Hetedik fejezet

Sziasztok!
És megérkeztem! :D Egy csöppet késő van már, de még mindig 27-e, szóval még időben vagyok. Sajnálom, hogy folyamatosan elhúzom a közzétételt, de igyekszem mindig a legjobbat kihozni magamból, ahhoz meg idő kell. Remélem, azért ugyanúgy fog tetszeni a fejezet, mintha kora délután hoztam volna. :)

További jó olvasgatást és blogolást kívánok!

M. Mircsi

___________________________________________________________________________________________

Hetedik fejezet

„Mi más volna a gyűlölet, mint elfojtott szeretet, amely méreggé
vált a gyűlölő és a gyűlölt számára egyaránt?"

Mikhail Naimy

Másnap reggel az órám még korábban keltett a szokásosnál, mert szerettem volna bepótolni a tegnap esti kihagyásomat. Becky nem volt hajlandó addig elaludni, míg fel nem olvastam neki egy mesét, de mivel nincs otthon egy ilyen témájú könyvünk sem, ezért kénytelen voltam én kitalálni egyet, ami igazából nem volt nehéz, sőt élveztem, csak soha nem tudtam, mi egy jó altatómesének a titka, így inkább azt értem el vele, hogy még jobban felélénkült és még inkább nem akart elaludni. Végül nagy nehezen elszenderült, ám akkor már nem volt semmi kedvem futni, ezért egyenesen az ágyamba vetettem magam és szinte azonnal elaludtam. Evégett is kellett hamarabb kikászálódnom az ágyamból. Még félálomban húztam ki a függönyt az ablakomból, mire a szemem elé tárult a gyönyörű reggeli táj. Már jócskán benne voltunk az őszben, ezért a fák ágai szinte már kopaszon meredtek az egekbe, de még így is gyönyörű látványt nyújtottak. A fű nem pompázott a régi lélegzetelállító zöld színében, de az apró harmatcseppeket, amik visszaverték a reggeli ébredező nap gyenge sugarait, elakadt lélegzettel csodáltam. Egy hirtelen gondolattól vezérelve az egyik melegebb edzőruhámat vettem fel, hullámos hajamat copfba fogtam és lekocogtam a hosszú lépcsőnkön, meg sem álltam az bejárati ajtóig, ahol még lélekben felkészültem a hidegre, majd kimentem. Az arcomat megcsípte a jéghideg levegő, és ahogy vettem egy mély lélegzetet, éreztem, hogy a tüdőmet is átjárja. Ahelyett, hogy a csípős idő elvette volna a kedvemet, a szememből kiűzte a fáradtságot, és mintha új életre keltett volna a csipkelődésével. Bedugtam a fülembe az Ipodom fülhallgatóját és egy lassabb, lágyabb zenével elnyomtam a reggeli kocsik fantáziaromboló zajait.

A reggeli hideg után jó érzés volt beállni a zuhanyrózsából sugárban folyó meleg víz alá. Kellemesen csiklandozta a testemet a kinti idő után. A ruhámat viszonylag gyorsan sikerült kiválasztanom a hatalmas halmokból, és felébresztettem Beckyt, hogy elvigyem az óvodába. Mielőtt elindultunk volna, küldtem egy bocsánatkérő SMS-t a barátnőmnek, amiért le kell ráznom. Becky szokásához híven folyamatosan beszélt, annak ellenére, hogy a tegnapi napon szinte végig együtt voltunk, mégis akadt annyi mondanivalója, hogy még várnom kelljen az óvoda kapujában, míg befejezi az utolsó mondatát, majd nyomtam egy puszit az arcára.

– Amint az óráimnak vége, jövök érted. Rendben? – mosolyogtam rá, mire Becky bólintott, megölelt és bement az óvoda udvarába. – Jó legyél! – kiabáltam utána. Mosolyogva néztem, ahogy bemegy az épületbe és lassan eltűnik a szemem elől. Csak ekkor fordultam sarkon és indultam el az iskola felé, ám mikor tettem egy 180°-os fordulatot, egy széles felsőtest állta utamat. Nem számítottam e hirtelen találkozásra, ezért döbbenten néztem fel az idegenre, hogy láthassam az arcát.

