morgást, megköszönte a segítséget és gyorsan otthagyott, hagy fortyogjak magamban tovább. A teremben egy sóhaj közepette leültem a padomba és úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom többet ezzel, és mivel megszólalt a csengő, előszedtem a tankönyveimet és vártam, hogy megjelenjen a matektanár. Angel közben elővette a telefonját, amiben képeket keresgélt a cikkéhez, különböző ruhákról a mostani divat szerint és kiegészítőkről. Észre sem vette a haragomat, túlságosan lekötötte, hogy tökéletesen megírja a cikkét, hogy Erik megdicsérhesse. Nem sokat kommunikálnak, mert Angel szerint nagyon feltűnő lenne, ha hirtelen megpróbálna beszélgetni vele és talán még gyanút fogna. Az pedig elmondása szerint „ultra ciki”  lenne. Főleg, ha még vissza is utasítja. Mire a tanár beért, ő már el is tette a telefonját és a cikk csak arra várt, hogy átellenőrizzem és kijavítsam az esetleges helyesírási és fogalmazási hibákat.
Míg Angel alig bírt ülni a fenekén, mert már nagyon várta, hogy végre hallhassa Erik újabb bókját, addig én azért mocorogtam türelmetlenül a székemen, hogy minél gyorsabban elhagyhassam a matektermet és szabadulhassak a számoktól, mik megpróbálnak az életemre törni. Szerencsémre a tanár ma mást pécézett ki magának, ezért csendben meghúzhattam magamat és egy kicsit megkönnyebbülhettem. Az óra után elsőként pattantam fel a helyemről és hagytam el a termett nehogy Mr. Felix rájöjjön, ma nem kínozta meg egyik „kedvenc” diákját.
Csak akkor tudtam teljesen megnyugodni, mikor már a megszokott padomon ülhettem a fám alatt teljes biztonságban, elvegyülve a többi diák között. Angel gyorsan utánam sietett kezében a cikkével és szó nélkül az orrom alád dugta, egy radírral és egy ceruzával együtt. Pontosan tudtam, hogy mit kell tennem, ezért felkaptam a grafitot és átfutottam a sorokat, néhol bele-bele javítottam, majd visszaadtam a barátnőmnek, aki izgatottan várta az eredményt és mikor megkapta, már szaladt is Erikhez, aki a csoport közepén ült egy padon és az újságosokkal beszélgetett. Figyeltem, ahogy Angelina odalibben mellé, átadja neki és feszülten várja, hogy a szőke srác végigolvassa. Megvártam, míg Erik rábólint, megdicséri a lányt, aki elpirul a szavakat hallva, és hatalmas mosollyal visszajön hozzám.
– Képzeld, azt mondta, hogy ismét fantasztikus lett!  ujjongott.  Ezzel a szóval: fantasztikus.
– Még szép, hogy ezt mondta, hiszen ezen a téren verhetetlen vagy  mosolyogtam rá, miközben a táskámban kutakodtam a füzetem után, amit már napok óta hanyagolnom kellett Alexander miatt. Rengeteg hasonló jegyzettömb volt a táskámban, bár ezek nem voltak annyira használtak, mint az a darab, amit kerestem. Minden egyes vignettát alaposan megnéztem és ahogy fogytak az én nyugalmam is velük együtt tűnt el. Hiába néztem át harmadszorra is az egész táskát, vagy öntöttem ki az ölembe, sehol nem volt és kezdtem egyre kétségbeesettebb lenni.
– A füzetem!  lapoztam bele a különböző jegyzetekbe.  Nem találom!  mondtam ijedten.
– Mi? Az lehetetlen! Mindig nálad van  hitetlenkedett Angel.
– Tudom, de nem találom. Pedig már egy ideje elő sem vettem. Itt kell lennie valahol!  néztem át a táskám minden zegét-zugát. A szünet vége felé közeledve, már majdnem az egész újságos csapat azon agyalt, hogy hol és mikor látta utoljára a kezemben azt a bizonyos tárgyat. Mindannyian tudták, hogy mennyit jelent az nekem, ezért megígérték, hogy segíteni fognak, amiben tudnak. Többen el is indultak, hogy megnézzenek néhány helyet az iskolában hátha megtalálják. Egyesek még más diákokat is leállítottak, mert abban reménykedtek, ők megtalálták. Volt, aki Alexanderhez is elment, mert lehetségesnek tartotta, hogy valamelyik haverja találta meg és talán neki is szóltak. A kívülállók értetlen tekintettel lesték a sok újságost, akik egy bizonyos füzetről faggatták őket, ami Veronica Miracle tulajdona és elhagyta. Senki nem érthette, hogy miért olyan fontos nekem. Az újságosok sem, ők pont ezért akarták megtalálni, hiszen abban bíztak, hogy ha ők bukkannak rá, akkor alkalmuk lesz elolvasni a tartalmát és megtudni a sorok titkát. Még soha senkinek nem sikerült, habár egyesek már megpróbálkoztak vele. Ám a csengő megszólalt, de nem került elő. Teljesen kiborultam, fogalmam sem volt, mit csináljak. Abban voltak a legkedvesebb történeteim és most mind elveszett. Még csak másolat sem volt róluk. Semmi nem maradt belőlük. Angelnek fogalma sem volt, hogy mit kell ilyenkor csinálni, ugyanis abban nagy volt, ha valakit azért kellett megvigasztalni, mert dobta a barátja vagy, mert elszakadt a kedvenc ruhája, na de ha azért van barátnője az ájulás határain, mert elvesztette a jegyzetfüzetét, tudása semmit nem ért. Nem tehetett egyebet, minthogy biztatott, hogy meg lesz, ne aggódjak és betámogatott a terembe, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy már nem eshet nagyobb bajom, mert a pad megtart, ha esetleg el találnék ájulni, gyorsan elsietett az órájára. Engem teljesen hatalmába kerített a  kétségbeesés és nem tudtam, hogy melyiknek örülnék jobban, ha megtalálná valaki, de elolvasná, vagy ha soha nem kerül elő, de a titkaim biztonságban lennének valahol, ahol senki nem lel rájuk.
A nap további részében úgy viselkedtem, mint egy zombi. Mint akitől elvették a lelkét és már csak az üres teste járkál fel, s alá az iskolában. Mindenki észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Még a beképzelt, önközpontú Alexander is.
– Hé! Minden oké?  szólt oda nekem az egyik szünetben.  Meglett a füzeted?
– Csak nem érdekel egy halandó hogyléte?  szaladt fel a szemöldököm.  De ha annyira kíváncsi vagy, nem, nem lett meg.
Az este sem telt sokkal jobban. Álmatlanul forgolódtam az ágyamon, ha pedig véletlenül elaludtam, álmomban valaki megtalálta a titkaimmal teli füzetem és mindenkinek elmondta őket. Az emberek csúfolni kezdtek és rajtam röhögtek, sajnáltak a múltam miatt, cikiztek a vágyaimért. A végeérhetetlen megalázások elvéthetetlen célpontja lettem, mindenki ellenem fordult, senki nem segített átvészelni ezt az időszakot.
A hosszú éjszakámnak köszönhetően reggel a karikás szemeimmel és kialvatlan arcommal kellett farkasszemet néznem a tükörben. Egy darabig próbálkoztam valami elfogadható külsőt varázsolni magamnak, de csak nem sikerült a világfájdalmat eltüntetnem magamról, ezért egy idő után inkább nem is foglalkoztam vele, csak előhalásztam néhány fekete göncöt a ruháim közül és talpig feketében léptem ki a házból. Angel először nem tudott mit kezdeni velem, de mikor már nem tudta magában tartani, megjegyezte, hogy jól áll nekem a fekete. Nem sokat tudtam kezdeni ezzel a megjegyzésével, úgyhogy csak dünnyögtem valami „kösz” félét és az utunk további része hallgatásban telt. A suliban senkinek nem került el a figyelmét a szokatlan öltözetem, amivel annyit értem el, hogy hallgathattam a lányok összesúgását a hátam mögött, ahogy értetlenül beszélnek ki, próbálnak valami hibát találni a megjelenésemben, de annál több nem telik tőlük, minthogy feltűnési viszketegséggel vádolnak.
A szünetek nagy részét a fám tövében álló padon töltöttem és igyekeztem felidézni a szavakat, amiket a két év során lapra jegyeztem. Mivel én voltam az író, emlékeztem az eseményekre, a karakterekre, de hiába rakosgattam a szavakat egymás után, valahogy soha nem volt olyan, mint amit leírtam. Sehogy sem volt jó. Közben lelki szemeim előtt mindig láttam az arcokat, ahogy engem méregetnek, miután mindent megtudtak rólam.
– Hé, ne gyötörd már magad!  ült le mellém Angel.  Majd veszünk egy másikat. Egy sokkal szebbet és majd azt is teleírod.
– Az nem ugyanaz. Abban benne voltak az első írásaim. Még együtt vágtuk szét a spirált benne, hogy új lapokat tudjunk beletenni, emlékszel?  kérdeztem elgondolkodva és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.
– Emlékszem  szegezte a tekintetét a földre. Mennyit bajlódtunk azzal, hogy újra a helyére tudjuk varázsolni a lapokat. Teljesen összekeveredtek. Angel persze abban reménykedett, hogy majd neki is el kell olvasni a történeteket ahhoz, hogy újra meg tudjuk állapítani a helyes sorrendet, de annyira féltem attól, hogy kitudódnak a titkaim, hogy megtiltottam neki. Ebből lett is egy kisebb vitánk, hiszen neki, mint legjobb barátnőmnek tudnia kell mit rejt. Szerencsére hamar belenyugodott és egészen tegnapig abban a hitben élt, hogy majd egyszer összeszedem a bátorságom és megmutatom neki. Viszont ő és még sokan mások már feladták, hogy megtalálják, és most azt akarják, én is mondjak le róla.
– Az nem csak egy füzet volt  mondtam sokadszorra és mérgesen nekidöntöttem a fejem a fának, ami kicsit fájt, de nem törődtem vele.
– Majd veszünk egy újat, olyan spirálosat, megműtjük, te pedig újraírod az egészet. Én is segítenék, igaz, nem olvastam a történeteket, de azért biztatnálak. Abban jó vagyok, te is tudod.
– Nem! Nekem az a füzet kell, azokkal a történetekkel, azokkal a szavakkal. Nekem csak az a  ellenkeztem szüntelen, de nem mertem bevallani, hogy igazából attól félek valaki megtalálja a régit.

