2014. július 16., szerda

Hatodik fejezet 2/1

Sziasztok!
Igen, tudom, hibáztam. Rengeteget késtem a résszel, de az újraolvasásánál rájöttem, hogy nem tetszik, mert baromira unalmas lett... Úgy döntöttem, hogy gyorsan megpróbálok valami érdekeset hozzátenni, de nem volt ihletem, úgyhogy kénytelen voltam várni, míg valami csoda folytán beugrik valami és kezdjek vele valamit. Hát, ez a valami nem igazán csipkedte magát, úgyhogy ez is eltartott egy darabig, utána a megvalósítással voltak gondjaim, végül pedig a hosszával. Azt mondtam volna az előző részre, hogy hosszú lett? Hát, ez annyira hosszúra sikeredett, hogy csak két részben mertem közzétenni. Így viszont csak két 2200 szó körüli rész lett belőle. Remélem, azért nem pártoltatok el tőlem és továbbra is olvasni fogjátok a blogomat, sőt néha-néha hagytok is egy-egy megjegyzést magatok után.

Remélem, sikerült egy kis izgalmat csempésznem a fejezetbe és tényleg nem utáltok, amiért brutálisan sokat késtem. Szörnyen szégyellem magamat.
És, ha esetleg még nem gyűlöltetek meg, megkockáztatom ezt a döntésemet is nyilvánosságra hozni. A nyaram nem úgy telik, ahogy szerettem volna, rengeteg sorozatot nézünk a családommal, amiről nem akarok lemondani a blog javára (igen, gondoljatok, amit akartok, lehet kicsit fura család vagyunk, de nekünk ez a közös szórakozás), lenne pár kötelező olvasmányom az új iskolámban, amikbe még csak bele se kezdtem. Sőt, még a könyvek sincsenek meg. Igyekszem kihasználni minden szabadidőmet, amit az udvaron tölthetek a hintámon ülve, zenét hallgatva és álmodozva. Ez nem panaszkodás akar lenni, csak szeretném, ha megértenétek, hogy miért változtatok egy kicsit a fejezetek közzétételének időpontján. Ezentúl nem négy, hanem hat naponta fognak megjelenni!


További jó olvasgatást és blogolást kívánok!
M. Mircsi
___________________________________________________________________________________________

Hatodik fejezet 2/1

Minden ember hold: megvan a sötét oldala,
amit sose mutat meg senkinek."
Mark Twain - Vizet mindenki iszik 

