2014. április 20., vasárnap

Előszó

Sziasztok!
Amint láthatjátok idő előtt hoztam egy kis ízelítőt a történetből, amit akár előszónak is nevezhetnénk. Nagyon köszönöm, hogy már ketten érdemesnek tartottátok a blogomat, hogy feliratkozzatok és figyelemmel kísérjétek, még ha egyelőre ezen a rövidke előszón kívül egy darabig nem is fog megjelenni semmi. Remélem, nem okozok csalódást és sikerül ezekkel a sorokkal még jobban felkeltenem az érdeklődéseteket, hogy továbbra is türelmesen várjatok a folytatásra. Addig is figyelmetekbe ajánlom a Karakterek menüpontot, illetve a modulsávba beillesztett három dalszövegrészletnek a címére kattintva megtekinthetitek az egészet magyarul, plusz videóval.
Azt még fontos megjegyeznem, hogy ebben a fejezetben nem előzményeket olvashattok, hanem betekintést a történet egy részébe.  Ez nem egy fejezet részlete, ezáltal ugyanezek a mondatok jó eséllyel még egyszer nem fognak szerepelni a történetben.
___________________________________________________________________________________________

         Előszó
"A bizalom törékeny kincs: ha egyszer elnyertük,
óriási szabadságot kapunk általa, de ha egyszer elvész,
olykor lehetetlen visszaszerezni." 
Született feleségek c. film

Néztem az izgatott diákokat az udvarban, ahogy a legújabb suliújságot szorongatják a kezükben, és kisebb csoportokban hangosan megbeszélik a tartalmát. Már alig vártam, hogy Xander hozzon nekem is egy példányt és végre én is áttekinthessem. Amint megláttam alakját kirajzolódni a tömegből, ismét el is állta egy újabb visongó lánycsapat. Összehúzott szemöldökkel, hunyorogva néztem feléjük, hogy kivehessem mit próbálnak az orra alá nyomni. Az idők során már megszoktam, hogy mindenki a nyakán lóg, de mióta sokat vagyunk együtt, sikerült kicsit lecsillapítania őket, hogy ne érezzem kellemetlenül magam. Most viszont egyáltalán nem érdekelte őket az iskola álompasijának kérése, vagy még inkább követelése, teljesen megfeledkeztek mindenről, úgy tengett bennük az adrenalin. Sikerült néha-néha két lány között megpillantanom Xandert, ahogy egy tollat tartva kezében kelletlenül firkantgat a füzetekbe, és kezd egyre idegesebb lenni. Az idő során, amit együtt töltöttünk képes lettem arra, hogy a legapróbb jelekből is simán kikövetkeztessem az érzéseit, így még ilyen messziről is pontosan meg tudtam állapítani, mikor fog eldurranni. Három... kettő... egy...  számoltam magamban. Amint kimondtam a nullát, megtörtént, amire számítottam. A fiú mérgesen lökte odébb a körülötte állókat, és indult meg felém, ezzel egy mosolyt csalva az arcomra. Néztem, ahogyan lassan közeledik, és idegességében teljesen összegyűri a nekem hozott újságot.
Ha a helyzet úgy kívánta, képes volt mindenkit félrelökni csak azért, hogy odajöhessen hozzám. Ilyenkor rendszerint az egekbe szökött a pulzusom, és teljesen megfeledkeztem a szőke hercegről, akit olyan sokáig vártam. Csak figyeltem ahogy közeledik és közeledik, majd megjelenik az a vigyor a képén, amivel köszönteni szokott, leül mellém, és egy csókot nyom az arcomra, amit mindenki tátott szájjal bámul, majd irigykedve kezdenek beszélni rólunk, én elvörösödöm, és a füzetem lapjai mögé rejtem az arcomat.
Ám ezúttal minden másként történt. Vártam, hogy megint rám mosolyogjon, hogy megszokásból felhúzza a szemöldökét, mert nem szereti, ha bámulják, vártam, hogy megpusziljon és a vállam fölött beleolvasson a füzetembe, azzal a tudattal, nem veszem észre, hogy ezen elmosolyoghassak, és hogy minden maradjon a régiben. Türelmes voltam, nem siettem, de egyszer az én reményeim is elmúlnak, ahogyan az idő is elfogy. Már ott állt előttem, meg kellett emelnem a fejemet, mert csak így láthattam az arcát, a mosolyát, amit úgy imádok, de hiába takartam el a napot, hogy ne süssön a szemembe, hiába hunyorítottam, a mosolynak nyoma sem volt. Lazított a markán, és az ölembe ejtette az összegyűrt újságot, amitől elvált egy másik, keményebb borítójú füzet. Kíváncsian emeltem meg, hiszen nekem erről senki nem szólt egy szót sem. De amilyen gyorsan érkezett a kíváncsiságom, olyan gyorsan el is illant, és átvette helyét az értetlenség és az ijedtség. A könyvön egy hokijátékos látszott, amint megemeli az ütőjét célba véve a korongot, felette nagy betűkkel a címe: Az álarc mögött. Nem hittem a szememnek, könyörögtem, hogy legyen csak egy véletlen egybeesés, egy álom, csak tréfa, vagy akármi, csak ne az igazság. Pillantásom lejjebb siklott a borítón, át a fehér nyomtatott betűkkel írt Alexander Armstrong feliraton, egészen a sajátoméig. Ott állt gyönyörű, olvasható betűtípussal a könyv legalján és a gerincén: Veronica Miracle. Minden pont úgy nézett ki, mint a képzeleteimben, minden ott volt, ahol legmerészebb álmaimban láttam. Életem főművét tartottam a kezemben, és lassan szemeim könnybe lábadtak. Talán a hirtelen ért sokktól, talán a boldogságtól, vagy ijedtségtől, esetleg bűntudattól. Nem tudom, mi okozhatta, de az biztos, hogy ezek mind erősen mardostak belülről. Nem mertem megemelni a fejemet, féltem, hogy olyat látnék, ami örökre nyomot hagyna bennem. Haragot, fájdalmat, gyűlöletet, és.... csalódottságot. Tehetetlenségemben kinyitottam a könyvet, és megnéztem az első oldalt, amin felül kisebb betűkkel ismét a cím szerepelt, majd alatta egy jól ismert kézírás.