A következő napokban sem változott semmi, a kincsem nem került elő, az újságosok már teljesen letettek róla és lassan én is kezdtem beletörődni. Napok teltek el az elvesztése óta, de senki nem viselkedett másképp velem, ami felkeltette volna a gyanúmat. Kivéve persze Alexandert, aki mindig is jól szórakozott mások nyomorán, ezért elég sokszor tudhattam magaménak a figyelmét és találkozhatott tekintetem az övével. Ilyenkor mindig egy idegesítő vigyorral ajándékozott meg, amit gyűlöltem. Aztán a tragikus nap utáni hetedig napon anya megkért, hogy hozzam el az óvodából az unokahúgomat, mert a szülei elutaztak és megkértek, hogy vigyázzunk rá. A heves ellenkezésem ellenére is alulmaradtam a csatában, ezért kénytelen-kelletlen elmentem érte suli után. Amint kicsöngettek az utolsó órámról, elköszöntem Angelinától és elindultam a forgalmas utcán a néhány sarokkal arrébb lévő óvodába. Annak ellenére, hogy a napnak délutánra sikerült kitörnie a felhők fogságából és leheletnyit javítania a hőmérsékleten és az emberek kedvén, én mégis leszegezett fejjel, komoran bámultam a járdát. Csak az épület előtt emeltem fel a fejemet és néztem végig rajta. Egykor én is ide jártam hétköznap, itt ismerkedtem meg Angellel is. Megesküdtünk, hogy mindig együtt maradunk, bármi történjék is. Ezért is esett úgy, hogy egy általános iskolába iratkoztunk és ugyanabba a gimnáziumba felvételiztünk.
Gondolataimat a gyerekek hangoskodása szakította félbe.
– Bújócskázzunk!  kiabálták egyszerre egy nagy csoportba összegyűlve. A társaság közepén kimagaslott egy fekete bőrdzsekit viselő fiatal srác. Hollófekete haján meg-megcsillant a nap erőtlen sugara, és mosolyogva nézett le a körülötte ugrándozó gyerekekre.
– Jó, jó, egyet játszunk, aztán tényleg mennünk kell  mondta, mire hatalmas ujjongás tört ki az óvodások körében. Felemelte fejét, mert az egyik óvónő szólt neki, minek következtében arca is láthatóvá vált. Hitetlenül dörzsöltem meg a szememet, hátha csak képzelődöm, de még mindig ott állt és mosolyogva felelt a kérdésre. Közelebb mentem a kapuhoz, hátha csak összetévesztem valakivel, de félelmeim beigazolódtak. Ő volt az, nem kétség.