Az egész napot Beckyvel és az ő szórakoztatásával töltöttem. Hol mesét néztünk a tévében, hol bújócskáztunk, vagy éppen kergetőztünk a hatalmas palotában, amit otthonomnak nevezek. Hihetetlenül élveztem a csöppség társaságát az igen nagy korkülönbség ellenére is. Mindenki úgy ismer, mint egy komoly lányt, de ha Beckyvel vagyok, mintha teljesen elfelejteném, hogy ki is vagyok, hogy kit is játszom a valóságban. Egyedül ő képes arra, hogy elfelejtesse velem azokat a nehézségeket, amikkel gyerekkoromban kellett szembenéznem. A fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor a dolgok nem éppen úgy történtek a családomban, ahogy azt a szüleim kifelé mutatták. Soha nem lehettem igazán gyerek, viszont ha Becky meglátogatott, mintha egyszeriben visszakaptam volna a múltamat, mindent elölről kezdhettem volna, mint egy normális gyermek.
Sokat gondoltam azokra az időszakokra, mikor nem volt minden rendben körülöttem, és mindig sikerült megállapítanom, hogy az életem mennyivel jobb lehetne, ha nem akarok olyan gyorsan világra jönni és a szüleim nem olyan türelmetlenek és figyelmetlenek, mint akkor voltak abban a szobában.
Arra már nem emlékszem, miként éltem át ezeket a szörnyű éveket, de a szüleim lassan kezdték megszokni és elfogadni a jelenlegi helyzetet, nem veszekedtek annyit, az életem lassan normálissá vált. Az általános iskola hatodik osztályába járhattam, amikor már kifejezetten boldogan ugrándoztam haza és nem kerestem kifogásokat, hogyan tudnám minél jobban elhúzni az időt, csak ne kelljen hazamennem. Anya ekkor már meglátta a bennem rejlő előnyöket és barátnők híján nekem mesélte el az életét, amit akkoriban talán még nem szabadott volna tudnom. Még most is gyakran jutnak eszembe ezek a beszélgetések, és arra is rájöttem, hogy igenis nagyon sok mindent köszönhetek neki. Annak ellenére, hogy nem sokat értettem akkor még belőle, mégis megjegyeztem őket és mikor idősebb lettem felhasználtam anya tapasztalatait, ezért lettem olyan, amilyen most vagyok. Sokkal magabiztosabb lettem, mikor anya kudarcait hallgattam, vagy megfontoltabb, mert tudtam, anya miként vesztette el mindenét. Ismerem fiatalkora minden egyes naiv lépését és azok rettenetes következményeit. A szavakat, amikkel olyan dolgokra csábították közeli ismerősei, emberek, akikben bízott, amiket bár ne tett volna meg. Tudok a fiúkról, azokról a kedves, édes, cuki fiúcskákról, akik oly’ könnyen leléptek, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rájuk. Bármilyen kedves valaki hozzám, tudom, nem szabad bíznom, őrült módjára követnem, és – talán ami a legfájdalmasabb volt neki ezekben az években –, nem szabad könnyelműen szeretnem.
Játék közben az idő sokkal gyorsabban telt, mint egyébként, ezért hamar besötétedett, de Becky szülei még sehol nem voltak. A kislány nagyon kifáradt a rohangálásban, így ágyba dugtam és úgy döntöttem, megtanulok holnapra, hiszen ha Becky felébred, valószínűleg megint nem lesz időm ilyen „ostobaságokra”, mint a tanulás. Az percek csak úgy peregtek, míg minden egyes szót sikerült bevésnem a fejembe, és megpróbáltam megfejteni a betűk és számok kavalkádját a matekfüzetemben, nem sok sikerrel. Végül el is ment a kedvem az egésztől, ezért egy „majd lemásolom Angelét” mondattal becsuktam a könyvet és a táskámban kezdtem kotorászni, hogy boldogan mélyedjek el a legkedvesebb füzetemben.
– Persze, még mindig nem lett meg – suttogtam magam elé és egy sóhaj közepette elővettem egy lapot, amire leírtam azokat a mondatokat, amik olyan erősen nyomták a szívemet, mintha e gondolatok házának alapja lett volna.
Az elmélkedésemet egy halk kopogás szakította meg az ajtómon, majd anya nyitott be rajta. Az idő már egészen későre járt, de anya még mindig tökéletesen festett. A szél nem kuszálta össze haját, a smink nem kenődött el arcán és a felejthetetlen mosoly sem maradt el.
– Kincsem, kész a vacsora – mondta. Halványan bólintottam.
– Megyek már – álltam fel a székemről, hogy felkeltsem Beckyt. Közben éreztem, ahogy a keserű íz szétárad a számban. Nem szerettem a közös vacsorákat, se az ebédeket, a reggelikről meg már nem is beszélve.