– Bocs – mondta a srác és kikerült. Váratlanul eszembe jutott a tegnapi viselkedése a kávézóban. Éreztem, ahogy szorítása erősödik a csuklómon, és hallottam, amint elhagyják a szavak a száját. Dühösnek éreztem magam azért, amit velem tett, és csalódott volt attól, amit mondott.

Annyira felerősödtek bennem az emlékek és az érzések, hogy fel sem tűnt az az egyetlen szócska, amit az imént nyögött oda nekem. „Bocs” Ez az a szó, amit nem sűrűn hallani Alexander Armstrong szájából. Soha nem kért bocsánatot, mert nem érezte úgy, hogy neki kéne. Szerinte, ha ő tett valamit, az mindig tökéletes volt, neki soha nem kellett semmiért elnézést kérnie, hiszen ő mindig mindent úgy csinált, ahogy kell. Viszont, ha valami mégsem úgy történne, ahogy eltervezte, arról csakis a hozzá éppen legközelebb lévő ember tehet. Másnak állandóan a bocsánatáért kellett könyörögnie.

Megígértem magamnak, hogy elkerülöm az olyan pillanatokat, amikor Alexander közelébe kell mennem, hogy ne kelljen minden egyes alkalommal szembesülnöm azzal, hogy az emberek mennyire nem értenek meg, és ne kelljen látnom az elégedett vigyorát.

Amennyire tudtam, betartottam az ígéretemet és valahányszor megláttam az elkerülendő személyt, csináltam egy hátraarcot, és már ott sem voltam. Ez néha elég viccesen vette ki magát, mert az egyik pillanatban még az iskola büféje felé tartottam Angelinával az oldalamon, majd hirtelen megfordultam és rájöttem, hogy igazából nem is vagyok éhes és van víz a táskámban, ami ha elég hideg is már, sokkal olcsóbb, mint a forrócsoki, nem mintha nem tudtam volna megengedni magamnak. Ezzel Angel is teljesen tisztában volt, ezért összeráncolt szemöldökkel méregetett, mire én csak odanyögtem egy ártatlan „Mi van?” kérdést és még a szempilláimat is megrebegtettem, hogy még hihetőbb legyen az álcám. Szerencsémre csak dünnyögött egy „Semmi” féleséget és nem foglalkozott vele többet, egészen addig, míg teljesen világossá nem vált számára, hogy Alexandert kerülöm. Attól kezdve egész szünetben a nyakamon lógott és arról faggatott, hogy mi történt köztünk. Még a közös óráinkon is levelekkel halmozott el. Természetesen én az Alexander Armstrong Gyűlölők klubja elnökeként kötelességemnek éreztem, hogy tagadjam a tegnapi „interjút”, vagy a kávézóban való találkozást. Bár ebben még az is közrejátszott, hogy legjobb barátnőm elég féltékeny fajta, ezért valószínűleg berágott volna, ha megtudta volna, hogy akkor Alexander többet tudott a füzetemről, mint bárki más ezen a Földön. Mondjuk könnyedén ki tudtam volna magyarázni magamat és az egészet Alexanderrel kenni, hiszen mégis csak ő ejtett foglyul és tartott rabjaként, míg nem válaszoltam a kérdéseire, de az már más tésztának számított, hogy én voltam, aki pusztán makacsságból mondott igazat. Nem mintha Angel valaha is feltett volna ehhez hasonló kérdéseket, ő inkább a többiekhez hasonlóan a tartalmáról faggatott és arról az időpontról, amikor végre ő is a kezébe veheti és elolvashatja. Az ilyen kérdéseket pedig ki nem állhatom.