6 megjegyzés:

  1. Szia! Másodjára írom a kommentet, így nem is lesz olyan hosszú ne haragudj! De remélem mindent elfogok írni amit eredetileg akartam.
    Szóval, a blogodat már több helyen is láttam de mindig elmentem felette. Viszont kritikákat olvastam és akkor találtam rá, a harmadik fejezett megjelenésekor, de akkor nem írtam, csak vártam a negyediket. Emlékszem számolgattam melyik napra esik. Igazából ennek a résznek a felét már tegnap elolvastam, de csak ma került sor a befejezésére és a kommentetelesre.
    A kinézett, történet magával ragadott és el se engedett, annyira tehetséges vagy! A prológus most így vissza gondolva eléggé megijesztett. Hiszen ott az áll hogy Nica ír egy könyvet a Mask mögött, vagy Mi van a Mask mögött címmel, ne haragudj hogy nem pontos de már nem teljesen emlékszem. Tehát ott volt a könyv, amit ha egy picit gondolkozzunk akkor ez a rész vége meghatározó, lehet hogy erről ír? De ez még odébb van ugye? Hiszen Nica ölelést, csókot, mosolyt várt Alexander-től. És azt még el kell érni. Nem?
    Nem is csacsogok tovább, eszméletlenül várom a 8.-át! Most megjegyezném hogy még egy lehetőség eszembe jutott a könyvet illetően hogy mi kerül bele, mert ugye most azt írtam hogy a végén lévő normalitás a gyerekek iránt.
    xoxo, Roro