Anya szokásához híven kitett magáért. Az asztalon kifogástalanul helyezkedtek el a tálak, mellettük az evőeszközök és a szalvéták. Habár megengedhettük volna magunknak, hogy felfogadjunk egy szakácsok, hogy anyának ne kelljen ezzel foglalkoznia, anya mégis ragaszkodott hozzá, hogy ő készíthesse el az ételeinket, hiszen a divat mellett a finom ételekért is rajongott. Ezeket pedig szerette saját maga elkészíteni, ugyanis nem merte volna egy szakácsra rábízni azt az étket, ami később a szervezetébe kerül. Már nem azért, mert attól félt, hogy megmérgezik, vagy valami ilyesmi, csak a szép megjelenéséhez hozzátartozott kecses alkata, amit ugye teljesen tönkretehet egy olyan ember, aki csak véletlen meggondolatlanságból olyan hozzávalót tenne az ételhez, ami netalántán felfújná őt. Ez sem egy légből kapott felvetés volt, saját tapasztalatokra épült. Egyszer ugyanis egy étteremben vacsoráztak apával, ahol anya külön kérte, ne tegyenek a vacsorájába abból a bizonyos fűszerből, aminek a nevét attól a naptól kezdve tilos kimondni a jelenlétében. Nem tudjuk a szakács mit gondolhatott, mikor megtagadta a kérést, de ennek következményeképpen egyik igen befolyásos vendége napokig nem merte kitenni a lábát a házból, mert úgy felfújódott, hogy még a tükörbe sem mert belenézni.
Mint minden egyes étkezésnél, én az asztal egyik sarkában ültem baloldalamon apával, jobbon pedig Beckyvel. Beleharaptam az alsó ajkamba és úgy emeltem tekintetem anyára, aki előttem ült és apró adagokat tett a tányérjára. Apára néztem, aki a szemével az ínycsiklandó ételeket pásztázta és azon töprengett, hogy melyiket is kéne először megkóstolnia. Vártam, hogy valaki mondjon valamit, de még a mellettem ülő beszédes kislány sem nyitotta ki a száját, csak ügyetlenkedve merte meg a tányérját levessel. Látszólag rajtam kívül senkit sem zavart a csend.
– Édesem, az ajkaidon kívül eszel is valamit, vagy csak nézelődsz? – rántott vissza anya hangja a valóságba.
– Igen, csak elmerengtem – feleltem és én is szedtem Becky után a folyékony ételből. – És mi volt ma a boltban? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni
– Semmi olyasmi, ami érdekelne – legyintett. – Csak egy csomó papírmunka és néhány idegesítő vendég, akik csak azért jönnek be, hogy álmodozzanak, de nem vesznek semmit.
– Értem – bólintottam. – És veled, apa? – próbálkoztam tovább sikertelenül, ő is felnőtt és unalmas dolgokra hivatkozva lerázott. Ismét ajkaimat kezdtem kínozni fogaimmal és igyekeztem megbékélni azzal, hogy nem tudok beszélgetésbe bonyolódni velük.
– Képzeld, Matt, tegnap hallottam az egyik barátnőmtől, hogy a Campbell gyereknek vettek egy vadiúj vörös Ferrarit – mesélte anya. – Nemrég törte össze a régit, de már újat is kapott.
Campbellék már nemzedékek óta a gazdag rétegbe tartoznak, a családban soha senki nem szenvedett hiányt semmiben. Ha úgy döntöttek, hogy valami kell nekik, akkor gondolkodás nélkül megvették, mert megtehetik és előszeretettel dicsekedtek ezzel.
Apának az új információ hallatán megállt a kezében a kanál és rám nézett. Heves fejrázásba kezdtem, és hiába használta ellenem azokat a kék szemeit, amikbe anya régen beleszeretett, nem használt, egy pillanatra sem hagytam abba fejemmel a tiltakozást. Már annyit beszéltünk erről, de mindig ő volt, aki a vita végén csalódott.
– Ne csináld ezt, Nica! – kezdett megint könyörögni. – Csak egy kocsi. Akármilyet szeretnél, megveszem. – Továbbra is csak a fejemet ráztam, nem akartam autót. – De ha nem akarsz, akkor minek van jogosítványod?
– Nem lenne jogsim, ha nem erőltetted volna – mondtam. – Kiderült, hogy valakinek már az is van az utcában és rögtön könyörögni kezdtél, hogy én is tegyem le. Akkor beadtam a derekam, de csak úgy, hogy nem kell autót vezetnem, emlékszel? – Kedvetlenül bólintott. – Nem akarok kocsit – szögeztem le. Látszólag lemondott róla egy darabig, de anyával tovább beszélgettek az járművekről és szinte az összes márkát kielemezték. Még azon is vitatkozni kezdtek, hogy hozzám egy sportautó illene jobban, vagy egy elegánsabb darab. Megráztam a fejem és példát vettem Beckyről, aki csendben hallgatta a beszélgetést és beletemetkeztem az előttem lévő ételmennyiségbe.
