2014. június 15., vasárnap

Első fejezet

Sziasztok!
El sem akartam hinni, hogy végre elérkezett a naptárban ez a nap is. Két okból kifolyólag; az egyik az, hogy tegnaptól hivatalosan is elhagytam egykori iskolámat és munkanélkülivé váltam egészen e hónap 25-ig, amikor is beiratkozom új iskolámba.  A másik, hogy a mai napon a blog megnyitja kapuit, olvashatóvá válik az első fejezet és remélhetőleg három napos rendszerességgel fognak megjelenni a továbbiak. Elnézést kérek, hogy csak ilyen későn hozom ezt a bejegyzést, de a gépem már igazán nagyon nyugdíjba akar menni, ezért megmakacsolta magát és nem volt hajlandó elindulni. De a lényeg, hogy itt vagyok és nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, így ha valami böki a csőrötöket, nyugodtan írjátok le egy hozzászólásba, amire remélhetőleg minél hamarabb válaszolni fogok. Hideget, meleget egyaránt szeretettel fogadok.

UPDATE!
Fejezet javítva.


További jó olvasgatást és blogolást kívánok!
M. Mircsi
___________________________________________________________________________________________

Első fejezet

"Nem tetszel nekem. (...)
Tudom, hogy mindenki más odavan érted, de én nem."
Cassandra Clare - Üvegváros 

Az őszi Nap sugarai elgyengülve sütöttek be a szobám ablakán enyhe fényességet adva a helyiségnek. Álmatlanul figyeltem, ahogy a hófehér bútorok lassan kiválnak a feneketlen sötétségből és láthatóak lesznek. Az éjjeli lámpám fényében ültem még mindig betakarózva, és a kezemben tartott tollat nyomkodtam, közben a gondolataimat igyekeztem összeszedni, amik szinte alig hagytak aludni az éjszaka. Ébren forgolódtam, próbáltam kiűzni minden elméletet a fejemből, de képtelenségnek tűnt, ezért hajnalok hajnalán végül beadtam a derekamat és a kezembe vettem a már megviselt füzetemet.
Tisztán emlékeztem még a napra, amikor évekkel ezelőtt kivettem a fiókomból és az első szavakat írtam bele. Azóta már egyszer sikerült teleírnom az összes lapot, de a legjobb barátnőmmel gondoskodtunk róla, hogy legyen benne még pár oldal.
Egy utolsót kattintottam az íróeszközzel, így a hegye pont olyan helyzetbe került, hogy írni tudtam vele. A lapra helyeztem a végét, bár még nem igazán tudtam, hogy kezdjem el. Mindig a legelső mondat a legnehezebb, ha az megvan, a többi gyerekjáték.

Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében... ” – írtaWilliam Shakespeare, és milyen igaza volt. Még mindig maszkot hordunk, akárcsak az ókori görögök a színházaikban ahelyett, hogy a saját arcunkat mutatnánk az emberek felé. Menekülünk, rejtőzködünk, nehogy valaki véletlenül beláthasson az álarcunk mögé és megismerje a valódi mivoltunkat. Az emberek belekényszerítenek egy szerepbe, amit nincs lehetőségünk visszautasítani, vállalnunk kell. Néha kifejezetten nehéz tartanunk magunkat a forgatókönyvhöz, saját lépéseket teszünk, elfelejtjük a szöveget, botladozunk, hibázunk. Máskor örömünket leljük benne, eggyé válunk a karakterrel, és ha akarnánk se tudnánk eltéveszteni a következő mozzanatot.
Az életünkben a sorsunk a legfőbb rendezőnk, ő ossza folyamatosan a szerepeket, ellenvetést soha sem tűr. Bár vannak, akik lázadással próbálják kifejezni nemtetszésüket, figyelmen kívül hagyják a kötelezettségeiket, nem játszanak jól. A saját útjukat járják, mintha még mindig ugyanazt a színdarabot kellene előadniuk újra és újra, ami egykor kedvükre volt. Észre sem veszik, hogy ezzel tönkretesznek egy másik színművet, összekuszálják a szálakat, megváltoztatják az egész forgatókönyvet. Felhatalmazzák magukat, hogy átírják egy színész sorait, beleerőltetik egy olyan életbe, amit nem akar, ezért kénytelen álarcot felvenni, hogy ne essen ki a szerepből.
Ez lennék én. Egy lány, akinek átírták a szerepét. Felvett egy álarcot, hogy megvédje magát, de ha túl sokáig viseli, talán többet soha nem lesz képes levenni, és elfelejti, hogyan is néz ki alatta. Ha egyáltalán még van alatta valami.