    VálaszTörlés
  2. Kedves Roro!

    Nagyon örülök, hogy végül úgy döntöttél, elolvasod. Annak pedig még jobban, hogy tetszett is és vártad a folytatást! Igazán jól esik. :)
    Az előszó már a történet végéből kiragadott jelenet volt, ami ahogy mondtad is, igencsak odébb van még. Nagyon nem szeretnék bármit is mondani róla, mert hajlamos vagyok olyan titkokat kikotyogni, amiket szerettem volna lepel alatt tartani.
    Azért szívesen meghallgatnám az ötleteidet a könyvet illetően. :)
    Köszönöm a dicséretet és a kommentedet. :)

    Ölel,
    M. Mircsi

    VálaszTörlés
  3. Szia Mircsi!
    Ugye a fejezet előtti sorokban azt írtad, esetleg mondjuk el a véleményünket, szerintünk hova tűnt Veronica jegyzetfüzete. Hát, reményeim szerint Alexanderrel kapcsolatosan akárhová. Ez meg is magyarázná, hogy honnan tudja, hogy a csaj ír, ráadásul novellákat Mondjuk Veronica elhagyta valahol, ő pedig megtalálta. Azt is el tudom képzelni, hogy amikor az interjúhoz a lapot, amin kérdések vannak odaadta neki (ugye azt ha jól emlékszem a jegyzetfüzetéből tépte ki) akkor hagyta ott...(?) Ha nagyon szélsőséges dologra akarok gondolni, azt gondolnám, hogy ellopta tőle... :D Aha, nem valószínű. Bevallom, eléggé Alex köré épül már a gondolkodásom a sztorival kapcsolatban, szóval, asszem elfogult lettem. :/ :) Végén még bállok az AlexanderFanClub-ba. :D
    Mindegy is, biztos vagyok benne, hogy fény fog derülni a válaszra. Remélem minél hamarabb.
    Az ovi résszel kapcsolatban is sejtem ki lehet. Kíváncsi vagyok mit hozol ki ebből! Siess a résszel.

    Csók, somebody'''

    u.i.: Úgy várom már, amikor Vera elkezdi lapra vetni a srác álarcával kapcsolatban a dolgokat. :D Tudom, hogy már máskor is írtam ezt, de ~beljebb a sztori dzsungelében! :D~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Somebody!

      Hmm... jó ötletek. Nem tudok titkot tartani, ezért hála az égnek, nem láttad az arcomat. :D
      Neked is csak ugyanazt tudom mondani, mint Roronak, lenne miről fecsegnem, de akkor nem maradna titok. :)
      Nagyon szépen köszönöm a hozzászólásodat! :)

      Ölel,
      M. Mircsi

      U.I.: Nekem a Vera becenév nagyon nem tetszik, úgyhogy ha lehet maradjunk a Nicánál. :D

      Törlés
  4. Húúú, Mircsi! Ismét egy elképesztő résszel kápráztattad el az olvasóidat - köztük engem is! Bár még mindig letargikus hangulatban vagyok Az éhezők viadala miatt - amit reményeim szerint megértesz -, azért jól esett egy üdítő történetet olvasni.
    Eléggé nagy bűntudat gyötört amiatt, hogy lemaradt a blogod olvasásával, de a hetekben szinte semmi kedvem nem volt, ami a ramaty időjárásnak volt "köszönhető".
    Egyetlen negatívumot véltem felfedezni, mégpedig azt, hogy alig tudtam (ismét) kibogozni a történet elején lévő idézetet. Nem tudsz valamit kezdeni vele?

    XoXo, Lora M.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm. Örülök, hogy végre te is megérkeztél! Igen, megértelek.
      Ne legyen ez miatt bűntudatod, nem kötelező olvasni! Mindenesetre nagyon örülök, hogy mégis megtetted. :)
      Nem tudom, nálam tökéletesen olvasható. De növelhetek a betűtípuson, hátha akkor nálad is jobb lesz.

      Ölel,
      M. Mircsi

      Törlés