Vacsora után kiderült, hogy a kislány szülei mégsem érnek vissza a megbeszélt időpontra, ezért nagyon hálásak lennének, ha még egy napot tölthetne nálunk. Anya örömmel tudatta velük, hogy ne aggódjanak, Becky nyugodtan itt maradhat, míg nem érnek haza. Ha szükséges napokig is. Utána megkért, intézkedjek, hogy Becky el tudja foglalni magát, míg itt van és legyen helye. Nem ellenkeztem, megfogtam az unokahúgom kezét és felvezettem az emeletre, hogy megfürdessem, a régi gyerekszobámban beágyaztam neki és bekapcsoltam a Tv-t, hogy ellegyen nélkülem is. Szerencsémre semmi kifogása nem volt az ellen, hogy elmenjek, ezért felvettem a kabátomat és ahelyett, hogy a ma estémet is apa konditermében töltöttem volna, hogy fussak egy kicsit, sokkal jobban szükségét éreztem annak, hogy elmenjek legkedvesebb helyemre. Az utcákon már csak a lámpák világították meg az utat, és csak egy-két ember sétált egyedül. Még nem volt késő, de a korai sötétedés mindenkit arra késztetett, hogy hamar hazamenjen és családjával, vagy éppen egyedül üljön le a televízió elé és nézzen meg egy filmet. A buszon az ablak mellé ülve néztem az elsuhanó házakat és próbáltam kivenni a gyors mozgásban, hogy más családok mit csinálnak ebben az időben. Vajon náluk is olyanokról szól az eszmecsere vacsora közben, hogy milyen kocsit vegyenek a lányuknak, aki egyébként egyáltalán nem akar autót? Ők is ezt helyezik előtérbe?
Gondolatmenetemet egy hirtelen rántás szakította meg, ahogy a busz lefékezett a következő megállónál. Csak néhány percet sétáltam még, majd megláttam az ismerős világítást az egyik épületből. A kávézó ablaka hópelyhekkel volt díszítve és kicsit maszatos volt a járókelők keze által. Csak néhány ember volt bent, valaki társaságban evett és szórakozott, mások egyedül a laptopjuk fölé görnyedve gépeltek valamit egy bögrével az oldalukon, vagy csak elmerengve nézték az utat a hatalmas ablakon keresztül. Kellemes melegség futott végig a testemen, ahogy beléptem az ajtón és megszólalt az az ismerős csengő a fejem fölött. Rachel felém kapta a fejét és mosolyogva intett nekem.
– Szia – köszöntem és leültem az egyik székre a pultnál.
– Szia, Nica. Már régen láttalak itt – köszöntött kedvesen.
– Igen, sajnálom, mostanában nem igazán volt időm eljönni – magyarázkodtam.
– Hány mályvacukrot kérsz a forrócsokidba? – kérdezte. Már egészen kicsi koromban rájöttem, hogy itt lehet kapni a legfinomabb forrócsokit és még mályvacukrot is adnak hozzá, ezért valahányszor idejövök, mindig azt rendelek.
Elmerengtem a válaszon. Kicsit megbántottak a szüleim a vacsoránál produkáltakkal, de ez gyakran előfordul náluk, ezért nem éreztem úgy, hogy a világ menten összeomlik körülöttem.
– Hármat – feleltem. Rachel egy pillanatra megállt és néhány másodpercig csak bámult rám és engem fürkészett, majd elmosolyodott és már meg is csinálta a forrócsokimat.
– Na, most mesélhetsz – tette le elém a forró bögrét, mire kezeim közé vettem, hogy kicsit felmelegítsem őket. Felnéztem a nőre és akaratom ellenére is egy mosoly költözött az arcomra. Túl jól ismer.
– Csak... a szüleim – kezdtem. – Campbell kapott egy Ferrarit, ezért apa megint rászállt a kocsitémára. Annyira... annyira utálom, hogy nem veszik észre magukat – meséltem. Rachel megértően bólogatott és bátorítóan végigsimított a karomon. Jól esett ez a kedves gesztus. Ekkor hirtelen megszólalt az ajtócsengő és egy hangos csapat jött be rajta. Mindketten odakaptuk a fejünket. A hokisok hangosan röhögtek és beszéltek. Alexanderrel találkozott a tekintetünk, mire elvigyorodott és köszönésképpen felém biccentett, majd helyet foglalt a haverjaival az egyik bokszban.
– Ismered? – kérdezte Rachel, mikor visszafordultam a pulthoz.
– Ki ne ismerné a nagy Alexander Armstrongot? – kérdeztem vissza szarkasztikusan, mire elmosolyodott.
– Úgy tűnik, ő kedvel téged – mondta, mire felhorkantam.