Köszönök mindent,
 Alexander Armstrong

Egy könnycsepp esett a lapra sötét foltot hagyva maga után. Egy ideig azt bámultam, majd könnyel teli szememet felemeltem, és hálát adtam az égnek, amiért a könnyeimtől nem láthattam tisztán Xander tekintetét. Megráztam a fejem, egy szót sem tudtam kinyögni. Vettem egy mély, szaggatott lélegzetet, és kimondtam az egyetlen szót, ami eszembe jutott és, amit nagyon komolyan gondoltam: Sajnálom. Megtöröltem a szememet, és immár tisztán láttam az arcát, amiről legnagyobb meglepetésemre semmit sem tudtam leolvasni. Minden érzését elrejtette előlem, újra ott virított rajta az az álarc, ami mögé egykor engedte, hogy bepillantást nyerjek. Azt hittem, annál semmi sem fájhat jobban, ha csalódott tekintetét látom, de ez rosszabb volt mindennél.
Ő is megrázta a fejét, ahogy én tettem, mikor nem tudtam megszólalni, majd még mindig érzelemmentes pillantását újra rám emelte, ajkai elváltak egymástól, és egy rövidke mondatot formáltak: Én is. Tudtam, ez mit jelent, ő is komolyan gondolta, tudtam, mi következik ezután, és hogy talán ez volt az utolsó őszinte, kedves szava hozzám. Nem volt már dolga velem, ezért tett két lépést hátra, megfordult, és maga mögött hagyott engem, együtt a bűntudatommal és tehetetlenségemmel. Éreztem, ahogy távolodtában egy darabot visszavesz tőlem, amihez úgy ragaszkodtam. Nem tehettem semmit, elvesztettem a bizalmát. Talán örökre...

4 megjegyzés:

  1. Ejha. Nekem úgy tűnik, egy tehetséges írópalánta tollából származnak ezek a sorok. A fejezetek fülecskénél úgy láttam, az első fejezet ma fog megérkezni. Nagyon kíváncsi vagyok már rá, hozd minél hamarabb, légyszi'! (egyébként az egész blog kinézete gyönyörű) És hurrá, én vagyok az első kommizó.. :D sok sikert!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves névtelen olvasóm! :)
      Nagyon szépen köszönöm a dicséretet és a hozzászólásodat. Remélem az első fejezettel is meg leszel elégedve.

      Ölel,
      M. Mircsi

      Törlés