2014. július 23., szerda

Hatodik fejezet 2/2

Sziasztok!
Meghoztam a hatodik fejezet második felét. Ez már a második változat, mert az első, kicsit bénára sikeredett, de orvosoltam a problémát, ezért remélhetőleg most már erősen az elfogadható kategóriába tartozik. Nagyon más hozzáfűznivalóm nincsen, úgyhogy...


...további jó olvasgatást és blogolást kívánok!
M. Mircsi
___________________________________________________________________________________________

Hatodik fejezet 2/2



A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve,
 irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk,
 a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez 
neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, 
hanem mert nincs, aki megértsen."
Stephen King - A remény rabjai 


Nem fogok elmenni! – mondtam Alexandernek, aki rám emelte a tekintetét.
Nem mondtam, hogy menj el – felelte.
Lehet, hogy nem mondtad ki, de ezt akarod. Az agyamra akarsz menni!
Higgy, amit akarsz, én jelenleg csak a vacsorámat szeretném megenni – mutatott a tányérjára, amin egy félig megevett hamburger és egy adag hasábburgonya volt.
Jó, de akkor edd meg valahol máshol. Én voltam itt előbb! – ellenkezdtem és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy valahogy elküldjem őket innen.
Én meg utóbb – vágta rá. – Meg különben is, nincs ideírva a neved, vagy hogy én nem ülhetek ide.
Idegesen megráztam a fejem. Nem ez életem legjobb napja, sőt a legjobb estéje se, egyáltalán nem hiányzik még ez a barom is. Próbáltam nem tudomást venni a jelenlétükről, de egyszerűen képtelenség volt, mert ha előre néztem, akkor az idétlen barátait láttam, ha meg kibámultam az ablakon, Alexander visszatükröződött alakját csodálhattam. Már éppen úgy döntöttem, hogy elmegyek, nem érdekel Alexander, nem fogom tovább elviselni a jelenlétét.
És veled, Nica, mi újság? – szólított meg Kyle. Döbbenten emeltem rá tekintetem, nem számítottam rá, hogy a jelenlétükkel való idegesítésükön kívül még beszédbe elegyedni is akarnak velem.
Semmi különös – feleltem és megfogtam a táskámat, hogy felálljak és itt hagyjam őket.
Nem tűnsz túl boldognak – állapította meg, ezzel még egy kicsit maradásra bírva. – Történt valami?
Teljesen meglepett a hirtelen közeledése a fiúnak. Általában a csapattagok nem szoktak csak úgy dumálgatni a csajokkal, hacsak nem akarnak tőlük valamit. Ám ez nem úgy hangzott, mint egy ágyba csalogatós szöveg. Értetlenül néztem rá, de ő csak kedvesen rám mosolygott és a választ várta. Ő volt az első, aki aznap érdeklődött irántam és ez jól esett. Visszamosolyogtam rá és igazán kedvem támadt beszélgetni vele, panaszkodni Alexanderről, hogy állandóan a nyakamon lóg és minden áron az őrületbe akar kergetni. A szemem sarkából ránéztem a mellettem ülő fiúra, aki továbbra is Logannel volt elfoglalva, habár azért fél füllel hallgathatott minket, mert lopva rám pillantott és alig láthatóan megrázta a fejét. Tudhatta, hogy az óvodai incidensünket akarom elmondani, csak azt már nem, hogy az ellenkezése csak még jobban arra késztetett, hogy megtegyem. A szőke srác kék szemei még mindig várakozóan néztek rám, én pedig válaszra nyitottam a számat.
Mi történt a barátnőddel, Kyle? – előzött meg Alexander, feltételezem, szándékosan. – Mintha tegnap láttam volna az aréna bejáratánál.
Szakítottunk – sziszegte a fogai között és gyilkos pillantással meredt rá. – Már nem téma.
Ó, ezt sajnálattal hallom – nézett rá szánakozva. Éreztem, hogy valaki hozzáér a kezemhez, majd valami hideg tárgyat helyez el benne. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, de ő továbbra is Kyle-ra koncentrált. – Akkor tényleg itt az ideje becsajozni.