A telefonom ébresztője rántott vissza a valóságba a gondolataim világából. Kelletlenül kászálódtam ki az ágyamból, hogy megkezdjek egy újabb teljesen átlagos napot az életemből. A szobámban a folyamatos fűtésnek köszönhetően kellemes meleg volt, de még így is egy gyors hidegrázás futott végig a testemen, ahogy elhagytam a takaróm melegét.
Soha nem szerettem a reggeli készülődéseket, a hatalmas gardróbomban való bolyongást, ami telis-tele volt olyan göncökkel, amiket egyáltalán nem terveztem hordani, ám anyukám boltmániás létének köszönhetően mégis megvásárlásra kerültek. Egy szóval sem mondanám, hogy nem voltak csinosak, elegánsak vagy éppen a mai divatnak megfelelőek, egyszerűen csak nem volt miért hordanom őket. Utáltam kitűnni a tömegből és a kutakodó pillantásokat, amik minden lépteidet követik. Ezek a ruhák pedig pont erre voltak valók. Vonzották a tekinteteket a színeikkel, a néha már veszélyesen nagy dekoltázsukkal, szabásukkal és különlegességükkel. Jobban szerettem a saját magam által választott egyszerű, fakó színű, kötött pulcsijaimat és farmerjaimat. Persze, én is, mint a legtöbb lány, hordtam szoknyákat és ruhákat is, de azokból is csak a legvisszafogottabbakat.
A fogasok között kutatva találtam rá egy barnás rakott szoknyára, amit nem is emlékszem, mikor vettem fel utoljára. Hirtelen megjött hozzá a kedvem, ezért egy fehér háromnegyed ujjas pólót kerestem hozzá és egy testszínű harisnyát. A hajamat csak kifésültem és hagytam, hogy barna, hullámos fürtjeim a vállamra hulljanak ezzel eltakarva azon testrészemet.
Azt hiszem, büszkén jelenthettem ki, hogy erősítettem azoknak a lányoknak a táborát, akik nem volt megelégedve a kinézetükkel, ezért szinte kivakolták az arcukat. Talán mélyen belül ezt is csak a láthatatlansági vágyam okozta, habár én igazán nem tartottam rondának magamat. Szerettem a világoskék szemeimet, a kicsi mégis telt ajkaimat, éppen ezért előszeretettel emeltem ki őket egy leheletnyi smink segítségével.
Annak ellenére, hogy már órák óta ébren ültem az ágyamban, nem sikerült elég gyorsan elkészülnöm, ugyanis hiába kezdtem el már nagyon régen az elmélkedést, nem olyan dolog volt, amit csak úgy le tudtam állítani, éppen ezért párszor előfordult, hogy elbambulva megfeledkeztem a készülődésről. Megszaporázott léptekkel ügettem le a hófehér korláttal szegélyezett lépcsőm, miközben a táskámban ellenőriztem, hogy minden meg van-e.
– Jó reggelt, anya – mondtam automatikus a konyhába lépve, majd csalódottan konstatáltam, hogy ismét csak egy cetli fogadott az asztalon néhány bankjeggyel a tetején.

Nica!
Ne haragudj, nagyon kellett sietnem és elfelejtettem neked reggelit készíteni, de itt van egy kis pénz, vegyél magadnak valamit a büfében. Csak este jövök, ne várj meg!
Puszi, anya.

u.i.: Ma hoznak új ruhákat, hozok neked pár melegebb darabot, mert láttam, hogy hiányod van belőlük.