– Hé, Nica! – szólított meg valaki és a vállamra tette a kezét, mire megfordultam. Kyle mosolygós arcával találtam szembe magamat. Visszamosolyogtam és láttam a szemem sarkából, ahogy Angel tekintete értetlenül méregeti a szőke srácot. – Mit szólnál, ha fél hétre érted mennék? – kérdezte, Angel szemei pedig kikerekedtek a döbbenettől.

– Az remek lenne – feleltem.

– Rendben, akkor majd találkozunk – hajolt oda hozzám és egy puszit nyomott az arcomra, aztán elment.

– Ez meg mi a fene volt? – állt elém a barátnőm és izgatottan várta a választ. Vigyorogva kezdtem bele a mesélésbe, miközben kimentünk az udvarra. Bármennyire nem akartam elmondani neki a kávézós incidenst, mégis megtettem, habár az Alexanderrel való beszélgetésemet inkább kihagytam, mert az nem is volt lényeges a randi szempontjából. Angelina figyelmesen hallgatott és a mosolya egyre szélesedett.

– Tudtam! Tudtam! – lelkesedett. – Hihetetlen, ez nekem miért nem jutott eszembe?! Én is féltékennyé teszem Eriket – magyarázott, én meg összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

– Ezt nem értem.

– Tudtam, hogy közted és Alex között van valami. Azért mész el randira Kyle-al, hogy féltékennyé tedd őt. Milyen zseniális ötlet!

– Én nem akarom féltékennyé tenni Alexandert! – tiltakoztam.

– De te mondtad, mivel láttad, hogy Alexnak nem tetszik, amit csinálsz, ezért még biztosabb voltál benne. Lehet, hogy nem direkt, de tudat alatt, akkor is ezért csináltad!

– Ez nem igaz – ráztam meg a fejem. – Azért megyek randira Kyle-al, mert egy kedves és helyes srác. És azért volt jó érzés, hogy ez nem tetszett Alexandernek, mert én is idegesíteni akartam valamivel.

– Mondj, amit akarsz, lebuktál – nézett rám vigyorogva és otthagyott, hogy ne tudjak ellenkezni. 

A tervem tökéletesen működött, és látszólag minden mellettem játszott, ugyanis még a sors is úgy hozta, hogy aznap eggyel kevesebb órám legyen, mint az iskola álompasijának, ezért gond nélkül elmehettem az óvodába Beckyért.

A lépteimet megszaporáztam, hogy minél több időt nyerjek magamnak. Nem hagytam, hogy gondolataim elkalandozzanak a gyönyörű deres faágakat látva. A nap sugarai incselkedve verődtek vissza a fagyos tárgyakról, ezzel csillogást előidézve, és bárhova néztem, mindenhol csillogó gyémántok ragyogtak a szemem előtt. Az ősz hozta magával egyik puszipajtását, a szelet, ezért egészen az államig felhúztam a kabátom cipzárját és zsebre vágtam a kezeimet, hogy ne fagyjanak meg. Szerencsémre a gyermekmegőrző nem volt messze az iskolától, így mielőtt még lábaim átfagytak volna, már meg is láttam az ismerős kaput. Sietve mentem be rajta, és gyors léptekkel szeltem át az udvart, ahol tegnap még vígan ugrándoztak a gyerekek. Amikor becsuktam magam után az épület ajtaját, hirtelen elállt a szél süvítése és átvette helyét a gyerekek boldog nevetései, kisebb-nagyobb veszekedés foszlányok. Halkan lépkedtem a hosszú folyosón a hangok irányába, majd kinyitottam az ajtót, ami eddig tompította a zajokat és már teljes hangerővel hallhattam szórakozásaikat. A gyerekek összevissza futkostak különböző játékokkal a kezeikben, megannyi apró játékszer hevert a földön és a hatalmas zűrzavar közepén két óvónő alakját véltem felfedezni, ahogy egy kisebb vitát próbálnak lerendezni két csöppség között. Jöttömre felemelték a fejüket, mire köszönésképpen intettem a kezemmel, mivel biztosan tudtam, hogy hangom nem jutott volna el a fülükig. Küldtek felém egy barátságos mosolyt és már vissza is fordultak a civakodókhoz. Alaposabban körbenéztem a szobában és megpillantottam Beckyt a többi gyerek társaságában néhány babával a kezében. Mosolyogva mentem oda hozzájuk és guggoltam le köreikbe, mire kíváncsian néztek fel rám. Becky fülig érő vigyorral köszöntött és mutatott be a barátainak, akik között Annice is ott ücsörgött. Akaratlanul is rá tévedt a tekintetem és néhány szempillantásig rajta is ragadt. Megbabonázott a kislány gyönyörű fekete hajával és elbűvölő mosolyával. Megtaláltam arcán a kis gödröcskéket, amiknek Alexander is büszke gazdája lehet.