A kezemben tartott tárgyra néztem, ami mint kiderült egy telefon volt, rajta egy üzenettel. „Ne beszélj neki az interjúról! Kérlek!” Szememet újra az előttem ülő szöszire szegeztem, aki zavarodottan nézett rám és a reakciómat várta.
Én is sajnálom – nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott. Tulajdonképpen nem hatott meg a dolog, még csak fel sem húzott, nem akartam tőle semmit. Elvigyorodott, majd amikor észrevette magát, gyorsan a meggyötört arcát vette elő.
Hát, igen, már nem volt miért együtt maradnunk, kicsit elhidegültünk egymástól – mesélte. – De már kezdem túltenni magam rajta, szóval inkább ne is beszéljünk róla – legyintett. – Ott tartottunk, hogy el akartad mesélni, mi történt ma veled, ami így letört.
Hát, tudod... – töprengtem. Én miért nem tudok olyan egyszerűen kiszúrni vele, mint ő velem? Csak egyetlen mondat. Felsóhajtottam. – Még mindig nem lett meg a füzetem. Félek, hogy valaki megtalálta és nem fogja visszaadni.
Őszintén sajnálom – húzta el a száját. – Már én is hallottam róla, de nem gondoltam, hogy ennyire fontos neked.
Megvontam a vállam és láttam, ahogy egy ismerős nő halad el mellettünk. – Rachel – állítottam meg. Érdeklődve fordult felém. – Kaphatnék még egy mályvacukrot? – tudakoltam, neki pedig egy mosoly költözött az arcára.
Ennyire rossz? – kérdezett vissza.
El sem tudod képzelni, mennyire...
Máris hozom – fordult sarkon és a pult felé vette az irányt. A mellettem ülő srác felvont szemöldökkel nézett rám, mire csak egy nem túl kedves „Mi van??” mondattal reagáltam. Nem felelt, visszafordult a tányérjához és megrázta a fejét, majd visszakapcsolódott az üres beszélgetésükbe Logannel. Kyle nem szólt semmit, valószínűleg valami témán gondolkodhatott, amivel beszédre bír. A rossz napokat felvidító édességet hamar meghozta a pincérnő és a biztonság kedvéért kettőt is elhelyezett a tányéron, ha netán annyira romlana a helyzet, hogy még egyre szükségem lenne. Megköszöntem és mindkettőt beleejtettem a bögrébe, amiben már csak félig volt a csokis italom magában, mert az előző cukrokat már megettem. A kanalammal kevergetni kezdtem, belemártogattam a fehér hasábokat a csokiba és bekaptam az egyiket.
Szereted a mályvacukrot, igaz? – mosolygott rám Kyle. Válaszként csak bólintottam. – Mennyit eszel, ha jó napod van?
Általában csak kettőt szoktam, de ha rossz napom van, akkor néha többet is a kelleténél – húztam el a számat és az utolsó szemet kevergettem a bögrémben.
Akkor gondolom ma rossz napod van. Szeretnél egyedül lenni? – kérdezte, én meg döbbenten néztem rá. Erre komolyan nem sikerült magától rájönnie?Oké, hülye kérdés – nevetett fel. – Hát, akkor – állt fel a tányérjával együtt – én megyek is. További jó gondolkodást. Logan, megtennéd? – nézett rá, aki zavarodottan tekintett fel, majd felállt és kiengedte.
Köszönöm – szóltam utána, mielőtt elmehetett volna és küldtem neki egy kedves mosolyt. Viszonozta és mielőtt még elment volna ismét Loganhez fordult.
Logan? – kérdezte és bár nem mondott semmit, a fiú érthette a célzást. Alexanderre nézett, majd rám és végül felállt, hogy ő is elmenjen. – Alex? – emelte rá tekintetét.
Kösz, azt hiszem, én megleszek itt is – felelte és látszólag nem óhajtott elmenni.
Ne haragudj rá – pillantott rám. – Egy barom.
Alexander felnevetett, nekem meg egy széles vigyor terült el az arcomon. Kezdem egyre jobban megkedvelni ezt a srácot. Már éppen menni készült, amikor is megint csak megállítottam.
Holnap este ráérsz? – kérdeztem hirtelen és magam is meglepődtem a kérdésemen. Kyle hitetlenül nézett rám kék szemeivel, míg Alexander gesztenyebarna szemeiben őszinte döbbenet ült, és úgy tűnt, nem tetszik neki, amit csinálok. Ettől csak még jobban megjött a bátorságom. – Arra gondoltam, megejthetnénk azt a vacsorát.
Remek – vigyorgott rám. Előszedtem egy papírfecnit a táskámból, ráfirkantottam a telefonszámomat és átnyújtottam neki. – Akkor majd felhívlak és megbeszéljük az időpontot – kacsintott rám és elment.