– Remek, köszönöm, anya – suttogtam magam elé komoran, mintha legalábbis hallhatná. A levelet az asztalon hagytam, míg a pénzt kezes egyszerűséggel beleszórtam a táskámba. Nem különösebben érdekelt a sorsa, úgyis maradt még a tegnapiból elég.
Eddig sem volt a napom túl vidám, de a tudat, hogy ismét egyedül ébredtem a házban, még komorabbá tette a hangulatomat és azt a cseppnyi kedvemet is elvette az iskolába meneteltől, ami volt. Komótosan vettem fel a bokacsizmámat, a dzsekimet és a barna kötött svájcisapkámat.
Amint kiléptem az ajtón az arcomat megcsípte az ősz hidege, és egy kis fuvallat meglibbentette a hajamat. A fejemben lévő kis fogaskerekek ezúttal sem hagytak nyugodni, folytatták a munkálkodást, sőt az engem érő negatív impulzusok hatására csak még jobban munkába lendültek. Gondolatokat kreáltak, amiket alig vártam, hogy végre kiírhassak magamból bele a füzetembe, amit még soha senkinek nem engedtem, hogy elolvasson többek között az ilyen eszmék miatt. Nem szerettem volna, ha mások belelátnának az életembe és megtudnák, hogy közel sem olyan tökéletes, mint azt a szüleim kifelé mutatni próbálják. Számomra a füzetem jelentette mindent. Ha valaki egyszer a kezei közé venné és elolvasná, mindent tudna rólam, az életemről, a vágyaimról és a bennem zajló csatákról. Mindent.
Néhány utcával később megpillantottam a távolban várakozó barátnőmet, ahogy szőke tincseibe belekap a szél és már megint túlságosan alulöltözve áll egyik lábáról a másikra. Még oda sem értem hozzá, de már mesélni kezdte a reggeli balhéját az anyjával, aki nem akarta elengedni otthonról, mert szerinte a szerelése túl sokat mutatott és az őszre hivatkozva arra kérte, húzzon valami melegebb ruhát, ami legalább lélekmelegítőnek megfelel.
Angel szinte szöges ellentétem volt kezdve a tökéletes megjelenésével. Mindig makulátlanul simult szögegyenes haja a kisminkelt arcához. Aki nem ismerte, gyakran összetévesztette a tipikus szőke viccekben emlegetett cicababákkal, azonban amint egy kicsit huzamosabb ideig volt vele összezárva az ember, rájött, hogy azon lányok egyetlen tulajdonsága sem volt rá jellemző. A tanulásban eredményei kiválóak voltak, mind elméletben és gyakorlatban is, logikájának és kreativitásának pedig nem volt párja. Egyedül talán a divat volt az, ami összekötötte az üresfejű szőkékkel. Mindig tudta, mi az aktuális divat, hogy mit szabat és mit tilos felvenni egy ruhához. Tudta, milyen öltözet áll jól egy lánynak, akinek a kelleténél többet mutat a mérleg, vagy mivel teheti vonzóbbá magát egy csontkollekció, akin nem igazán van, mit mutogatni. Ezért is kaptam meg a suliújság divatlapját, amit a lányos egyszerűen imádnak olvasgatni.
Angel, amint kimerítette az előbbi témáját, rá is tért a ruhám kivesézésére.
– Látom végre megtaláltad a hozzád illő rucit – kezdte egy vigyorral az arcán, mire az én arcomra is mosoly költözött. – Csodálatosan nézel ki!
– Köszönöm. – Persze ezzel még közel sem volt a vége a mondandójának, hosszan elmondta, hogy milyen jó választás volt ez az összeállítás és miért.
Az iskolaudvarába beérve a diákok mindennapi csoportjaikban beszélgettek és nevetgéltek kiélvezve az utolsó perceket is a tanítás előtt. Ám mégis voltak olyanok, akik egyik csoporthoz sem tartoztak, csak magányosán rótták az udvart, vagy ültek valamelyik padon a könyveikbe, füzeteikbe vagy éppen a telefonjukba bújva.
Ámde a sok klikk ellenére is megvolt az az egyetlen, amihez mindenki csatlakozni akart és mindent megtett, hogy bekerülhessenek közéjük. Ők voltak az iskola legmenőbb fiú diákjai, köztük is a legismertebb Alexander Armstrong. Jégkorongozó volt, ahogy a csapat nagy része is. Fekete, göndör haján még a napsugarak is meg–megpihennek, ezzel még csillogóbbá és vonzóbbá téve megjelenését. Arcvonásai finomak és barátságosak voltak, egészen addig, míg szeme meg nem akad egy lányon, aki pillantását kicsit túl sokáig tartotta rajta. Ilyenkor rendszerint felhúzta jobb szemöldökét – ami következtében lányok hada szorult orvosi ellátásra – és száját egy igen bunkó megjegyzés hagyta el, amit hatalmas üdvrivalgás fogadt a fiúk körében, és a csaj kinek ezek a szép szavak szóltak, elpirulva, lehajtott fejjel odébb somfordált.