– Csak azért csinálja, hogy bosszantson – világosítottam fel, amire csak egy fejrázással reagált és bocsánatot kérve elment, hogy kiszolgáljon egy vevőt. Addig én a zajos bagázstól egy kicsit távolabbi bokszban ültem le és bámultam ki az ablakon, miközben a forrócsokimat szürcsölgettem. Hallottam, ahogy egyszer-egyszer felnevetnek valamin, de lassan sikerült teljesen kiszűrnöm őket a fejemből és a mai vacsoránál folytatott beszélgetésen gondolkoztam. Anyáék bármit megtettek, hogy megfeleljenek bizonyos elvárásoknak, soha nem tudták elviselni, ha valamivel lemaradtak, de ehhez rengeteg áldozatot kellett hozniuk.
– Szia – zökkentett ki az eszmefuttatásomból egy hang. Az irányába fordultam és egy szőke, felzselézett hajú sráccal találtam szembe magam. A jégkorongozók társaságából jött át hozzám, Alexander egyik haverja, Kyle. Értetlenül összeráncoltam a szemöldököm.
– Mit akarsz? – tettem fel a kérdést nem túl barátságosan, de még ez sem vette el a kedvét attól, hogy továbbra is mellettem maradjon. Feje fölött láttam a barátait, ahogy kíváncsian tekintgetnek felénk.
– Arra gondoltam, hogy esetleg valamikor elmehetnénk együtt vacsorázni – mondta és küldött felém egy széles mosolyt, amitől a legtöbb lány már a karjaiba omlott volna. – Mit szólsz? Benne lennél?
– Nem – feleltem egyszerűen és visszafordultam az ablakhoz, hogy tovább csodáljam az utcát.
– Hogyhogy nem? – eszmélt fel a döbbenetből Kyle. Ránéztem és az arcán már csak egy zavarodott vigyor látszott.
– Mit nem értesz ezen? – akadtam ki. Szerettem volna újra egyedül maradni, töprengeni a dolgokon, és nem egy ilyen ostoba fiúval beszélgetni. – Nem akarok veled randira menni se most, se máskor! Érted?
– O-oké – nevetett fel zavarában és megvakarta a tarkóját, de továbbra sem ment el. Értetlenül néztem rá, minek következtében valószínűleg vette az adást és egy „majd találkozunk” kíséretében visszament a csapatához. Újfent egyedül ültem és kortyoltam a forrócsokimból.
– Hé, Nica! – hallottam meg Alexander hangját. – Gyere ide hozzánk. Ne ülj ott egyedül!
– Nem megyek – feleltem. – Jó itt nekem.
– Ne csináld! Félsz tőlünk? Ne aggódj, nem bántunk! – Felnevettem.
– Nem félek tőletek, csak egyszerűen nincs kedvem hozzátok és nem is lesz! – kiabáltam át a köztünk lévő távolságon. Többen felénk fordultak és nem túl kedves pillantással díjazták a tetteinket. Részemről lezártnak tekintettem a beszélgetésünket, ezért nem is figyeltem rájuk, próbáltam újból visszamerülni a magányba. Ám ez nem tartott sokáig, mert hirtelen mindenhol fiúk jelentek meg a látószögemben és teljesen természetesen foglalták el a szabad helyeket mellettem, mintha legalábbis én ajánlottam volna fel nekik. Összeráncolt szemöldökkel néztem végig rajtuk, majd Alexander vigyorgó arcával találkoztam közvetlenül magam mellett. Megráztam a fejem és még közelebb csúsztam az ablakhoz, hogy minél messzebb kerülhessek a sráctól.
– Mondtam, hogy nem akarok odamenni hozzátok! – néztem rájuk ellenszenvesen, de egyikőjüket sem hatotta meg túlságosan, ették tovább a rendelésüket és az edzésről kezdtek dumálni.

8 megjegyzés:

  1. Azt hiszem ezt a történet ki kéne adatni könyvben... :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Általában, ha a te kommentjeidet olvasom, előtte valamiért mindig visszatartom a lélegzetem. Ezúttal az elolvasása után is elfelejtettem levegőt venni. :D
      Nagyon-nagyon-nagyon imádlak és köszönöm a megjegyzéseidet! ^-^

      Törlés
    2. Félsz az ítéletemtől? Nem kell... Csak akkor, ha Alexander valami olyat csinál, ami nekem nem tetszik... Akkor bajok lesznek... Nagyon-nagy bajok...
      De én is imádlak! <3 :D

      Törlés
    3. Egy kicsit talán igen. :D
      Igyekszem nem kihúzni nálad a gyufát. ^-^

      Törlés
  2. Húha... :) nagyon jó rész, imádom a blogodat olvasni, csodálatos az írásmódod és maga a történet. Csak így tovább ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm a dicséretet és persze a megjegyzésedet is. Borzasztóan örülök, hogy tetszik. :D

      Törlés
  3. Egyszerűen imádom ahogyan írsz és a történtet is nagyon szeretem. :) Nagyszerű író lennél.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt öröm hallani. Nagyon szépen köszönöm. :)

      Törlés