Ez meg mégis mire volt jó? – tudakolta szinte felháborodottan a velem maradt srác.
Hogyhogy mire? – húztam fel a szemöldököm. – Randira megyek Kyle-al, mert kedves volt velem.
Szóval, neked csak annyi kell ahhoz, hogy valakivel randira menj, hogy kedves legyen hozzád? – röhögött ki.
Egyeseknek még az sem megy – néztem rá mérgesen, mire az ő arcáról is lehervadt a vigyor.
Tudod, szerintem csak féltékennyé akarsz tenni – mondta. Nem bírtam megállni, hogy ne röhögjem el magam.
Én? Téged? Na ne nevettess! – Megráztam a fejem és beleittam a csokimba. – Tudod, nem szól minden rólad. Ha randira megyek valakivel, aki nem te vagy – és lássuk be, elég sok ilyen alkalom lesz –, annak messze nem az lesz az oka, hogy féltékennyé tegyelek. Veled akkor se mennék randira, ha térden állva könyörögnél.
Úgy látszik, elég lenne csak néhány kedves szót mondanom neked, és már te lennél az, aki térden állva könyörög.
Ettől nem félek, ugyanis elég kicsi a valószínűsége, hogy a te szádat valaha is kedves szavak fogják elhagyni – vágtam vissza.
Ne hidd azt, hogy nem tudom, jobban közrejátszottam a döntésedben, mint a kedves szavai.
Nem, te csak megerősítettél abban, hogy jól teszem – világosítottam fel. – Egyszerűen olyan jó érzés, ha valami olyat csinálhatok, ami neked nem tetszik.
Pontosan – mutatott rám. – Féltékennyé akarsz tenni azzal, hogy randira mész vele...
Már mondtam, hogy nincs igazad – szakítottam félbe, de nem törődött vele.
...és direkt olyan dolgokat teszel, ami nekem nem jön be, hogy ezzel is felhívd magadra a figyelmem.
Elfelejted, hogy ez a te taktikád, Alexander. Én azért teszem ezt veled, mert jól esik látni, hogy nem örülsz neki. Jó érzés tudni, hogy én is tudlak idegesíteni valamivel, nem csak te engem. – Mosolyogva elfordultam, majd újra ráemeltem a tekintetemet. – És tudod, vicces, hogy próbálod bebizonyítani nekem, mennyire odavagyok érted, miközben te vagy az, aki féltékeny.
Nem vagyok féltékeny! – emelte fel a hangját. – Te akarod, hogy az legyek, ezt akarod elérni, csak tudod, nálam ez hatástalan, mert csak egyetlen dolgot akarok bebizonyítani, és ha az megvan, jobban örülnék, ha minél messzebb kerülhetnék tőled, az meg nem segít, hogy közben belehabarodsz a barátomba.
Egyáltalán nem célom beleszeretni Kyle-ba, de ha meg is történne, megtalálnám a módot, hogy hogyan kerüljelek el – tisztáztam.  És mit akarsz bebizonyítani?  kérdeztem tettetett kíváncsisággal.
Azt, hogy kedvelsz – mondta, nekem meg összeszaladt a szemöldököm.
Ez hülyeség! Nem kedvellek – tagadtam újfent, mire megrázta a fejét és bekapott még egy hasábburgonyát.
Te aztán nehéz eset vagy – sóhajtott fel. – Figyelj, megértem, ha próbálsz utálni, nehéz lehet úgy érvényesülni, hogy rajtad kívül szinte az összes lány így érez irántam – magyarázta, én meg azt hittem, menten elhányom magam. Hogy én? Kedvelem őt? – Igyekszel minden lehető módon úgy cselekedni, hogy a tetteidből kiérezhető legyen a gyűlöleted, de már annyira rágörcsölsz erre, hogy teljesen átlátszóak a szándékaid. Még azt is simán el tudnám képzelni, hogy rólam írogatsz a kis füzetedbe, ezért nem mutatod meg senkinek. – Egy pimasz vigyor jelent meg az arcán. Tátott szájjal bámultam rá, képtelen voltam megszólalni.