Soha nem értettem, hogy a lányok miért nem veszik észre, hogy ez a srác, nemhogy nem menő, de még bunkó is. Mindenkit megaláz, minden alkalmat kihasználva. Persze, értem én, hogy olyan jóképű, meg minden. Ódákat lehetne zengeni az arcán megjelenő kis gödröcskékről, mikor mosolyog, vagy a gyönyörű gesztenyebarna szemeinek ragyogásáról, de mit ér a szépség, ha nem lehet vele kommunikálni, vagy csak egy értelmes mondatot váltani? Ha minden megjegyzése megsért valakit, vagy földbe tipor? Az ilyen embert utálni kéne, mintsem imádni.
– Nem értem – ráztam meg a fejem. – Miért nem veszik észre, hogy csak egy bunkó barom? – néztem egy újabb síró lányt, ahogy elsétál előttünk barátnői társaságában.
– Elvakítja őket a menősége és a jóképűsége – felelte Angel mellettem, aki már egyébként teljesen közömbös volt Alexander irányába, ugyanis elmondása szerint megtalálta élete szerelmét. Legalábbis ezt állította.
Én ezt már nem mondhattam el magamról, hiszen még kilencedikben hatalmas haragot gyújtott bennem, amikor legjobb barátnőmet kikosarazta, és emiatt olyan depresszióba süllyedt, hogy napokig nem sikerült mosolygásra bírnom. Azóta persze már kiszeretett belőle és megbocsájtott neki, sőt, még meg is köszönte, amiért ezt tette, különben talán soha nem szeretett volna bele mostani kiszemeltjébe. Ez engem cseppet sem akadályozott meg abban, hogy gyűlöljem, csak még jobban igazolta az állításomat, miszerint csak egy beképzelt, bunkó barom, aki azt képzeli magáról, hogy felsőbbrendűbb másoknál, ezért bármit bármikor megtehet. Mindenkit magába bolondít, elhiteti az emberrel, hogy van esélye nála, aztán kegyetlenül megaláz mások szeme láttára.
– Hát, nem tudom. Azt még elismerem, hogy nem néz ki rosszul, de hogy menő... – ingattam a fejem, közben a füzetem lapjára véstem egy újabb szót az újonnan szerzett ceruzámmal, hiszen az előző elfogyott.
A fejemet csak akkor emeltem fel ismét, amikor a sulicsengő hangja visszahúzott a földre, így kénytelen voltam hallgatni rá, és bemenni a termembe, hogy még egy unalmas órát végigüljek.
Nem voltam ám rossz tanuló, de az elmélet sokkal jobban ment, hiszen azt nem kellett értenem ahhoz, hogy bemagoljam, majd órán elmondjam kisebb átírásokkal. Na, de a matek? Az más tészta volt. Az égvilágon semmit nem értettem belőle, számomra csak számok végtelen halmaza volt, benne ezernyi megfejthetetlen rejtvénnyel. Alapjában véve kíváncsi típus voltam és ami érdekelt, arról mindent tudtam, de a matek egyszerűen nem tudta lekötni a figyelmem, és őszintén nem is akartam megérteni.
Még általános iskolában megállapították a tanárok, hogy humán beállítottságú vagyok, amibe az évek folyamán beletörődtem, ezért is volt, hogy csak minimálisan foglalkoztam ezzel a tantárggyal, inkább valami számomra hasznos dologra fordítottam az energiámat, amit abba kellett volna beleölnöm.
Többek között ezért is esett meg, hogy fél órán át álltam a táblánál, és kínkeservesen igyekeztem felfogni a számok értelmét, de bármennyire próbálkoztam, képtelen voltam rá. Kétségbeesetten néztem hátra Angelinára, aki eltátogta a megoldás menetét, amit azon nyomban, kérdés nélkül lefirkantottam a táblára. Már évek óta játszottuk ezt a játékot minden matekórán felelés és dolgozatírás közben, ennek köszönhetően mesterei voltunk a szájról olvasásnak.
– Kész – fordultam a tanárhoz, aki eddig a füzetébe írt az asztalnál, majd unottan odafordult a táblához, megnézte a megoldást, és egy bólintással a helyemre küldött. Mosolyogva pacsiztam össze Angellel, mikor elhaladtam mellette és egy nagy sóhajjal helyet foglaltam.