– Mehetünk haza? – kérdeztem Beckytől és közben ráemeltem a tekintetem, nehogy túl sokáig bámuljam szegény kislányt.

– Nem – jelentette ki határozottan és még a fejét is megrázta, hogy egyértelművé tegye, még nem óhajt hazamenni.

– Oké, még meddig szeretnétek játszani? – kérdeztem zavarodottan és titkon imádkoztam, ne tartson tovább néhány percnél, hogy még legyen esélyem elkerülni Alexandert.

– Még meg kell várni Alexet, mert mindig szoktunk játszani, ha jön Aniért – mondta és a babájának igazgatta műanyag, szőkés tincseit, hogy ne takarja el mosolygós arcát. A választ hallva legszívesebben sikítottam volna, de szerencsére sikerült visszafognom magam. Beleharaptam az alsó ajkamba, hogy elfojtsam a számon kikívánkozó nem éppen gyerekfülnek való, cifra káromkodásomat.

– Ma biztosan kibírod, hogy nem játszol Alexanderrel – álltam fel és várakozóan néztem rá. A kislány nem éppen kedves pillantással illetett, kezeit keresztbe fonta a mellkasán és durcásan nézett fel rám.

– Nem megyek haza – makacsolta meg magát. Ismertem már és sokszor kerültünk ilyesfajta helyzetekbe, ezért tudtam, hogy nem lesz egy könnyű menet. Addig nem lesz hajlandó velem jönni, míg fel nem ajánlok neki valamit, ami felülmúlja Alexandert.

– Oké, mit szólnál, ha azt csinálnánk otthon, amit te szeretnél? Megint fogócskázunk, bújócskázunk és mesélek neked egy csomó mesét. Na, mit szólsz? – próbáltam megvesztegetéssel távozásra bírni, látszólag sikerrel. A kislány szeme felcsillant és izgalommal telítődve pillantott rám.

– Igazán? – kérdezte. Határozottan bólintottam és megpróbáltam elrejteni egy diadalittas mosolyt. – De jó! – ugrott fel örömében a szőnyegről és megölelt.

– De! – emeltem meg a mutatóujjamat és kicsit eltoltam magamtól Beckyt, hogy a szemébe nézhessek. – Csak akkor érvényes az ajánlat, ha most azonnal elindulunk haza. Nincs több játék, vagy még egy perc, már öltözöl is és megyünk.

Becky csalódottan ült vissza a helyére, újra kezébe vette a babát és fésülgetni kezdte a haját.

– Akkor nem játszunk – közölte, és újra belemerült a babázásba a barátnőivel. Elképedve néztem rá, nem hittem a fülemnek. Most komolyan lepasszolt Alexander miatt? Mit tud az a srác, amit én nem?

– Jó, akkor játszunk itt – mondtam hirtelen felindulásból, de amint kimondtam, már meg is bántam. Már éppen nyitottam a számat, hogy visszavonjam, amikor hatalmába kerített a gondolat, hogy a kedvenc unokahúgom szívesebben játszik a bunkó, beképzelt Alexander Armstronggal és ez feldühített.