Ez... Én... – felnevettem zavaromban. Próbáltam megtalálni a hangomat és felocsúdni a sokkból. – Ma már egyszer egyértelműen kifejtettem, hogy utállak és az okokat is. Konkrétan nem mondtam, hogy mit írok a füzetembe, de elhiheted nekem, vágyak alatt nem téged értettelek. Vannak az életemben sokkal fontosabb dolgok, mint az, hogy megszerezzelek magamnak. Főleg, hogy egyáltalán nem kellesz nekem. – Még mindig mosolygott, nem mondott semmit. Remélem, nem hiszi azt, hogy ez is egy elkeseredett próbálkozás, hogy leplezzem a nem létező érzéseimet iránta. – Meg egyébként is, szerintem az egyetlen, aki szimpatizál a másikkal kettőnk közül, az te vagy – mutattam rá. Szokásához híven most is felhúzta a jobb szemöldökét. – Folyamatosan utánam koslatsz, rám tapadsz annak ellenére, hogy egyáltalán nem akarom és mindig ott jelensz meg, ahol én vagyok. Mint ez a kávézó. Tízéves korom óta jövök ide, de még soha nem láttalak itt, erre most mi történik? Megjelensz a haverjaiddal és megint sarokba szorítasz. Olyannyira ragaszkodsz hozzám, hogy képes vagy az egészet rám kenni, mert félsz, hogy kiderül, vonzódsz hozzám, ami ártana a rossz fiús imagednek, ezért próbálod elrejteni – kontráztam. Most rajta volt a sor, hogy megnémuljon és egy épkézláb ötlettel álljon elő.
Hidd el, nem utállak kevésbé, mint te gondolod, hogy utálsz – próbálkozott egy elég gyenge mondattal. – Emlékszel? Még te mondtad, csak azért csinálom, hogy bosszantsalak! Bizonyos értelemben igazad van. Fel akarlak húzni, hogy végre levesd a nevetséges álarcodat és bevalld, igenis bírsz. És ha nem is akarsz szerelmi kapcsolatokba bonyolódni velem – habár nem hiszem, hogy ha a közelembe sikerül jutnod, képes lennél barátságnál leragadni –, de mindenféleképpen boldog lennél, ha a barátodnak mondhatnál. Sőt, még azt is elhiszem, hogy sokkal könnyebben tudnál velem beszélgetni, mint Angellel. Mondhatsz bármit, én csak azon vagyok, hogy téged leleplezzelek. Az égvilágon nem akarok tőled semmit. – Unott képpel néztem rá. Annyira abszurd ez a veszekedésünk, semmi értelme. Itt tolta nekem a hülyeségét arról, hogy én titkon egy újabb rajongója vagyok, hogy képtelenség lenne, ha nem szeretném. – Úgyhogy nyugodtan valld csak be. Csak ennyit kell mondanod és elmegyek, többet nem zavarlak, senkinek nem fogom elmondani, nyugodtan játszhatod tovább a kis idétlen játékodat. Itt helyben megesküszöm neked, hogy amint bevallod az igazat, teljesen megszűnsz létezni számomra, soha többé nem kell elviselned magad mellett.
Felnevettem. – Rendben, bevallom az igazat, és te eltűnsz – néztem rá komolyan, mire bólintott és azzal az idegesítő mosollyal várta a beismerő vallomásomat. – Nem kedvellek, Alexander – mondtam ki lassan, jól tagolva a szavakat, hátha ezúttal eljut az agyáig, vagy legalábbis annak hűlt helyéig.
Röhögve megrázta a fejét. – Ez a másik – emelte rám szemeit. – Mi a fenéért hívsz Alexandernek? Mi bajod van az Alexszel?
Nem kedvellek, – ismételtem meg még egyszer – Alexander.
Hitetlenül felröhögött. – Ami pedig a kis interjúnkat illeti, mindketten tudjuk, hogy nem mondtál igazat. Ahogy én sem.
Leesett az állam. Mégis hogy jöhet ő ahhoz, hogy hazugsággal vádol? Éreztem, hogy egyre idegesebb leszek és gombóc nő a torkomban. Dühösnek kellett volna lennem rá a kijelentése miatt, de helyette mérhetetlenül megbántottnak és csalódottnak éreztem magam. Egyszer, egyetlen egyszer úgy döntöttem, hogy nem hazudok, elmondom az igazat valakinek. Ezelőtt soha nem tudtam, hogy mi tartott vissza ettől, ám az aznapi után a félelmeim beigazolódtak. Az emberek sokat faggattak a füzetemről, de még nem találtam olyan embert, aki kicsit is rátapintott volna a lényegre, aki tudta volt, hogy mit kell kérdeznie. Egészen addig az interjúig. Valahogy ő nem azt kérdezte, hogy miről szólnak a történeteim, nem érdekelte a tartalom, csakis az én gondolataim, érzéseim felől érdeklődött. Habár főleg az én kérdéseimet tette fel, mégis jól esett, hogy nyitott fülekre találtam és talán még egy kicsit reménykedtem is benne, hogy megérti, megért engem.
Felálltam a helyemről, értetlenül nézett fel rám.