Az órák után éppen indulni akartam, hogy megkeressem Angelt, amikor is utánam kiabáltak, hogy megbeszélés van a szerkesztőség termében. Vágtam egy grimaszt, aztán elmosolyodtam, és izgatottan mentem a megbeszélt helyre, hogy a főszerkesztő elmondja a következő szám tartalmát. A többiek már bent voltak, ezért leültem Angel mellé, és vártam, hogy kiosszák a feladatomat.
– Jó, mindenki itt van? – tapsolt egyet Erik a végzős srác, aki az újság főszerkesztője. – Rendben, akkor kezdjük. A múlt hónapi kérdőív alapján kiderült, hogy melyik a legkedveltebb cikk és cikkíró – kezdte, körülnézett a társaságon, akik feszülten figyeltek. Megszorítottam Angel kezét, nagyon szurkoltunk egymásnak.
– Szóval, a Legkedveltebb cikk címet múlt hónapban Angelina cikke kapta, a Divat, avagy mit vegyél fel című rovat. Taps neki! – nézett mosolyogva a megdöbbent lányra. – Remélem, tudod, nem bántam meg, hogy beadtam a derekam Nica könyörgésének, és neked adtam ezt a rovatot. Csak rád kell nézni, és mindenki megmondja, hogy nálad jobb embert nem is találhattam volna erre a posztra – küldött egy mosolyt neki, mire Angel elpirulva felpattant a helyéről, és megköszönte a címet. – És a Legkedveltebb cikkíró kitüntetést nem más kapta – húzta el a szünetet – , mint Veronica! – Megint hatalmas taps és ujjongás követte a kijelentést, az én szívem meg döbbenetében kihagyott egy ütemet. – Nica, a riportjaid elképesztőek, a kérdéseid pont olyanok, amikre mindenki kíváncsi. Határozott vagy, és nem hagyod az alanyodat menekülni, még ha a kérdéseid kicsit kellemetlenül érintik is. Egyszerűen fantasztikus, amit írsz! – magasztalt az egekig, miközben egy büszke mosollyal nézett le rám. A kis csoport többi tagja egyetértően bólogatott, és akik a közelemben voltak vállon veregettek. – Na, akkor a feladataitok – tért a tárgyra, mire mindenki elhalkult. – Mark, a Thundersroke–nak most lesz egy fontos meccse, menj el, készíts egy elfogadható, izgalmas beszámolót róla, vidd magaddal Violetet, és kérlek, könyörgök – kulcsolta össze az ujjait, és esedezve nézett a fiúra – vigyázz rá! – Mark bólintott, jelezve, megértette, és Erik már tovább is lépett. – Nica, tudom, hogy ellenkezni fogsz, és meggyűlölsz, azért amit most kérni fogok tőled – nézett komolyan rám, mire összeráncoltam a szemöldököm – , de! – emelte fel a mutatóujját – nincs más választási lehetőséged, meg kell írnod – tárta szét a karját bocsánatkérően. – Azt kérem,... parancsolom, hogy készíts egy interjút a Thunderstroke frontemberével – mondta ki. Nem hittem a fülemnek, teljesen elkerekedett a szemem, majd a felháborodottság lett úrrá rajtam.
– Te is tudod, hogy gyűlölöm azt a barmot! Hogy kérhetsz tőlem ilyet?! – akadtam ki.
– Mondtam már, hogy nem kérem, hanem parancsolom, és ha nem tetszik, ott az ajtó, lehet távozni – mutatott komolyan a kijáratra.
– Nem mersz kirúgni, mert tudod, hogy én vagyok az egész suliban a legjobb riporter. Most kaptam meg a Legkedveltebb cikkíró címet, ezért nem vetne túl jó fényt az újságra, ha megtudnák, hogy elküldtél – kontráztam olyan „Na erre mit lépsz?” stílusban.
– Igen, tisztában vagyok vele, mégis arra kényszerítesz, hogy ezt tegyem. Nem telne bele egy percbe sem, és már vagy ötven jelentkezőm lenne a megüresedett helyre. Ami igaz, az igaz, nem szívesen tenném meg, mivel mint mondtad is, nincs nálad alkalmasabb ember erre a cikkre, de nem adsz nekem más lehetőséget. Mindenképpen kell az az interjú vagy tőled, vagy mástól. Te döntesz.
– Megcsinálom – sziszegtem a fogaim között mérgesen.
– Remek – mosolyodott el Erik, és látszott rajta, hogy megkönnyebbült, mert ő is pontosan tudta, mennyi elégedetlen levelet kellett volna olvasnia, ha elmegyek. – Tovább – mondta, és Angelinához fordult. – Angel, te csináld, amit csinálsz – húzta félmosolyra a száját, amitől a lánynak a szíve kihagyhatott egy ütemet.