– Mit játszunk? – csillant fel Becky szeme és láttam a szemem sarkából, hogy a többiek is kíváncsian néznek felém. Eltöprengve néztem körbe a szobában, hátha találok valamit, amivel elszórakoztathatom őket egy kicsit és lepipálom benne Alexandert. A pillantásom egy bábparavánon akadt meg. Hát, persze, miben lennék jobb nála, ha nem a mesélésben? Akaratlanul is megjelent egy kaján vigyor az arcomon és már előre örültem, hogy sikerült legyőznöm Alexandert, habár még csak a történetet sem találtam ki, amit el fogok játszani nekik.

– Mit szólnátok, ha báboznék nektek? – kérdeztem a lányoktól mosolyogva. Becky izgatottan kapta fel a fejét, és már talpon is volt, hogy körülugráljon. Elégedett vigyorral az arcomon sétáltam a paraván mögé és néztem végig a szétdobált bábokon. Nem volt sok, a zöme főleg különböző állatokat ábrázolt, de akadt közöttük egy favágó, szőke herceg, és királykisasszony is. Úgy döntöttem, hogy maradok a jól bevált romantikus meséknél és néhány jókora megpróbáltatás elé állítom a mi kis hercegünket, hogy megszerezze az ő hercegnőjét. A jobb kezemre húztam a herceget, míg a balra egy barna, nagytestű kutyát, és belekezdtem a mesébe. Néha-néha az elején kikukucskáltam a paraván mögül, hogy szemügyre vegyem a gyerekeket, akik csendben figyelték, ahogy mozgatom a bábokat és minden szereplőt más-más hangon szólaltatok meg. Az idő teltével és a mese haladtával a nézőközönségem egyre jobban gyarapodott, és már csak egy-két gyerek játszadozott a játékokkal, a többiek mind egymás mellett ücsörögtek, térdeltek, vagy éppen hasaltak. Kezdték annyira beleélni magukat a mesébe, hogy egyre többször szurkoltak hangosan, vagy nyilvánították ki a véleményüket hangok kiadásával. Ez annyira felkeltette a bátorságomat, hogy folyamatosan növeltem a csavarokat és a szereplők számát a történetben. A vége felé már magam sem tudtam, hogy pontoson mit is akarok kihozni ebből az egészből, csak mondtam, ami először az eszembe jutott. És csak meséltem, meséltem, miközben kezeim már egyre rutinosabban csúsztatták le magukról a bábukat és vették fel a következőt. Észre sem vettem, hogy sokkal több időt töltöttem el ezzel, mint azt az elején elterveztem. Nem tudtam, mennyi lehetett az idő, de a végére már kifogytam az ötletekből, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, lezártam a történetet.

– És boldogan éltek, míg meg nem haltak – fejeztem be. Ekkor felhangzott egy erőteljes taps, majd csatlakoztak hozzá a többiek is, egy kis nevetéssel és ujjongással megspékelve. Mosolyogva másztam ki a rejtekhelyemről, de a mosolyom azonnal lefagyott, amint rálátást nyertem a közönségemre, ugyanis olyan személy ült vigyorogva közöttük, aki az utolsó volt, akit látni szerettem volna akkor ott. Komor arccal álltam fel, igazítottam meg a ruhámat és néztem Beckyre, aki értette a célzást és felpattant a gyerekek társaságából.

– Becky, menj Annicel és készüljetek el, majd kint találkozunk, rendben? – szólt oda hozzánk Alexander mielőtt még bármit is mondhattam volna. Felvont szemöldökkel, döbbenten néztem a srácra. Mégis hogy képzeli, hogy csak úgy megmondhatja az ÉN unokahúgomnak, hogy mit csináljon? Ám Becky ezen nem akadt fenn, már szaladt is a fekete hajú angyallal az oldalán ki a teremből, míg én még mindig értetlenül méregettem a földön ülő fiút.

– Igazán érdekes volt a mese – mosolygott rám kedvesen, amitől csak még jobban meglepődtem.