– Ébredj fel, Alexander! – suttogtam és a torkomban növekvő gombóc miatt alig kaptam levegőt. – Ez nem egy álom! Ez a valóság! Itt nem vagy tökéletes, nem szívlel mindenki. Felnőtt férfi vagy! Viselkedj is úgy, és felejtsd el az ostoba kis álmaid, amikben olyan rohadtul hibátlan vagy! Nem vagy az! – Vettem egy mély szaggatott levegőt és visszaerőszakoltam a könnyeimet a helyükre. – És... gyűlöllek! – Legszívesebben kiabáltam volna, de visszatartott a gondolat, hogy vannak mások is itt rajtunk kívül, és a hangom sem engedte volna. Féltem, hogy elsírom magam, nem akartam, hogy gyengének lásson. – El akarok menni.
Csak rajta. Senki nem tart vissza – nézett fel rám érzelemmentes arcával, de nem moccant meg. Vártam, hogy felálljon, vagy adjon nekem egy kis helyet, ahol elmehetek mellette, de továbbra sem mozdult. Kétségbeesetten felnevettem. Azon kezdett kattogni az agyam, hogy hogyan jutok ki innen. Vagy átmászok Alexanderen vagy az asztalon, esetleg alatta. Olyan erősen haraptam az alsó ajkamat, hogy már fájt.
Megmozdulnál? – kérdeztem nem túl barátságosan.
Mi lesz, ha nem? – Azt hittem csak viccel és mindjárt fel fog állni, de nem tette. Mérgemben rávágtam egyet a vállára, mire döbbenten nézett rám. – Ó, szóval meg fogsz verni? – nevetett fel kételkedve. – Nem fogok felállni, még nem ettem meg a vacsorámat. – Megint megemeltem az öklömet, de mielőtt ismételten lesújthattam volna, elkapta. Másik kezemmel ki akartam szabadítani, de arra a csuklómra is bilincsként kulcsolta ujjait.
Engedj el! – parancsoltam és rántottam a kezeimen. Éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp végigszánkázik az arcomon. Elkerekedett szemekkel nézett rám. – Kérlek! – kezdtem már könyörögni. Körbenéztem a kávézóban Rachelt keresve, ám ő éppen el volt foglalva valamivel, ezért felénk se nézett. Kyle és Logan jól szórakoztak valamin, eszükbe se jutott, hogy talán ez a barom megpróbál erőszakkal itt tartani és segíteniük kellene.
Ülj le! – szólt rám a srác, aki újfent fogva tartott. – Te megiszod a forrócsokid, én pedig megeszem a hamburgerem, utána elmehetsz.
Nem reagáltam, ezért éreztem, ahogy a szorítása nő a csuklómon, már rendesen fájt. Nyeltem egyet és leültem a helyemre, mire a keze elengedte az enyémet. Elfordult tőlem és beleharapott a hamburgerébe, nem figyelt már rám. Megmasszíroztam a csuklómat és letöröltem a megszökött könnycseppet az arcomról. Tudta, hogy túl erősen szorította meg a kezemet, mégsem kért elnézést, nem kérdezte, hogy fájt-e, ismét úgy viselkedett, mint aki kiváló ember. Nem szóltam semmit, nem akartam megbocsájtani neki, látni sem akartam. Milyen ember az, aki élvezi, ha szenvedni látja a másikat? Miért kell neki állandóan kínoznia a jelenlétével, a bugyuta kérdéseivel és tetteivel? Miért nem képes felfogni azzal a csöppnyi eszével, hogy nem akarok odamenni hozzá, beszélni vele, érintkezni meg még pláne nem? És mégis hogy nevezheti magát férfinak, ha képes az erejét használni ahhoz, hogy maga mellett tartson? Miért nem tudja felfogni, hogy vannak körülötte emberek, akik nincsenek oda érte? Miért kell ennyire beképzeltnek lennie? Miért nem tudja kinyitni a szemét? Miért, miért, miért??
Csendben iszogattam a csokis tejemet, nem akartam, hogy azelőtt elfogyjon, hogy Alexander befejezte volna a rendelésének elfogyasztását, mert akkor nem lett volna semmi, amivel elfoglalhattam volna magamat. Ő sem mondott semmit, rám sem nézett, csak csendben evett, majd mikor végzett felállt, pénzt tett az asztalra és elment. Nem köszönt, nem nézett rám bűnbánóan, azért, amit tett, csak kifizette a hamburgerét és a forrócsokimat, azután egyszerűen lelépett a haverjaival. Nekem sem kellett több, azonnal felkeltem, odakiabáltam Rachelnek egy sziát, és kiléptem a kávézó elé, ahonnan éppen abban a pillanatban hajtott el Alexander egyik haverjának a kocsija. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat és elindultam a buszmegállóba, hogy hazamenjek.