6 megjegyzés:

  1. Drága Mircsi!
    Eljutottam végre odáig, hogy nekikezdjek blogod olvasásához! ^-^
    Kezdjük azzal, hogy felváltva alkalmazod a jelen, valamint a múltidőt.
    "megfagyott volna fedetlen testem" <--- ennél a résznél nem tudom miért, de felnevettem. :D
    Párszor előfordult, hogy szóismétlésbe botlottam, de nem voltak olyan feltűnőek, hogy élvezhetetlenné váljon a kibontakozó történet.
    Szomorúan vettem észre, hogy szörnyen lassan haladnak az események - néha el is bóbiskoltam közben. Néha foghatnád rövidebbre az adott részletet.
    Még megemlíteném, hogy a "fuvallatocska" szó eleve egy kicsinyítő kifejezés, mivel ezzel a "kis" szelet írják le. Elég lett volna csak a fuvallat.
    Mindezek ellenére remekül sikeredett az első rész, és az utolsó pár sort mosolyogva olvastam. Hoztad a szokásos formádat a csodálatos írásmódoddal. Csak így tovább!

    VálaszTörlés
  2. Kedves Lora!
    Igen, hol? Én nem vettem észre, eddig még nem is szóltak érte, ezért örülnék, ha nagyjából megadnád, hogy hol keressem. Örülnék, ha a szót is elárulnád, hogy máskor jobban figyeljek rá. Előre is köszönöm.
    Én nem vagyok híve a gyorsan pörgő történeteknek, jobb szeretem a részletes, sok leíróval rendelkező könyveket, blogokat, ahol a történet lassan bontakozik ki.
    A fuvallatocskában egyetértek, az tényleg túlzás volt. Köszi, hogy szóltál. :)
    Örülök, hogy ezek ellenére tetszett a fejezet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A ruha szót véltem többször felfedezni. Még volt pár, de perpillanat nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy visszaolvassak, úgyhogy bocsánat. :D

      Törlés
    2. Rendben, azért köszönöm. Majd holnap még zaklatlak, hogy azt is áruld el, hol váltakozott az igeidő, mert lehet én vagyok a hülye, de tényleg nem látom. :)

      Törlés
    3. Oké, addig kipihenem magamat. :D

      Törlés
  3. Valaki segítsen kérlek!! Hogy tudom elérni a blog egykori íróját? Egyszerűen nem tudom elfelejteni a történetet..nem tudom elfogadni, segítsetek kérlek!!!

    VálaszTörlés