– Kösz – szólaltam meg néhány másodperc csend után. Ennél többet nem is akartam „társalogni”, ezért megindultam a lányok után, de ismét megszólalt.

– Mivel tudtak rávenni, hogy bábozz nekik? Azt hittem a történeteidet senki nem hallhatja.

– Nem kellett rávenniük, magamtól meséltem nekik – feleltem unottan, és habár lett volna még mondanivalóm, még el tudtam volna neki magyarázni, hogy ez a történet merőben különbözik azoktól a történetektől, amiket a füzetembe írok, mégsem tettem. Nem akartam újabb bonyolult beszélgetésbe kezdeni vele, amiből valószínűleg csak én jöhetek ki rosszul. Visszatartottam a mondanivalómat, és elfordítottam róla tekintetemet, hogy a lányok után nézzek.

– Haragszol rám? – kérdezett ismét. Ezzel csak még jobban kiakasztott, egy csomó sértő beszólás ugrott be a fejembe, amiket olyan szívesen hozzávágtam volna, de tudtam, hogy azzal csak olajat öntenék a tűzre, amit nem akartam, így csak egy tömör mondattal válaszoltam.

– Hát, nem vagyunk éppen jóban.

– Nem? – vonta fel kérdőn az egyik szemöldökét. – Pedig most igazán nem csináltam semmi rosszat – mondta, akár egy kisfiú, akinek nem engedték meg, hogy a játékával játszon, ezért védekezett. Vettem egy mély levegőt, aztán kifújtam és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy bent tartsam a kikívánkozó szavakat, amikből sok nem éppen óvodás fülnek való volt.

– Én most megyek, összeszedem Beckyt és már itt sem vagyok – motyogtam és otthagytam egyedül a sok gyerek között. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyi energiámba fog kerülni, hogy ne forduljak vissza Alexanderhez és mossak be neki egy jó nagyot. Szívesen láttam volna a döbbent képét, amikor felfogja, hogy mi is történt. És ki tudja, talán még az esze is a helyére kerülne tőle, ha egyáltalán valaha volt neki olyan.

– Szia! – kiabált utánam egy mély, férfias hang. Törzsemmel hátrafordultam félutamból, mosolyt erőltettem az arcomra és köszönésképpen hullámzó mozdulatot tettem az ujjaimmal, mire Alexander felnevetett. Gyorsan megkerestem Beckyt, karon ragadtam és végre-valahára elindultunk az Alexander mentes ház irányába.

Angelina már öt órakor ott volt nálunk, hogy segítsen elkészülni a randira. Akkor készültem életemben először egy ilyen eseményre, ezért természetes volt, hogy minden úgy történt, ahogy a tapasztaltabb barátnőm mondta. Nagyon ideges voltam és szerettem volna, ha minden tökéletes lesz az elsőnél, ezért egy szó nélkül követtem az utasításait, mostam meg a hajamat, vettem fel a ruhát, amit a kezembe nyomott és hagytam, hogy a szokásosnál egy kicsit több sminket kenjen fel az arcomra, amikor megcsörrent a telefonom. Egy ismeretlen szám jelent meg a kijelzőmön.

– Halló? – emeltem a fülemhez a készüléket.

– Szia, Nica. Kyle vagyok.

– Szia, Kyle – köszöntem izgatottan és felpillantottam a mögöttem álló barátnőmre, aki mosolyogva nézett vissza rám.

– Ne haragudj, de le kell mondanom a randit – kezdte, nekem meg lehervadt a vigyor az arcomról. – Az edző kitalálta, hogy nem vagyunk formában a szombati mérkőzéshez, ezért meghosszabbította az edzést és fogalmam sincs, hogy mikor lesz vége. Tényleg nagyon röstellem.

Egy pillanatra megnémultam és nem tudtam, mit is mondhatnék.

– Semmi baj, nem a te hibád – feleltem végül. – Fontos, hogy megnyerjétek a meccset és nem akarom, hogy miattam ne így legyen.

– Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Ígérem, hogy bepótoljuk.

– Kyle! – hangzott fel egy másik hang a telefonban. – Told ide a segged a pályára, különben esküszöm, hogy a holnapi meccset a kispadon ülve fogod végignézni!

– Egy pillanat – kiabált vissza.

– Menj, már várnak téged! – küldtem el.

– Előbb mond, hogy benne vagy egy másik randiban – kért.

– Kyle! Háromig számolok! – hangzott fel ismét az edző hangja.

– Benne vagyok, csak menj már! – szóltam rá nevetve.

– Rendben, szia – tette le a telefont. Le kellett volna, hogy törjön a dolog, de mégis széles mosollyal néztem magamat a tükörben. Még soha nem engedtem egy fiút sem ilyen közel magamhoz és nem gondoltam, hogy ilyen jó érzés lesz.

Angel egész hétvégén azon volt, hogy kiszedjen belőlem valamit Alexanderrel kapcsolatban. Igyekeztem minden egyes kérdését kikerülni és valahányszor szóba került az iskola legmenőbb diákja, azonnal témát váltottam, mintha meg sem hallottam volna a hangját, amint kimondja a tiltott nevet. Ezzel természetesen csak még jobban felkeltettem az érdeklődését, ezért elhatározta, hogy addig nyaggat, amíg ki nem szed belőlem valamit.

Pont egy hideg vasárnapi délutánon történt, hogy a kedvenc kávézónkban ültünk és beszélgettünk, amikor Angel úgy érezte, hogy eljött az adandó alaklom arra, hogy végre elkapjon és egyenesen rákérdezzen.

– Mi történt közted és Alex között? – tudakolta váratlanul, mire először értetlenül pislogtam rá, majd arcvonásaim megkeményedtek és mérgesen néztem a barátnőmre. Sokszor alkalmaztam ezt a nézést, és igen sokszor be is vállt, így az illető inkább behúzott farokkal távozott. Ám Angel már olyan régóta ismert, hogy nála már fabatkát sem ért, állta a tekintetemet és a választ várta. – Mióta elmentél Beckyért az óvodába, nagyon furán viselkedsz. Fogalmam sincs, hogy mi köze van ennek Alexhez, de azóta jobban utálod, mint eddig, ami már szinte lehetetlen, és mindezek mellett elég feltűnően elkezdted kerülni. Történt köztetek valami?

– Már miért történt volna? – fakadtam ki, habár tisztában voltam azzal, hogy Angel sasszeme úgyis mindent kiszúr, nehéz neki hazudni. – Csak időközbe rájöttem, hogy az a barom nem érdemli meg, hogy csak ennyire gyűlöljem, ezért elhatároztam, hogy nem ócsárolni fogom, hanem teljesen elszakítom magam tőle. Nem akarok találkozni vele, látni őt, vagy akár csak a nevét meghallani. Mindent el fogok követni, hogy teljesen száműzzem az életemből.

– Hűha! – kerekedett el Angel szeme és hirtelen ennél több nem jutott az eszébe. – Elképzelésem sincs, hogy mit csinált az a srác, de kiderítem, ha addig élek is – derült fel az arca, mire értetlenül néztem rá.

– Most meg minek örülsz ennyire?

– Tudod, a gyűlöletet csak egy hajszál választja el a szerelemtől – mondta azzal a levakarhatatlan vigyorral az arcán. – Te pedig már annyira gyűlölöd Alexet, hogy nem is csodálkoznék, ha a te érzéseidet iránta, már csak egy negyed hajszál választaná el.

– Hogy mi? – akadtam ki teljesen. – Hogy én szerelmes legyek Alexanderbe? Ez nevetséges! – kiabáltam mérgesen, mire körülöttünk többen felénk fordultak. Angel nem szólt egy szót sem, csak mosolyogva belekortyolt a gőzölgő forrócsokijába.