4 megjegyzés:

  1. Nos.. Az igazság, hogy haragudtam, amiért úgy döntöttél 6naponta fogod hozni innentől a fejezeteket. Ezért nem kommenteltem az előzőhöz.... Igen, tudom mennyire gyerekes dolog, de nem érdekelt. :s (igen, tudom, neked is van életed, nem akarsz egész nap írni, nyár van, blablabla.. -mond ezt egy gyerekesnek) :)
    Szóval... az igazság, hogy most is haragszom rád. Viszont most "jobb" értelemben. Hogyan gondoltad azt, hogy abbahagyod itt -ismétlem.. ITTTT!!!- a részt? Egyszóval; IRRITÁLÓ!
    Amúgy én egész eddig azt hittem, hogy Alexander az, aki álarcot visel, nem Nica! Most akkor mi van? Mindkettejüknek van? És be akarnak látni egymás álarca alá? Szóval nem értem, és a párbeszédből se értettem túl sok mindent. De bízom benne, hogy meg fogom. :) (oké, úgy terveztem ide még írok valamit.. de nem tom mit írhatnék.. xdd)
    szóval tényleg nem értem. mi volt az a rész, amikor nem engedte ki a csajt, és utána meg csak lelép. most ez mi? ahrg.. :s
    Szóval... Congratulations, szép feji volt/lett. ;)

    Csók; somebody'''

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Somebody!

      Te aztán rendesen megbüntettél, ugye tudod? :D Az előző fejezet közzétételének pillanatától fogva vártam a kommentedet és tudod te, mekkora csalódás volt, hogy hiába frissítettem az oldalt, nem találtam sehol?! Azt hittem, már többet nem is nézel be hozzám... :(
      Nem az, hogy nem akarok egész nap írni, inkább hogy 3 nap alatt csak gyengébb minőségű fejezetet tudok, amit meg nem akarok közzétenni. De valóban van, hogy úgy telik el egy nap, hogy egy sorral sem bővítem a történetet.
      Sajnálom, de már így is nagyon hosszú lett ez a fejezet.
      Csak ennyit mondhatok: Minden ki fog derülni! ;)
      Köszönöm!

      Ölel,
      M. Mircsi

      Törlés
  2. Fúúú, de nem bírom Nicát. -.- Alexandert meg még kevésbé. Mindenkit tönkre akarsz tenni a szememben, vagy mi történik itten, he? :O
    Ez a rész elképesztően bosszantó volt. Szavakhoz sem jutok...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Talán egy picikét. :D
      De idővel jobb lesz, hidd el.

      Törlés